Erdők mélyén, fatemplomok földjén – Bieszczady 2011

--- FOTÓALBUM ----

Bieszczady… titokzatosan, távolian, ismeretlenül hangzik. Pedig nincs messze, éppen a Kárpátok vonalának északi lábánál.
A hegyek között ki-kibukkan egy-egy egész hegytetőre kiterjedő füves fennsík, zöld, árnyas erdőkben kanyarognak keskeny utak, folyton át- meg átkelve kis folyókon-patakokon, a fák alatt kis falvak bújnak meg, egzotikusnak látszó kis, fából épült templomokkal. Ezen a vidéken, ahol bőséggel van fa, hagyományosan fából építkeztek, ma is áll sok régi faház is, sőt a legújabb épülő házak között is sok faházat látni. A templomok is fából épültek. Valahol errefelé húzódik egy virtuális észak-déli választóvonal, ami úgy ezer éve jött létre : ettől nyugatra a római kereszténység terjedt el, keletebbre pedig a bizánci, keleti kereszténység. Volt a történelemben egy pont, amikor az itteni keleti rítusú keresztények elfogadták a római pápa fennhatóságát, ők lettek a görögkatolikusok. Sok itteni falu lakossága görögkatolikus, bár azok a templomok, amikbe be tudtunk nézni, mind római katolikusnak látszottak.

Ismeretlennek tűnik ez a vidék, de ha visszapörgetjük a történelmet, láthatjuk, hogy Magyarországnak szoros kapcsolatai voltak ezzel a határos résszel. A középkorban Halics volt a neve – ha valaki veszi a fáradságot, hogy királyaink címeiben végigböngéssze az összes, tucatnál több címet, sokszor találkozik azzal, hogy Halics fejedelme. Még ha a valóságban ritkán valósult is meg a valódi uralom.
Aztán a Habsburg-birodalommal közös államszervezetben Galíciának hívták ezt a területet, persze a Bieszczady-hegység ennek csak kis része. Akkor is bőven volt közös pont a történelmünkben – gondoljunk csak arra, hogy a Habsburgok sokszor itt állomásoztatták a magyar legénységű katonai egységeket, vagy az első világháborúra, a gorlicei áttörésre vagy Przemysl erődítményére, ami a KuK hadsereg támaszpontja volt.

Az útikönyvek, ismertetők szerint ez a rész Lengyelország legritkábban lakott vidéke. (Bár a mostani utunk tapasztalatai szerint ez nem sokáig lesz igaz – rengeteg új ház, igaz, többnyire nyaraló, bújik ki a földből, virágzik a turizmus.)
Nem mindig volt ez így. Régen normális népsűrűségű táj volt ez is. Szláv, ukrán eredetű ruszin népcsoportok, valamint elég nagy számban zsidók lakták. A zsidókkal tudjuk mi lett. De hova lettek a ruszinok? (Egyes helyeken azt olvasom, hogy „lemk”-ek és „bojk”-ok, másutt azt, hogy „lemkó”-k és „bojkó”-k – nem tudom, melyik a helyes.) A második világháború befejezése után Lengyelország a megváltozott határain belül nemzetállamot szeretett volna létrehozni. A lakosságcsere a Szovjetunióval nem működött úgy, ahogy várták. Ráadásul az itteni ukrán eredetű lakosság között sok híve volt az ukrán nacionalistáknak, akik annyira ellenségei voltak a szovjethatalomnak, hogy nem tették le a fegyvert, és 1947-ig bizony ropogtak itt a fegyverek és lángoltak a falvak. Sok falura már csak a neve emlékeztet, vagy az elhagyott temetője… A lengyel állam 1947-ben úgy döntött, hogy büntetésből kitelepíti ezeket az embereket, szanaszét telepítették az ország különböző részeire, nehogy újból össze tudjanak fogni. Hát ez nem éppen dicsőséges lapja a lengyel történelemnek. És mi gyakorlatilag semmit nem tudunk erről. Csak az utazás előtt gyűjtögettem mindenféle infót, ami erre a területre vonatkozik.
Valószínűleg csak azután, hogy megépült a víztározó és az erőmű, indult meg az élet, de mára a Solinai-tónál és környékén turistaparadicsom létesült.

Ez az utazás - inkább csak hosszabb kirándulás - nem bővelkedett nagy kalandokban, világraszóló élményekben. Inkább csak apró örömök, mindennapi történések jellemezték. Meg a csönd és a kristálytiszta levegő, és a lengyel emberek barátsága.
Jártunk már errefelé, a Solinai-tóig és délebbre Cisnáig eljutottunk, de attól keletre, a csücsökbe még nem, és most oda készültünk.

Sok kiadó házat néztem a neten, végül az indulás előtti héten foglaltuk le (a lányom tolmácsolásával) itt (http://www.bieszczady.net.pl/solinskie/) a kis faházat. Napi 80 zl volt az ára.

A tervezett programban Przemysl meglátogatására is gondoltunk. Mikor egyszer végre sikerült eljutnunk oda, hirtelen 14 fok lett, jeges szél és szakadó eső… hát nézzük meg most. Igen ám, de mikor az időjárás-előrejelzést néztem, azt láttam, hogy esőt és hideget jósol  … hagyjuk inkább ki ezt a várost! És mit ad Isten, a döntés utáni naptól szelídebb lett az előrejelzés…
Sajnos azért az eső meg a mellékutak állapota nem engedte, hogy a terveink szerint mászkáljunk ide-oda.

Szeptember 4-én, vasárnap reggel útnak eredtünk.
Miskolc előtt megálltunk egy parkolóban, no hát együnk is valamit. De „Eltetted a szendvicseket?” – „Hát nem te tetted el a szendvicseket???” közjáték és csendélet után Miskolc felé vettük az irányt, az első bolt felé…   Volt egy kis városnézés is.
Nem a főútvonalon haladtunk, hanem a kertek alatt, de rövidebb úton. Sátoraljaújhely (ahova eddig még nem volt szerencsénk eljutni) előtt meglepetéssel észleltük, hogy a Sátor-hegyek valóban sátor alakúak. A város elejénél vettünk két görögdinnyét – egyet magunknak, egyet ajándékba a lengyel házigazdának. (Köszönte, de aztán nem tudtuk meg, ízlett-e nekik.) A kitáblázásnál sikerült megkeveredni, így eljutottunk egy Tescóhoz, ahol a higiéniai ügyeket el tudtuk intézni, de úgy terveztük, hogy a határ után rögtön teszünk egy kis kitérőt Borsiba, ott született II.Rákóczi Ferenc. De mire átértünk a határon, nagyon eljöttünk már, a kastély meglátogatása a visszaútra maradt.

Homonnán szintén megálltunk előbb az ottani Tescónál, ugyanazzal a céllal, mint az előzőnél. Aztán bekanyarodtunk a belvárosba, nem volt nagy kitérő. Vetettünk pár pillantást az Andrássy-kastélyra, sétáltunk úgy 100 métert a főtéren, ami dugig tele van padokkal, amik pihenésre csábítanak az árnyas fák alatt, utána beültünk egy cukrászdába, ahol finom és olcsó a sütemény, tele a pult, barátságos az üldögélőhely, és még mosdó is van.
Meglepetéssel tapasztaltuk, hogy így délidőben több fiatal nő jött szembe az utcán népviseletben. Nem derült ki, hogy misére járnak-e így, vagy valami fesztivál volt esetleg a városban. Én úgy gondoltam, errefelé soha nem élhetett nagyszámú magyar lakosság, de a vécében egy gyerek valakinek „csókolom”-ot köszönt.
Ott még él a közösségi élet, a társadalmi élet. Mikor bementünk a cukrászdába, még alig voltak, mire végeztünk, annyian lettek, hogy alig tudtunk kijönni. A vasárnapi ebéd után az emberek mentek a cukrászdába… és van rá pénzük, idejük és igényük…


Aztán Mezőlaborc előtt láttunk az útról egy templomromot, meg Brekov falunál Barkó várát a hegytetőn, ezekről a visszaúton készült fénykép.
Mezőlaborcon a város közepén egyszercsak integetett a rendőr, hogy álljunk meg. De mire odaért az út túloldaláról, és mire nyúlhattam volna a táskám után az iratokért, már intett is, vigyorogva, hogy menjünk tovább.
Mezőlaborc után van egy Palota nevű falu a határ előtt, ennek a nevének eredetére nem tudok rájönni az internetről se. Onnan szerpentin kanyarog föl a hegytetőre, ott a lengyel határ, ami ma már gyakorlatilag nincs, aztán lefelé szerpentin, és már csillognak is a fák lombjai között Radoszyce fatemplomának bádog toronycsúcsai.
Erről a határátkelőről csak akkor szereztem tudomást, mikor legutóbb (4 éve) ezen a vidéken jártunk. A Duklai-hágó után fordultunk keletnek, de valami bűn rossz volt az út, rettentő repedezett és kátyús, egy jó darabon. Így, mivel észrevettük, hogy ki van táblázva egy határátkelő, hazafelé inkább erre jöttünk, hogy kevesebb utat kelljen megtenni a pocsék burkolaton. Na, most aztán vártuk, hogy most milyen az út? Jobb-e már vajon? Jelentem, nem okozott csalódást! Kátyús volt! (egy darabon, nem végig) Viszont! Egy hét múlva jöttünk hazafelé. Addigra, egy hét múlva, meg volt csinálva, be volt foltozva a sok lyuk!
Cisna után ráfordultunk egy erdők között kacskaringózó mellékútra, ami számtalanszor keresztezi a szűk völgyben csobogó folyót. Az egyik híd kissé viseltes… de gond nélkül átmentünk rajta aztán többször is.
Majdnem 5 óra volt, mire megérkeztünk. Vártam, hogy a fényképek alapján majd előtűnik egy nagy sárga ház, aztán kicsit odébb a miénk… alig ismertem föl, annyira körbe van már építve a fényképekhez képest.

Hát innen gyalog aztán sehova nem lehet menni.
Első nap délelőtt mégis lementünk gyalog a falu és a Solinai-tó öble felé, kerestük az utat a partra, esetleg a strandra. Elég messze találtunk csak lefelé menő ösvényt (elég magas a partoldal), kiderült, hogy ahol strandot jeleznek a térképek, ott már el van vadulva a bozót és eléggé el van mocsarasodva a víz, és dülöngél a valamikori budi. Tulajdonképpen nem igazán nagy a távolság, de aznap nagyon meleg volt, tűzött a nap és fülledt idő volt, az országúton az aszfalt szélén fölfelé bandukolva, le-lehúzódva az autók elől, a visszaút kissé megviselt minket. Na de semmi baj, életet mentett a dinnye.

Délután már csak boltot akartunk keresni a közelben. Nemcsak tejet-kenyeret akartunk venni (na meg piwo-t… ), hanem egy törülközőt is. Eltettem egy olyan törülközőt, ami nem tudom, honnan van és melyikünk használta eddig, de valami műszálas vagy mi a fene, egyáltalán nem szívja föl a vizet. Gondoltam, talán a falusi boltokban minden van, vagy Solinán – mivel fürdőhely – a bazársoron biztos van helyi mintás fürdőlepedő, ahogy minden ilyen helyen.

Csalódtunk, nem volt, sőt boltot sem fedeztünk föl elsőre az út mentén, egészen Olszanicáig mentünk, ahol egy jó nagy üzletet találtunk. Később persze kiismertük a környéket. De ha már most elmentünk eddig a városig, akkor keressük meg a kastélyt. A Lengyelország útikönyv címlapján, sőt más prospektusokban is, egy kastély képe van, amiről sehol nem lehet rájönni, hogy hova valósi épület. Nem műemlék (1905-ben épült), ezért sehol nem tesznek róla említést, csak mutogatják a képet… Teljesen véletlenül jöttem rá, hogy hol van.

Este meleg volt, sokkal melegebb, mint az érkezésünk estéjén. Éjszaka pedig megjött a várt vihar. 3-kor arra ébredtünk, hogy nagyon veri az eső a tetőt, aztán dörgött-villámlott is.
Reggel esett is, meg hűvös is volt, meg minden vizes volt… és még törülközőnk sem volt… hát menjünk mégis Leskóba, a városba. Ott már jártunk, ezért oda eredetileg nem akartunk menni.
Elindultunk nyugat felé. Aztán egyszer olyan helyre ért az út, ahol a folyón át kellett volna menni, de csak a szürkén rohanó vizet lehetett látni. Na, hát itt vissza kellett fordulni és másfelé menni. A Cisna-Lesko út mentén kicsit vissza kellett mennünk, megkerestük az erdész-vadász múzeumot. (http://www.muzeumknieja.pl/) Nem nagy, egy nagyobb terem kitömött állatokkal, de gondosan van megcsinálva. Mivel fotójegyet kellett volna venni, bent nem fényképeztünk, annyira azért nem különleges. Éppen bent volt egy busznyi lengyel turista, addig kísérletet tettünk a büfénél, kértünk bigost. Ez a lengyel káposztaétel eddig rendre elkerült minket. Nem a mi ízvilágunk ugyan, de jólesett, finom volt.

Utána bementünk Leskóba. Ott ismertük a postát és mellette egy cukrászdát, meg a közelben egy nagyobb élelmiszerboltot, ami elfogadja a bankkártyát. Hát ez a város most csalódás volt, emlékeinkhez képest rosszabb volt minden. Törülközőt ugyan kaptunk egy boltban egy nagyon kedves kiszolgálótól, de a postán se volt szép képeslap, a cukrászda borzasztó volt, alig volt választék, a krémes nagyon rossz volt, és mosdójuk sincs.   A boltban alig volt választék, szinte semmit nem tudtunk venni. Szerencsére volt egy kis kegytárgybolt, ahol sikerült némi ajándékot beszerezni.

Szerdán nem esett az eső, Polańczyk félszigete következett. Nagyon tiszta, nagyon rendezett, nagyon üdülőhely. Barátságos az egész, és minden tele van paddal. Találtunk jó boltot, és mivel itt nem fogadták el a bankkártyát, utána találni kellett bankautomatát is, aztán beültünk enni a „karcsmába”, zsureket, amire úgy emlékeztem, hogy sűrűbb a leve, de biztos ahány ház, annyi szokás, meg kétféle pierogit.
Itt kevesebb a szuvenírárus.
Azt terveztük, hogy innen megyünk sétahajózni, mert pár éve a másik sétahajóval már voltunk. Megtaláltuk a Tramp nevű hajó kikötőjéhez vezető utat, jött is onnan egy nagy rakás turista, de akkor még másfelé folytattuk az utunkat, később másztunk le a partra a kikötőhöz. A hajó kikötve, személyzet sehol, várakozók nemigen, ill. kószált néhány ember, akik rövid idő után elmentek… a part köves, egyenetlen, kiépítetlen, sehol egy pad várakozni, maximum egy-egy sziklán…   Hát inkább menjünk mégis a másik hajóval. De aznap már nem mentünk sehova.

A következő két napra terveztem a keleti csücsök bejárását, különös tekintettel a sok-sok fatemplomra. Csütörtökön úgy kezdődött a nap, hogy a nap elbújt, csöpörögni kezdett, aztán egyre jobban esett. Elindultunk a térkép szerint az úton. Aztán egyszercsak útlezárás, terelés… igenám, de egy olyan útra tereltek, ami egyrészt kátyús, később biztosan földút, és az egyik térkép szerint le is van zárva. Mikor kezdtünk elmerülni a kátyúkban, visszafordultunk, és egy hatalmas kerülőt megtéve aznap két km híján 200 km-t mentünk, a két napra tervezett területen. Többnyire szakadó esőben. Némelyik temlomot nem találtuk meg, vagy későn vettük észre, vagy az út állapota miatt nem mentünk el arra… vagy már elég volt belőlük a nap vége felé. Azt sajnálom, hogy háromkupolás templomot nem sikerült megnézni. A terület közepe táján, Polana falu mellett van egy elhagyott falu, Rosolin, aminek az icipici templomát annak idején a sanoki skanzenben láttuk, a közelben meg van egy érdekes kis barlang a folyó mellett. Ezt meg akartuk nézni, de 2-3 km gyalogút földúton, eső után nem volt csábító, így elmaradt.
Napsütésben, hófehér felhőkkel az égen biztosan festőibb lett volna ez az út, de a táj szilaj szépsége így is érződött.

A következő napon csak úgy kerestünk célpontot… Visszamentünk a falunkba, megnéztük a modern, szép templomot, elkísért minket egy sánta kutyus nagy barátsággal, aztán továbbmentünk arra a helyre, ahol az út keresztezi a folyót. Most megnéztük alaposabban. Mivel a víz nem magas, ezért a folyóágyat kibetonozták, híd helyett, és a csordogáló vízben kell keresztülhajtani. De mára már elég csúnya állapotban van az a beton… kiderült, hogy mellette csináltak egy kis hidat is, amin éppen elfér egy személyautó. Átküzdöttük magunkat a kátyúkon a hidacska felé, amikor jött egy másik autó, kisebb, mint a mienk, és keresztülhajtott a vízen. Háááát… sikerült neki, de ahogy elnéztük, lehet, hogy lábat mostak bent a kocsiban…

Utána folytattuk az utunkat nyugat felé, de nem volt jó minőségű az út, inkább visszafordultunk. Aztán elmentünk ellenkező irányba, az előző napi városba, Ustrzyki Dolnéba. Kerestünk parkolót, sétáltunk kicsit – végül nem mentünk el a Rynekig, pedig az szép -, és beültünk a vasútállomásnál egy vendéglőbe enni. (Itt elfogadták a bankkártyát.) Aztán vásároltunk – van egy Biedronka áruház, ahol a világon minden van, viszont nem lehet kártyával fizetni… így a nálunk lévő 50 zl-hoz kellett igazítani a kosárba tett tételeket. Előtte való nap egy másik, szintén komoly választékot tartó, szép üzletben vásároltunk.

Utolsó napra hagytuk a sétahajózást. Átmentünk Solinára, a San folyón épített gát túlsó végére, ahol a hajóállomás is van. A giccs-soron minden van, ami fölösleges, és ami Európában mindenütt egyforma…
Lementünk a hajóállomásra. Mikor befutott az előző körről a hajó, egész iskolányi gyerek omlott ki belőle… örültünk, hogy megúsztuk a zajongásukat. Beszálltunk, nem voltunk sokan. Aztán vártunk…. végül bezúdult még egy busznyi csoport, egy ülőhely nem maradt szabadon a végén… és hát ők is eléggé nyüzsögtek. Az idő se volt az igazi… de azért mégis sétahajózás volt.


 

Utána elmentünk az elsőnek létesített tó mellé, Myczkowce falu felé. Hát ott is útépítés volt, többször megakadtunk, mire tovább lehetett menni, kocogtunk egy ronda nagy busz után. Ennek a falunak az északi határában van egy Caritas nevű létesítmény.
Nem jövök rá, pontosan milyen karitatív tevékenységet végeznek, a hely táborszerű, úgy tűnik, gyerekeket táboroztatnak. II.János Pál pápáról van elnevezve, mint annyi minden ebben az országban. A bejárat mellett van egy „Biblia-kert”, bibliai jelenetekkel, a növények arborétumszerűen, ez látványos. Ennek érdekes módon külön honlapja van : http://www.ogrod-biblijny.pl/index.php?lang=en
A terület másik oldalán pedig, úgy tűnik, a lengyel pápa kezdeményezésére, a terület fatemplomainak makettjeit állították ki – az összeset. Az utolsó, külön gruppban vannak azok, amik ma Szlovákia területére esnek.

      


Végül innen is továbbmentünk, tovább a szomszéd faluba. Zwierzyń határában van egy csodatévő forrás. Többszáz évvel ezelőtt itt találtak egy keresztet, ami bizonyíthatóan francia földről származik. Aztán valami csoda is történt a forrásnál vagy kútnál, ezt sehogysem sikerült lefordítani. Pár éve építettek ide egy kápolnát Szűz Mária-szoborral, a forrást is kiépítették. Egyrészt mindenféle hasznos anyagot tartalmazó és nagyon finom, hideg forrásvíz, másrészt azt tartják, hogy védi a szemet. A falu végén egy keskeny hídon át kell menni a San felett, aztán elég keskeny út vezet a forráshoz. Az út mentén végig el vannak osztva a kálvária állomásai. Az utolsó 2-300 m elég vacak földút, de parkoló is van a forrásnál. Alig jutottunk vízhez – akkora volt a forgalom, hogy csak pislogtunk. A kápolna előtt ücsörögtek csoportok a már megtöltött edényeikkel, és folyton-folyvást jöttek újabb autók, és mindenki sok és nagy műanyag edényt hozott, hogy vizet vigyen benne. Valóban nagyon finom víz!


Végül visszaindultunk, imádkozva, hogy a keskeny úton ne jöjjön pont szembe egy másik vízért érkező. Visszaóvatoskodtunk a hídon, beértünk a faluba. Na ott meg kellett állni, mert elállták az utat, valami felfordulás volt pont a falu közepén. Keresztbe állt egy tűzoltóautó, égett a tűz, és zaj volt. Hát bizony várni kell…. Aztán gyanús lett a muzsika. Aztán már láttuk is, népviseletbe öltözött zenészek húzták a nótát, az emberek gyülekeztek és énekeltek… tűzoltólakodalom volt!   Aztán pár perc múlva beszálltak az autókba, és az élen a szirénázó tűzoltóautóval elindult a menet a templom felé, de vagy másfél tucat kocsi volt…
Hazafelé aztán megint kerülővel mentünk, hogy kikerüljük az aznap talált útépítést.

Vasárnap reggel összecsomagoltunk. Aztán vártuk, hogy a nagy házban megszállt, lengyel nyugdíjas csoport, akik szintén kihurcolták a csomagjaikat, elhúzzon a mikrobuszukkal a mi autónk elől, másrészt hogy elhúzzanak a teraszról, ahol éppen elállták a mi utunkat. De nem, ez a nép még ismeri a társasági életet, a közösséget – még elültek és beszélgettek a házigazdával. Végül keresztültörtettünk rajtuk a mi csomagjainkkal – mire közrefogták a férjemet, megölelgették, és mindannyian boldogították a „dwa bratanki” mondókával.

A hazafelé út sima volt, csak a nyaralás napjai helyett az útra lett nagyon meleg. Végül megkerestük Borsit, lefényképeztük a Rákóczi-kastélyt (elég romos állapotban van), a kastély előtti parkban meg, az árnyékban, ettünk valamit ebéd gyanánt, bár még nem voltunk éhesek, de itt kellemes volt a klíma. Sajnos, szúnyogok is voltak.   Aztán hazaértünk a jó pesti büdösbe és zajba.
A cica azóta leltároz és őriz minket, nehogy megint eltűnjünk.

A kilométeróra állása: mikor odaértünk, 464 km volt, mikor visszaindultunk, 954 km, amikor hazaértünk, 1419 km-t mutatott. Benzin nagyjából háromszor 30 liter fogyott el.
Lengyelországban szinte minden olcsóbb, mint itthon.

 

--- FOTÓALBUM ----
 

Hozzászólások  

0 #1 Lengyelországpamag 2011-09-28 02:00
Lengyelország hatalmas és gyönyörű. És nagyon jól szervezett a turizmusa. Rengeteg magyar nyelvű prospektust is lehet szerezni az Utazás Kiállításon, a turizmus honlapja magyarul is olvasható. Rengeteg nagyszerű helyből lehet mazsolázni. Ennek ellenére itthon gyakorlatilag csak Zakopanéról és Krakkóról tudunk. (Nem mintha ezeket nem kéne megnézni.) Mi jártunk többfelé, de még így is csak a déli határa menti sávban, tkp északon csak Krakkó magasságáig, még Częstochovába sem sikerült eljutni.Úgy emlékszem, bölény él itt is, a Bieszczady Nemzeti Parkban is... de persze nem másztunk hegyet...Én harmadikos gimnazista voltam, mikor nyáron osztálykirándulásként Varsóba utaztunk. Na az akkor nem igazán volt alkalmas arra, hogy az országot megszerettesse - de jó kaland volt.De arrafelé egészen más minden, mint a mediterrán vidéken. Az egyik ezért, a másik azért tetszik... :-)
0 #2 ....verus 2011-09-28 02:00
Nem is gondolná az ember, hogy a tőlünk északibb tájakon is mennyi szépség várhat ránk! Én ha Lenygelországba mennék, mindenképp megnézném a Bialowieski Nemzeti Parkot, ahol Európában bölény él még szabadon. Egyszer jártam Lengyelországban, még gyerekkoromban. Fent jártunk a Tátrában, Zakopánéban. Apám sütkérezett egy tisztáson , közben én és hugom meg akartunk állítani egy patakot. Apám, mikor a szemét kinyitotta, a lányai helyett két nyakig sáros hegyiszörnyet talált....:))))Pamag , köszi !

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel