A pompázatos Kalotaszeg

XVI. rész


Ki hegyre megy, annak kardok közt kell járni,
S odafönt a csúcson keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel, kit Isten keresztel;
De nem babérággal: tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle fog szívébe vágni...
Mégse engedj, Uram, félúton megállni!

/Puszta Sándor/


Magányos vándor kapaszkodik a meredek hegyoldalon. A lankás mező már mögötte van, körülötte a kopár sziklák rengetege. Omladékokon csúszik meg a cipőtalpa, kisebb kőgörgetegek indulnak meg a lába alatt.

Fel a hegyre.
Sziklák repedéseiben megkapaszkodó, tüskés bokrok akadnak a ruhájába.
Fel a hegyre.


 

 

Kora reggeli félhomály, a nap még ott bujkál valahol a mogorva sziklatömb mögött, a völgyben. Kétoldalt fenyegetően emelkedő sötét sziklafalak.
Felnéz időnként a meredeken kapaszkodó ösvényre. Nem is ösvény az, csak a málló sziklák legördülő kőrengetege által kivájt mélyedés, amit aztán a hegyről lezúduló víz mart a hegy kőtestébe. Aztán csak a sziklát látja maga előtt. Kőomladékokon keres szilárd támaszt a lábának, repedésekbe kapaszkodik.

 

 

 

Mögötte mélyben, a félhomályba burkolózó falu apró házacskái bújnak meg. Csak a templom tornya magasodik ki közülük.
A távolból a másik falu sejlik fel.
Omló várrom szemben a hegytetőn, a régmúltból itt felejtve. Falait kikezdte a múló idő.
A falut bújtató völgyön túl a másik orom nyújtózkodik a felhők felé, térdei előtt apró kertek, mint kötény alján a csipkefodor. Erdőpalástját aranyfénnyel vonja be szemből a Székelykő mögül kikandikáló napsugár.

Fel a hegyre.

 

Apró kis forrás vize szivárog a szikla repedéséből, körülötte jókora vízmosás mutatja, hogy e kis szivárgó erecske bizony sziklakoloncokat mozgat meg néhanap, amikor elemi erővel tör ki a szikla gyomrában megbúvó barlangokban felgyűlő áradat.
És bizony kitör néha, és akkor hatalmas víztömeg árad lefelé.
Fölötte, a hegy fennsíkját már hódítja vissza a természet.
Pár éve még virágos mező volt itt, legelője a lankásabb csegezi oldalról felkapaszkodó bivalyoknak. Dúsan virágzó mező.
Mára elfogytak a bivalyok, és a fennsíkot tüskés bozót, tövises bokrok nőtték be.

Itt balra, a lapos hegytetőn állt valaha a vár. Orbán Balázs a XIX. sz. második felében még láthatta. Ma már csak az avatott helyiek tudják, hogy a sziklákon hol álltak valaha a falak.

Mire felkelek, Nusi nénivel főzünk egy kávét, Robi már vissza is ér.
Meghódította a Székelykőt.

Elbúcsúzunk tőled, Torockó.
A völgyben dölyfösen áll a két román kolostor, mint az idegen, aki nem találja a helyét.
Keressük az utat a kátyúk között a borrévi szoros omló falai mentén. Idáig nem ért el az útjavítás. Ez már másik megye.
Odáig Fehér, ez meg Kolozs.
Sekélyen csordogál az Aranyos a roskadozó híd alatt. Hónapok óta nem volt csapadék a havasokban, hát ugyancsak megapadt.
Nem megyünk Torda felé, megpróbáljuk, járható-e a Jára völgye.
Borrév és Magyarlóna között elfogyott az út, a nagy autópálya-építésben. Legutóbb mikor erre jártam, csak az mutatta, hogy út volt itt valamikor, hogy ott nem volt vetemény, vagy nem nőtt a gyér növényzet.
Hát nem sok változott azóta sem. De a kátyúkat betömték kőzúzalékkal, és helyenként már aszfaltoznak is.
De a Jára völgye megéri az autógyilkos utat. A vad sziklák között kanyargó patakmeder csodálatos környezetben kanyarog. Kár, hogy a sivár, szemetes román falvak elveszik a gyönyörűségét.
Felüdülés, amikor látjuk a táblát, Tordaszentlászló.

Magyarlónán Czirják Feri bátyám szelleme fogad.
Lejött a jó öreg, onnan a temetődomb hantjai alól. Leült itt, mindjárt a falu előtt, az árokparton a kilométerkőre - előtte a bőrkötény, ahogy mindig is láttam, ha erdélyi útjaimon betértem hozzá -, hogy istenhozzáddal köszöntsön.
Mindig így marad meg előttem
Kis műhelyéből elősietve, csirizes kezét kötényébe törölve, csillogó szemmel, ha meglátta, hogy érkezem.
Pedig már nagy beteg volt, mikor utoljára találkoztunk.
Csináltam magának egy pár cipőt, mondta. Hozd csak mama. És már megy, és teszi a széket, hogy üljön le nálunk, és mama hozd az ebédet, mert biztos megéhezett Jóska az úton.
És Erzsike néni hozza a ragyogóra fényesített fekete cipőt, és terít, és meri tányérra a bablevest.Csak ilyen szegényes ebédünk volt, szabadkozik. Pedig nincs ennél a szegényes bablevesnél finomabb étel, mert a szívüket darabolták bele, ahogy elém tették.
Úgy ment el a jó öreg, hogy elköszönni sem tudtam tőle.
Az utolsó lónai csizmadia.
Itt őrzöm a szekrényben a csizmákat is, amiket még az ezredfordulón csináltattam vele. Ragyogó fényű magyarszárú csizma . Nagy ünnepnek kell lenni, hogy elővegyem.

Egymást érik az autók Kolozsvár felől, ahogy kikanyarodunk a főútra. Gyalunál kicsit összetorlódnak, de aztán megemészti a forgalmat a jó minőségű országút.
Magyarkapusnál megállnak néhányan az utcai árusoknál, egyre több itt is a kirakodó, és egyre több sajnos az értéktelen bóvli.
Csikorognak a kerekek a kőrösfői kanyarban, ahogy a hegyről ereszkedünk lefelé.
Itt balra, egy kis forrásból ered a Sebes-Körös, hogy aztán átrágja magát a Királyhágón, búcsút intsen Edélynek.
Kőrösfő egy zsibvásár. Az elejétől a végéig. Megállok mindig, ha erre járunk, ha csoporttal, akkor azért, mert meg kell állni, ahol kirakodóvásár van, és végigjárni az összes boltot, megnézni mindegyikben ugyanazt az árukészletet.
És hiába mondom, hogy a falu végén ugyanazt találják, amit itt a parkoló mellett bármelyikben, és hiába, hogy cserepet ne itt, hanem Korondon vegyenek, ahol megnézhetik azt is, hogy készül, hogy varrottast meg ne vegyenek, mert azt is ott érdemesebb, ahol attól vehetik, aki készítette. Fele árért, és éppen oda érkezünk hamarosan.
Ha egyedül, akkor meg hogy pár szót váltsak az ismerősökkel.
Temploma, ott fenn a dombtetőn, az egyik legjellegzetesebb kalotaszegi református templom.
Mert hogy református a kalotaszegi magyarság.
Így hát Zsobok is református.

Láttatok-e már falut gödörben?
Olyat, amelyet mindenhonnan csak felülről lehet látni.
Csak egy keskeny kis völgy nyit utat, hogy legyen, ahol elfolyik a víz.
Hát Zsobok az ilyen.
De Zsobokot csak az találja meg, aki érti a varjak károgását, vagy a szarkák cserregését.
Vagy aki a fogvacogtató téli hidegben el tud társalogni a farkasokkal.
Mert a farkasok is tudják, hol van Zsobok.
Mesélik azt is, hogy a havas téli éjszakákon kijárnak ide a jó két kilométerre levő vasútállomás környékén az útra is, és olyankor nem tanácsos egyedül járni.
Persze az is lehet, hogy csak kóbor juhászkutyák. Hát azok sem veszélytelenebbek.
Amúgy békés kis falu ez itt a gödörben. Nem is hinnéd, hogy létezik. Amikor a falu fölötti kanyarban a lombok takarásából eléd bukkan a kastély vörös cserépteteje, megtörlöd a szemed, jól látsz-e.
Néhány éve még rossz, gödrös murvás út kötötte össze Sárvásár felől a főúttal.
Na nem hiszitek el. Fehér kalotaszegi varrottasból készült ez az út is, mert a megyei út járhatatlan volt. Esőben sártenger, szárazságban tengelyig érő vályú a keréknyom…
Hát leültek a zsoboki asszonyok, és varrtak maguknak 6 km utat.
Hihetetlen ugye?
Pedig csak kellett hozzá egy református lelkész házaspár, aki vezetője tudott lenni ennek az önmagáért tenni akaró falunak.
Hogy hogy is kezdődött?
Hát úgy, hogy Zsobok is élte a maga mindennapi sivár életét, ahogy a többi, világtól elzárt magyar falu a csauseszkui rendszerben.
Aztán 92-ben nyugdíjba ment a tiszteletes úr, maga mögött hagyva a lepusztult templomot, a kiégett életeket.
Pap meg kell a faluba. Hát elmentek papot keresni.
Hát így találtak rá a Molnár házaspárra.
A tiszteletes urat akarták ők, de hát őt Kolozsvárhoz kötötte a teológiai tanszék.
Hát így került Zsobokra a felesége, Irma asszony.
Nehezen fogadta el a falu. Asszonyt papnak? Talán akkor barátkoztak meg vele, amikor belefogtak az elhanyagolt templom felújításába.
Mert a tiszteletes asszony elhatározta, hogy megmenti a templomot a további romlástól.
 

Eredeti formájában, kalotaszegiesen, kazettás mennyezettel.
Önerőből persze, mert Romániában erdélyi magyar templomra nem volt pénz.Nem tipikus kalotaszegi templom, viszont a XIII. sz.-ben állt a helyén az első, amit a belőle egyedüliként megmaradt keresztelőmedencébe vésett évszám bizonyít.
De hát festők, akik a kazettákat megfessék, már nincsenek.
Van viszont Zsobokon fafaragó. Három is. Így lett aztán a zsoboki templom mennyezete faragott kazettás.
 

 

Ez meg itt a papné széke.
Zsobokon a pap ül benne, mert a papné a falu lelkésze.
 

 

 

Aztán faragtattak még a kórusnak is könyöklőt. Meg padokat is.
Az asszonyok meg kivarrták az árát. Fehér kalotaszegi varrottasból.
Aztán kivarrták a kastélynak az árát is. Már ami rájuk esett, mert a németek így adtak rá pénzt, ha előteremtik a saját hozzájárulásukat.
Ja, a kastély. Hát az egy árvaház. Meg hetes iskola a szórvány gyerekeknek.
Mert nem kallódhat el egyetlen magyar gyerek sem.

Demokrácia.
Nem, Zsobokon diktatúra van. A református egyház diktatúrája.
„Nincs eladó ház cigánynak és románnak” -jelentette ki a professzor úr.
Pedig eladó ház lenne, hisz az elöregedő faluban egyre több ház marad árván. De ha egyetlen család beköltözne, óhatatlan lenne a színmagyar falu elsüllyedése.
Mint a többi színmagyar faluval is történt.
Tudja ezt jól a professzor úr, hát inkább felvásárolja a református egyház az üresen maradt házakat.
Aztán letelepíti bele az intézetből kikerülő fiatalokat, munkát adva nekik a gazdaságban, a malomban, a sütödében, sajtüzemben, a tehenészetben.
Hogy meddig tudja megőrizni magyar arcát a falu? Hogy az elköltözött, Kolozsváron, Hunyadon, Bukarestben élő örökösök mikor mondják, hogy nekik nem dirigál a pap?
Van köztük, akinek a családja már magyarul sem beszél.
Harc ez az életért, a megmaradásért. Egy maroknyi magyar kilátástalan harca. Ma még csak ott. Mikor következik be, hogy majd itt is?

 

Na, ha Torockón azt mondtam, hogy a legszebb, legszínesebb viseletet hordják az ott élő székelyek, hát a kalotaszegi magyarok sem maradnak le mögöttük.
Igaz, ott is, itt is, már csak nagy ünnepen veszik fel. Konfirmáláskor, esküvőkor esetleg.

    

Olyan szokás van Zsobokon, hogy a nősülő, férjhez menő fiatalt az esküvő előtti este istentiszteleten búcsúztatják.
Egy kissé más módon, mint a nyugati filmek legénybúcsúja.
Ilyenkor úgy illik, hogy a menyasszony leánypajtásai, vagy a vőlegény barátai ünneplő népviseletben jelennek meg az istentiszteleten.

Autó áll meg a ház előtt. Kíváncsian néz ki a gazdasszony a tornácos ház „tisztaszobája” ajtajából. Arcán pillanatnyi bizonytalanság látszik. Aztán felderül, és már szalad is ki, nyitja az újonnan készült faragott kiskaput.
Hát ti? nem is mondtad, hogy jöttök, jaj mért nem szóltál, hogy készültünk volna.
Soha nem szólok, mert képes lakodalmat csinálni, ha tudja, hogy érkezem.

    

És már tessékel befele bennünket a gyönyörű kalotaszegi szobába, mert a vendéget itt illik fogadni.
A festett bútorok, a mennyezetig halmozott párnák, a gyönyörű színes ruhaköltemények, a varrottasok púpozott halmaza között.
Pedig oly régi már a barátság, hogy nem is vendégként jövök. De már hozza a jóféle szilvapálinkát, a sompálinkát, az üdítőt, az ásványvizet, a süteményt, és tele az asztal. És mit hozzak gyorsan enni, mert az ebéd még nincs kész.
Ne készülődj, csak éppen benéztünk, és megyünk is tovább, mert haza kell érnünk.
De hát hogy képzeled, hát nem mehettek el, éppen szüretel a család, nemsokára jönnek haza.
Hát tényleg hiú ábránd csak úgy benézni Magdusékhoz.
Beszélgetünk az udvaron koraőszi napsütésben, mesélünk az utunkról, a nyaralásról, az élményekről. Magdus mutatja a frissen elkészült filagóriát az udvaron, körülötte felaggatva a zacskókban érlelődő sajt.

Közben szomszédok jönnek át üdvözölni. Mindig összesereglenek, ha látják az autót. Egy ölelés, egy kézfogás. Végtelenül barátságos nép a zsoboki ember.
Közben megérkeznek a szüretesek is.
Megnőttek a gyerekek. Anyányi szép lány a kis Andi, pedig nemrég még a nyakamban lovagolt. A kis Szilvi is kikeveredett az „ördögkorból”, pedig hét ördög bújt el benne, még néhány éve.
Bizony jól belebeszélgettük magunkat a délutánba, mire útnak eredtünk.
Magdus szabadkozásunk ellenére telepakolta az autót minden finomsággal. Sajt, orda, gyümölcspálinka, már azt sem tudjuk, hova pakoljunk.
Ismeretlenek intenek istenhozzádot, kalaphoz emelt kezek mondanak búcsút, ahogy kicsorgunk a faluból.

 


A mesekönyvekben látott csodapaloták sora fogad Bánfihunyadon. Elborzad az ember lelke mindig, ha erre jár, e tájidegen giccsek láttán. Ahogy az idegen kultúra belerágja magát a magyar testbe, ahogy felemészti azt.
Hatalmas paloták, a Bánfiak valamikori kastélya nyomorgó viskó lenne mellettük.
Ez a cigánynegyed.
De ha a főúri pompa előtt megállsz az autóval, a meztelen cigánygyerekek hada ugyanúgy kirohan belőlük koldulni, mint az utolsó faluvégi putriból.
Hát húzzunk gyorsan tovább.


Boncza Miklós uram udvarháza meg itt van jobboldalon, éppen itt fölöttünk a hegyoldalban, ahogy az út kanyarodik. Ady szelleme még itt keresi önmagát valahol, a fenyők között, ha éppen nem Szentkirályon a Kalota partján búsong Csinszka szerelmén, akinek, valljuk be, mindegy ki volt a férfi, csak híres ember legyen, megfertőzve az Adytól szerzett vérbajjal Babicsot előbb, majd Márffy Ödön festőt is.
De ne legyünk igazságtalanok. Adyt hűen ápolta betegségében. Ha már annyi energiát fektetett bele, hogy egy híres ember felesége legyen.
De lehet, hogy éppen a barátságról gondolkozik töprengve, kiülve ide a szirtfokra. Lelógatja lábát, éppen az Oktavian Goga emléktáblájára.
Mert hát barátok voltak ők valamikor, afféle költőbarátsággal. Legalábbis ezt állítják róluk.
Biztos ez a barátság inspirálta Gogát, hogy a román hadsereg hátán bevonuljon Csucsára, és felajánlja a csapongó Csinszkának, hogy megvenné tőle a szülői házat.
Na ki is pucolta onnan mindjárt a Boncza emlékeket, meg az Adykat is és telerakta Moldvából hozott relikviákkal.
Még egy fatemplomot is hozatott, valahonnan Moldva szívéből, és most itt áll az öreg templom, meg a köré telepített 800 éves kolostor, a csucsai Boncza-birtok közepén, hirdetve a 2500 éves román kontinuitást Erdély földjén.

Szűk hajtűkanyarokkal kapaszkodik az út a Királyhágó tetejére.

Amott mögöttünk az Erdélyi-medence, emitt előttünk… Na ez már csak annak Erdély, akit elfelejtettek a történelemre megtanítani.
Mert annak minden Erdély, amit a történelmi Magyarországból ajándékba adtak gazember nagyhatalmak Romániának.
Aki meg még ennél is kevesebbet tud, annak Románia.
Ami szomorúbb még ennél is, hogy ez az itt élőkben is kezd így rögződni.
Pedig hát sosem volt Erdély ez a Királyhágó-Déva vonalától nyugatra eső terület. Még az erdélyi fejedelemséghez tartozva sem.
Mert hogy Partium ez.
Részek, magyarul.
A magyar királyságból az erdélyi fejedelemséghez csatolt területek.

Lassan csorgunk le a Királyhágó nyugati kanyarulatain, a magyar alföld nyúlványára.
Nagyváradnál még megitatjuk az autót, olcsóbb a benzin, érdemesebb itt megtankolni, aztán hamarosan átlépjük a Bors-Biharkeresztes határt.
Berettyóújfalunál még megvacsorázunk. Jó kis vendéglő a MOL kút mögött levő „STOP”.
Szolnoktól elered az eső. Sötét van, csillog a fekete aszfalt, és ez a halálom. Csak tapogatom az utat.
De azért úgy éjjel 11 felé szerencsésen megérkeztünk Robihoz Budapestre.

Hozzászólások  

0 #1 Köszönöm !Gyenizs Margit 2013-04-07 02:00
Köszönöm, ezt a "szép délutánt " !

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel