FÉNYKÉPEK

 

Az ismeretlen ismerős  -  Szilézia 2013

12 nap, 1752 km


Ismeretlen :
Mert amit az iskolában a történelemkönyvekből megtudtunk, az igen sovány. Nekem legalábbis egészen kusza volt, hogy hol is van az a Szilézia meg mi is történt ott ezer év alatt? Csak annyit jegyeztem meg, hogy gazdag vidék, és az évszázadok során folyton cibálták erre-arra az éppen aktuális nagyhatalmak, tartozott az már mindenféle országhoz. De úgy összefolyt az, hogy Szilézia meg Szudéták…

Pedig találunk közös pontokat hazánk történetével.
Ez az eredetileg színlengyel vidék valamelyik uralkodó alatt átkerült a cseh királyhoz. Aztán mikor Mátyás királyunk cseh király is lett, sürgős szükségét érezte, hogy rögtön bevonuljon a területre és megmutassa a katonáit – demonstrálandó, ki is az úr éppen. Nagyon szeretett itt tartózkodni, Corvin János anyja is boroszlói polgárlány volt. (Boroszló = Breslau = Wroclaw)
Mátyás után közös magyar-lengyel-cseh királyaink voltak. Úgyhogy Mohács után velünk együtt ez a rész is ment a Habsburgokhoz. Aztán mikor Mária Terézia trónra jutott, a porosz király egy örökösödési háborúban (ezt ismerjük: „Életünket és vérünket!... de zabot azt nem!... " ...meg Hadik András Berlinben… ) elfoglalta Szilézia nagyobb részét. Kisebb része maradt Habsburg-fennhatóság alatt. Utána kellett olvasnom: ami a Habsburgoké volt, az ma Csehország területén található, ami porosz (később német) fennhatóság alá jutott, az ma Lengyelország része. (Meg egy kis terület Németországba is esik.) A 20.századból is van közös pont: a Benes dekrétumok. Ahogy a magyarokat, ugyanúgy kitelepítették a szudétanémeteket is.

Ismerős :
Az utcákon sétálva úgy érezzük, akár itthon is lehetnénk. Az utcakép hasonló. Hasonló barokk templomok, hasonló barokk Szentháromság-szobrok, hasonló épületek… A harmincéves háború vége után ezen a vidéken a barokk építészet kezdett fejlődni. Aztán húzódott a stílus tovább, délkeletre… nálunk a török kiűzése után lett szükség az újjáépítésre.
Na meg a közelmúlt évtizedek is produkáltak egyforma stílust – a sok lakótelepet.

Mit nézzünk meg, ha errefelé járunk? Megdöbbentett a felkeresésre érdemes látnivalók sokasága. Várak-kastélyok-paloták… épek-romosak … városfalak… hihetetlen mennyiségű városkapu-torony látható épségben. Templomok, régi épületek… Természeti látnivalókban is gazdag a vidék, és folyók-patakok sűrűn hálózzák be.
Végül úgy döntöttünk, időnk-pénzünk-energiánk véges lévén, hogy csak egy kicsi szeletét járjuk be ennek a történelmi területnek. Még így is maradtak ki ezen a kis részen is érdekesnek ítélt helyek.
Wroclawba tudatosan nem mentünk el. Az nagyváros. Mi tiszta levegőt kerestünk a hegyek környékén. És az adatgyűjtés során azt láttam, ami a nagyvárosban nevezetes, abból mindenből található a kisvárosokban is – vár, templom, középkori épület -, igaz, kisebb és kevesebb, de van. Így hát a városkák saját honlapjai alapján gyűjtögettük a helyiérdekű nevezetességeket.
Tipikusan lengyel, hogy mindenhol megmaradt a rynek (és mindenhol Ryneknek is hívják), közepén a tornyos városházával, körben több-kevesebb szép homlokzatú régi házzal.
A cseh-lengyel határ cseh oldalán is meglátogattunk néhány érdekes helyet.

De ami a legnagyobb élményünk volt… úgy jártunk ki-be-föl-alá az országhatár két oldalán, mint egyik szobából a másikba smileysmileysmiley Tábla meg határkő jelezte, hogy most már éppen átértünk „külföld”-re. A helyiek mindenütt megépítették a legrövidebb összekötő utakat a két külön ország között. Összevissza rohangásztunk ide-oda smiley … a csehek felé mentünk el és jöttünk haza, mert arra jobb volt az út, közben számtalanszor keltünk át az országhatáron ide meg oda. smiley

Gyönyörű tájakon jártunk. Menet közben persze nem fényképezünk (csak nagyon ritkán smiley ). Vadregényes erdei utakon, hatalmas szál fenyők között, meg szelíd dombok között, ahol a sárga virágú repcetábla a látóhatárig húzódik… meg patakok, folyócskák voltak mindenütt.

2013. május 5-én, vasárnap indultunk útnak. Úgy indultunk el észak felé, mintha a legrövidebb úton Krakkóba tartanánk. Aztán Besztercebánya után nyugatnak fordultunk és átvágtunk a Nagy-Fátrán. A vadregény élvezésében kissé gátolt a sok kátyú. crying  Aztán Turócszentmárton-Zsolna-Biccse-Trencsénmakó volt az irány, majd átértünk cseh területre. Ostrava közelében Koprivnice városát kerestük, ott is a Tátra autógyár autómúzeumát. (A múzeumokban nem fényképeztem, mert minden tele volt mindig múzeumőrrel… wink csak néha egy-egy képet.) Érdekes volt a sok régi autó meg teherautó. Aztán pár 10 km-rel arrébb egyszercsak egy útkereszteződésben ott vonult egy régi ritka autó, amilyet az előbb a múzeumban láttunk. smiley A múzeumban ki van alakítva egy emlékterem a legendás cseh futóbajnoknak, Emil Zatopeknek… de nem igazán látványos, vagy csak elvitték éppen a relikviákat karbantartani… A múzeumlátogatás után még bementünk vásárolni a mellette lévő nagyobb élelmiszeráruházba. Nyitva volt vasárnap is, de a gyér forgalomhoz csak egy pénztár működött. De hát estére kellett vacsorának való meg egy doboz sör is. smiley
Tovább Pribor városa felé. A belváros közepén áll Freud szülőháza, de ott nem akartunk megállni, a kanyarból egy pillanatra éppen láttuk.
Meg akartunk viszont állni Hradec nad Moravici kastélyánál. Ez az itteni Fertőd tulajdonképpen, a földesurai komoly művészeti központot tartottak fent. Vasárnap délután volt. A parkolóban egy tűt nem lehetett leejteni… kicsit idétlenül fél percre megálltunk, hogy azért már fénykép nélkül mégse menjünk el innen, aztán húzás tovább.
Mivel a kastélynál nem tudtunk pihenni meg egyebeket elintézni, egy erdei úton megálltunk. Mikor visszaszálltunk az autóba, akkor vettük észre, hogy hajszálpontosan 400 km-et mutat az induláskor beállított számláló.
Nem sokkal később már el is értük a lengyel határt, aztán hamarosan a lefoglalt szállásunkat is. Falusi turizmusos hely volt, olcsó, de a hegyek lábánál. Mondjuk a faluból nem sokat láttam odafelé, mert több volt a kátyú, mint az út…
Megérkeztünk, mentünk be köszönni. Hát úgy fogadtak, hogy „jó napot!” smiley a virágcserépbe magyar zászló volt tűzve, házigazdáék meg szótárgéppel rohangáltak utánunk – képesek voltak ők tanulni magyarul! a kedvünkért! smiley

Kaptunk egy tányér süteményt is. smiley
Hatalmas kert húzódik a ház mögött, a telek vége már az országhatár, azon túl meg ott emelkedik a Biskupia Kopa (Püspöktető) nevű hegy.
Előkerült a ház cicája is, üdvözölt minket… vagy csak az idegen szagú autó izgatta? de aztán majdnem minden nap bejött a szobába is ellenőrizni minket. smiley
Konyhás lehetőséget kerestünk, itt volt –a veranda ugyan elég kezdetleges, de valóban van hűtő meg gázrezsó meg edények. Mosogatni csak a fürdőszobában lehetett, ami nem lenne baj, ha a lefelé álló csap helyett egy olyan lenne, ami alá oda is fér valami…
Azt hittük, nem fogunk tudni aludni a csöndtől. (Tényleg jártunk már így… ) De begubóztunk és elnyomott az álom.
Hanem az éjszaka közepén arra riadtam föl, hogy egy Bud Spencer-film jut az eszembe (Aranyeső Yuccában)… amikor az áldoktor orvosságot készít a gyomorrontásos papuskának… olvassa a receptkönyvet és minden tételnél hozzáteszi : „…mint a lovaknál !!!” Viszont a szer hatásos lesz smiley  Hát én is úgy jártam, mint a filmbeli papuska… a sütemény! csak én ettem belőle!

Volt még egy problémánk. Az odafelé úton életem párja a legelső pisilőszünetben kőre lépett és kibicsaklott a bokája. Első nap még nem akarta komolyan venni, aztán a többi napokon már nem lehetett nem figyelembe venni.


Első nap elmentünk megnézni Glucholazyt.
Ez a körzet központja. Régi német neve Ziegenhals azaz Kecskenyak smiley Magyarázzák úgy is, hogy a folyó a városon belül olyan ívben kanyarodik, mint egy kecske nyaka…de olvastam egy romantikusabb változatot is. Eszerint valamikor régen ellenség ostromolta a várost. Ki akarták éheztetni. A város éhezett is… aztán valakinek az az ötlete támadt, hogy a még megmaradt kecskéket vágják le, és a kecskefejeket meg egyéb testrészeket kiszögelték a várfalakra, hogy lentről úgy nézett ki, mintha ott sétálna a sok kecske. Na az ellenség bánatos lett, hogy ezek nem hajlandók éhezni és eltakarodott.

 

Besétáltunk a Rynekre (miután megfejtettem lengyelül a parkolóautomatát és utána vettem észre, hogy angolra is lehet állítani) – szép házak szegélyezik, gondosan ápolt a park, és áll ott egy többszáz éves hársfa. A Béke hársfája. A legendája szerint a 30 éves háború befejezésekor ültették annak örömére, hogy véget ért a háború. Egy másik változat szerint ugyan bő száz évvel fiatalabb, de ez is katonák átvonulásával kapcsolatos. Akárhogy is van, a fa nagyon öreg. Úgy húsz évvel ezelőtt a hatalmas fa megbetegedett és elveszítette a törzsének meg a koronájának nagy részét. De tudós emberek mindenféle vegyszerrel kezelték, meg a megmaradt egy ágát alátámasztották, és a fa újból kihajtott. Élni akar ! Élni és a békét hirdetni.


Megnéztük a plébániatemplomot is. Ez érdekes látvány. Ahogy a szűk utcákban megy feléje az ember, az a feltűnő, hogy hatalmas, zárt tömb a homlokzata, olyan, mint egy középkori vár, lőrésekkel, a két torony is össze van építve. A bejárata is a középkorból maradt. De onnan tovább a többi része már barokk.


Megkerestük a városfal maradványát is. A begyűjtött prospektusok között volt egy, ami az itteni városfalat ábrázolta, előtte padok. Hát elhatároztuk, hogy mi azon a padon ülni fogunk! csak persze elfelejtettük a prosit vinni, hogy úgy készüljön fénykép, hogy azt a kezünkben tartjuk smiley És mikor odaértünk, kiderült, hogy az a pad nincs is meg! másféle padok állnak és kicsit odébb… de azért lefényképeztük smiley

    


Itt is van a városfalból maradt kaputorony. Föl is lehet menni a tetejére, belépődíjért, de mi nem akartunk lépcsőt mászni.
Szinte minden meglátogatott városban van ilyen torony, ezért a továbbiakban külön nem emlegetem őket smiley Van róluk fénykép smiley

Utána átmentünk a Glucholazy-fürdő nevű városrészhez. Forrás meg folyó van rengeteg, de nem gyógyvizek, csak a hidroterápiának errefelé nagy hagyománya van. Itt a hegy aljában is volt és van több szanatórium és gyógyszálló. Meg a környéken több helyen is, még a szállásunkul szolgáló faluban is épült több új vízterápiás szálló.
Elkezdtünk fölmászni a parkerdős városi hegyre, az alsó rész a városi park. Az út tulajdonképpen keresztút, kálváriaállomásokkal. A hegyen (vagy inkább dombon) van egy kápolna, azt szerettem volna megnézni. Ezen kívül még följebb van egy Szent Jakab forrás. Szent Jakab útja nemcsak a Spanyolországban lévő szakasz… egész Európát át-meg áthálózták az oda vezető zarándokutak. Mostanában felújítják őket. Innen, ettől a forrástól is indul egy Szent Jakab útja szakasz. (És sok Szent Jakab templom is van errefelé.) Úgy képzeltem, hogy felkeressük, és innen lefelé sétálva legalább azt a kis darabot, elmondhatjuk, hogy mi is megjártuk az El Caminot smiley De a párom menet közben rájött, hogy a bokája mégse szereti, ha fölfelé kutyagol. Én még mentem kicsit följebb, de nem értem el egyik célpontig se. Föladtuk… gondoltuk, majd később… de nem jöttünk el később.
Leérve a park aljáig, persze megpihentünk. Tüüüüü…. tüüüüü…. hát jött a vonat, és az átjáró előtt dudált… Jár ám egykocsis kis vonat is a lengyel meg a cseh városkák között.
Aztán még elsétáltunk a folyóparti sétányra egy kicsit. Van egy barlangbejárat, amit úgy értettem, hogy innen is nyílt egy aranybánya-járat. De annyira vizes volt az egész, hogy nem másztam bele, hogy megnézzem a belsejét. Mellette van a sok forrás közül az egyik, a város jelképéről, a kecskéről van elnevezve. Vagy a forrásról volt a város elnevezve...
Aztán megkerestük az egy kupacban található három nagyobb élelmiszeráruházat. A Biedronkánál soha nem tudtunk megállni, mert soha nem volt szabad parkolóhely. Volt egy Lidl, elég érdekes választékkal… és egy InterMarché nevű bolt. Többnyire itt vásároltunk, itt volt a legnagyobb választék, és a kártyát is elfogadták.

A következő nap azt találtuk ki, hogy gyalog csak minimálisat menjünk. Elindultunk a szomszéd város, Prudnik felé.
Keresztülcsorogtunk az Arany-patak két oldalán hosszan húzódó, ma már inkább üdülőfalvakon, meg-megállva, fényképezve.

Prudnikba érve az a nem nyerő ötletem támadt, hogy ne parkoljunk le, hanem autóval kússzunk körbe a belvároson is. Ühüm… útépítés volt a kis utcákban… és mindig ugyanoda keveredtünk vissza… végül azért csak kiszabadultunk. Később, másik nap mentünk vissza, akkor gyalogosan jártuk körbe a csöpp belvárost, és akkor eljutottunk a múzeumig is. A városfal összeépített két tornya volt már az idők folyamán börtön is meg kaszárnya is. Ezt az egy helytörténeti múzeumot szívesen megnéztük volna, de pont hétfőn sikerült arra járnunk, amikor ugye zárva van.


Innen a városon kívüli domb felé vettük az irányt. Ott van egy ferences kolostor, aminek az a nevezetessége, hogy Wyszyński bíboros ide volt internálva az 50-es években. Sokan jöhetnek ide látogatóba, mert nagy parkoló van, és szabadtéri miséhez kialakított rész elég sok paddal, egy, a lourdes-i barlangot idéző oltárrész előtt.
A kolostortól nem messze, a domb legmagasabb pontján (ahogy Lengyelország számos pontján) egy kereszt áll. A közelében egy fából épült kilátó. De nem mertem végig fölmenni a kilátó tetejére, mert már a felénél szédülni kezdtem crying

Visszafelé a hegyre futó, a határ felé kanyart leíró úton jöttünk, szórványos kis települések közt. Aztán megkerestük a falvak közti úton található pisztrángost. A közelben van másik ilyen pisztrángevő hely is (meg amerre jártunk, sok helyen láttunk), de ez olyan hangulatos volt. El van rekesztve a patak vize egy medencébe, körbe lehet sétálni, pénzért lehet horgászni is, meg megsütött halat is lehet enni. Két termetes példányt kaptunk, sült krumplival, káposztasalátával smiley Nem a fülünkbe, de szólt a lengyel lakodalmas… kifelé vettük észre, hogy a villanyoszlop mellé csak úgy a földre le volt téve egy laptop hangszórókkal, és ez a technika szolgáltatta a zenét smiley


A következő nap még mindig az volt a rendező elv, hogy gyalog keveset kelljen menni. Így hát erre a napra tettük a távolságban leghosszabb kirándulást.
Nyomás a főúton Klodzkón túlra. Duszniki Zdrój (fürdőváros, Chopin-emlékhely) szélén, a főút mellett található a Papírmúzeum. Egy 1605-ben fából épült, ma is működőképes papírmalom. Bemutatják a papírkészítés menetét. De odabent csak egy csodálatosan faragott, fából készült csillárt fényképeztem le. Az udvaron van a szuvenírbolt, ahol hagyományosan merített papírt meg mintásat is árulnak, nem ócsóér’ persze…

Innen nem a főúton mentünk tovább, hanem északi irányba fordultunk, hogy egy kis ízelítőt kapjunk a Góry Stołowe (Asztal-hegység) szikláiból. Az egész hegység csupa sziklalabirintus, helyenként igen látványos képződményekkel, és vannak részek, ahol nemcsak a túrázók, de a turisták is – belépőjegyért persze – kószálhatnak a fura formájú kövek között. Hát ez nekünk objektív okokból nem játszott – de gondoltuk, hátha az útról is látjuk, mennyire sziklás. Łężyce mellett láttuk az út mellett jobbról a Fehér sziklákat. Balról egy kis fennsíkon magányos szikladarabok vannak elszórva, de ezt nem sikerült megpillantani. Aztán beértünk a hegység szívében futó útra, a Száz kanyar útjára. Megérdemli a nevét… és gyönyörű. Menet közben kicsit lehet érzékelni, hogy az emelkedőkön mennyi a kő.

Kudowa Zdrójba érve (szintén fürdőváros) a városka szélén megálljt parancsol egy fa harangláb. A belvárosba érve a Békamúzeumot kerestük meg. A természetvédelmi hatóság székháza mellett építettek egy kis kiállítótermet, ahol nem eleven békákat, hanem a világ minden tájáról különböző békaszobrocskákat meg egyebeket mutogatnak. Kicsi, de jópofa. Magyar nyelvű anyagot is fedeztünk fel a tárlókban.

Majd átmentünk a város melletti Czermna településre. A templom mellett áll a Csontkápolna. (Prága közelében hallottam egy hasonlóról.) A teljes berendezés emberi csontokból van kialakítva. A sziléziai háborúk meg a járványok áldozatainak tömegsírjait felbontva állítottak így emléket az elmúlásnak. Igen elgondolkodtató élmény – lenne, ha nem érkezne ötpercenként egy-egy autóbusz iskolásokkal és nem csak egy csivitelő gyerekcsoporttal sikerült volna bejutni… Azt persze értem, hogy az iskolásoknak kötelező megnézni.

Még egy kicsit feljebb mentünk, hogy felkeressük a már Boldog II.János Pálnak szentelt icipici zarándokkápolnát. Megtaláltuk, de egy árva rést nem sikerült felfedezni, ahol be lehetett volna kukucskálni a belsejébe. Innen megtettünk még párszáz métert, a skanzen bejáratáig, pár fénykép kedvéért, de szigorúan csak kerítésen kívülről…
Visszafordultunk. De természetesen itt is útépítés volt arrafelé, amerre ki kellett volna menni a városból… kavarogtunk kicsit, visszamentünk, megfordultunk – és akkor láttuk, hogy az utcáról lefordulva a valamilyen létesítmény (vendéglő vagy szálloda volt?) felé, már Csehországban jártunk smiley visszafordulva volt egy tábla, hogy innen már Lengyelországban vagyunk smiley

Továbbmenve, rátértünk arra az útra, amit a németek a 30-as években építettek Szudéta-autópálya néven. (Hadi célra, persze.) Kár, hogy nem vagyok biztos benne, hogy pontosan melyik szakasza az igazi régi. Nem mentünk végig rajta, hanem elfordultunk arrafelé, ahol két szépséges fatemplom található. Elég kanyargós és vacak burkolatú úton jutottunk el odáig, ráadásul fogyott a benzin… Nowa Bystrzyca faluban megtaláltuk az elsőt. Életem párja az autóban maradt a fájós lábával, én meg nekilódultam, hogy körbefényképezem a templomot. Valahonnan előkerült a sekrestyés vagy ki lehetett, és szapora lengyel szóáradattal megtudakolta, be akarok-e menni smiley Bevitt, és megmutogatta az összes apró sarkot, a kórusra is felvitt, mutogatta, hogy az orgonát még kézi erővel kell fújtatni… mindehhez be nem állt a szája… smiley

    

A következő falu – Zalesie – temploma sokkal szögletesebb, és még közel se lehetett menni hozzá. Valamiért a turistaismertetők ezt tartják értékesebbnek, mert többször szerepel a felsorolásban, mint a másik, de nekem az marad a kedvesebb.
Innen aztán nyomás a civilizált világ felé, ahol van benzinkút… és még haza is kellett érni, elég messzire elmentünk.

A rákövetkező nap közelebbi célpontot választottunk. Átmentünk Csehországba. A cseh Zlaté Hory közelebb volt, mint a lengyel Glucholazy smiley
A városon kívül van egy aranybánya-skanzen. Aranymalom, de nem itt állt eredeti helyén. Kicsit be kell sétálni a parkoló felől. Odaértünk, sehol senki. Pedig úgy tudtam, hogy van belépődíj. Aztán mire körbefényképeztük, előkerült valami bakter, azt hittük, akkor nála kell jegyet venni. De a bódénál szuveníreket árultak. És nem tudtam ellenállni egy pici fiolának – aranydarabkák (na, minimális szilárd anyag valami aranyfüstből) úsznak benne… rá van írva, hogy 24 karátos arany… és kértek érte 70 cseh koronát (uszkve 800 Ft-ot) … ???
A belépőjegyre azt mutogatta az ember, hogy ott fent kell megvenni, ha fölmegyünk a tanösvényre… hát nem mentünk fel.
Ezen a környéken – pár 10 km-es hosszban – rengeteg aranylelőhely található. A középkorban ez a jól körülhatárolható vidék adta Európa aranytermelésének 8 százalékát.

Innen tovább indulva, érintettünk egy érdekes helyet. Rejviz falu határában egy különleges természeti kincs, egy tőzegmohaláp található, egy rovarevő növénnyel. A láp közepén egy tündéri tavacska rejtőzködik. De hát ugye odáig el kell menni, méghozzá gyalog… álljunk meg? ne álljunk meg…

Irány Jesenik. Ott is Jesenik-fürdő, fönt a hegyen. Nevezetes hely… régen úgy hívták, hogy Gräfenberg, azaz grófok hegye… Itt működött Priessnitz Vince. Priznic… priznic… aki feltalálta a borogatást? Nem, kérem, Priessnitz nem a borogatást találta föl. Azt már ismerte az emberiség. Priessnitz a wellnesshotelt találta föl. Mikor egy baleset után az orvosok minden várakozása ellenére sem volt hajlandó megboldogulni, mert mindenféle borogatásokkal meggyógyította magát, hírnévre tett szert. Állítólag írni-olvasni nem tudott, de azt tudta, hogy a hírnevéből hogyan csináljon bevételt. Nyitott egy természetgyógyászati alapon működő gyógyintézetet, ahol diétán meg hidegvizes fürdőn tartotta a pácienseket, sőt még meg is futtatta őket félpucéran a hajnali harmatos erdőben. Imádták! Tódultak a gazdagok!
Aztán a vízzel való kezelésnek nagy gyakorlata alakult ki, és a környéken elterjedtek a hasonló műintézetek, ma is tele van a vidék nem termál gyógyvizes, hanem sima forrásvizet használó szállodákkal meg gyógyhelyekkel, cseh és lengyel oldalon egyaránt.

A fönti parkolóban találtunk a szélén még egy árva helyet. Amíg odaértünk, láttuk, hogy elég szép magasan vagyunk a város felett. Onnan még némi lépcsőkön föl kellett mászni. Először érintettük Priessnitz szülőházát, ami múzeum, de csak du. 2-kor nyit ki. Visszafelé mentünk be. Nem nagy a kiállítás, az egyik terem a családi vonatkozású dolgokat mutatja be, a másik a korabeli gyógykezelést. A földszinten meg vendéglátóipari létesítmény várja a fáradt lépcsőmászókat.
Még följebb áll a Priessnitz-szanatórium. Ma hatalmas épületkomplexum, szobát elég szép pénzért adnak, de teljes gyógyászati centrum is működik benne. Sok kisebb szálloda található még a környéken, láttuk, hogy vonultak ide az emberek, nyilván valami kezelésre. A bejárat fölött magyar zászlót is lengetett a szél, valószínűleg volt magyar vendég is.
A szanatórium mellett sétára csábít a gondozott park. A sétány mellett áll cseh emlékmű, lengyel emlékmű, és magyar emlékmű is. Wesselényi Miklós, aki itt kezeltette magát, az 1830-as években felhívást tett közzé az ide járó magyar vendégek körében: gyűjtsenek pénzt és állíttassanak emlékművet. El is készült az ércoroszlán. Felirata el is mondja a történetét. Az elülső oldalán a vers Vörösmartytól való. (Szemmel láthatólag még a nyelvújítás előtt írta… )
A park közepén áll egy kis kápolna, ott van eltemetve Priessnitz Vince.
Hanem hogy milyen sok kék nefelejcs virított a sétány mentén smiley
Innen aztán északnak indultunk hazafelé, hogy az útba eső Veterán autó-motor múzeum hátha mégis nyitva lesz. Nem volt nyitva. De a házak között elnézve, a hegytetőn megláttuk a szanatórium tömbjét.

Pénteken megint egy hosszabb program következett.
Cseh területen indultunk el, és az út hosszú-hosszú tíz kilométereken keresztül az országhatáron futott, csak néha-néha térve el egy-egy kiszögellésnél. Az útszéli árok mellett piroslottak a határkövek a fűben, onnan napszínű repcetábla a messzi erdőig… Itt-ott még állnak a betonoszlopok is, amikre a drót volt kifeszítve annak idején, a nem mosolygós világban. Elmentünk egy ház mellett is, aminek a kerítése volt az országhatár. Vannak falvak, amik a határ mindkét oldalán húzódnak – két ország, két név, két közigazgatás, de egy falu, egy nép.

Átmentünk Vidnava városkán, az út keresztülmegy a macskaköves, bájos főtéren. Van ott egy kastély is, amit előre kiszemeltem, de mégse kanyarodtunk arra.
(Úgy különböztettük meg, melyik országban vagyunk éppen, hogy a cseheknél van szimpla V betű, a lengyeleknél meg csak W létezik smiley )
Javornikban is van várkastély, múzeum is van benne, de csak egy távoli fényképet csináltunk róla.
Aztán végül egy új összekötő úton kilyukadtunk ismét Lengyelországban.

És már mindjárt ott is voltunk Zloty Stok városkánál, és befordultunk az Aranybánya Múzeum felé. Hosszú völgy vezet be a patak mentén a bányáig. 1961-ig rendeltetésszerűen működött, a környék legnagyobb aranybányája volt, de nemcsak aranyat, hanem egyéb anyagokat is bányásztak itt, innen származó arzénnal mérgezték meg Napóleont, már ha igaz a mérgezés.
Itt nagy forgalom volt, busz busz hátán, tele iskolásokkal.
Csak én mentem be, de az uram azt állította, hogy megalkudott a bányarémmel, hogy elvisz engem smiley az ugyan elment a csoport mellett (jelmezben), de csak a kislányokat nézte smiley Hát itt is minden csoport iskolásokból állt, hozzájuk kellett csatlakozni. A túra minden fellelhető helyen 90 percesnek van hirdetve, meg hogy öltözzünk föl, mert bent 7 fok van. Az első tárnát végigjárta a csoport. A vezető persze lengyelül mondta a magáét, de láttunk köveket, aranytömböket, láttuk a jelmezbe öltözött Alkimista műhelyét, a bányászok csúszdáját… Aztán egyszercsak ki a tárnából, a szabadban irány föl a hegyoldalba egy másik helyre. De ezek a gyerekek szaladtak… loholtam, ahogy tudtam, de mikor a vezető is eltűnt a kanyarban úgy, hogy vissza se nézett, akkor elgondolkodtam… mire fölérek, valószínűleg már el is tűntek egy másik lyukban… akkor minek fárasszam magam azért, hogy még mérgesebb legyek… visszafordultam. A bukszám a parkolóban volt az autóban… nem mentem vissza a pénztár környékére szuvenírért. Lehetett volna még külön pénzért az aranymosást is kipróbálni, de az a medence is tele volt gyerekkel. Inkább elhúztuk a csíkot.
Bementünk Zloty Stok város közepére is, a Rynekre. Hangulatos pici település. A Rynek egyik háza a középkorban a Fugger családé volt. A legnagyobb pénzügyi mágus hogy is maradhatott volna el az egyik legnagyobb aranybánya mellől…

Mentünk tovább Klodzko felé. Ott kerestünk a vár alatt egy parkolót, és keresztül sétáltunk a Ryneken. Hát ez itt nem vízszintes… csupa lépcső wink Aztán megláttam egy táblát, hogy WC… nosza irány arra. Nem vittem magammal a fotómasinát… hangulatos, romantikus zegzugokat láttam. Aztán a folyócska partján, szintén zegzugok között elsétáltunk a Szent János-hídig. Ez csak pár évvel fiatalabb a prágai Károly-hídnál, és egészen úgy is néz ki. Csak jóval rövidebb…
Fölfelé a Rynek másik oldalán sétáltunk föl, és találtunk egy kis cukrászdát. Jólesett a süti, de errefelé nem ismerik ? vagy csak nem készítik ? a krémest… (egyetlen helyen találtunk csak). Az csak a valahavolt Habsburg-területeken terjedt el? Krakkó és Wadowice környékén (de még keletebbre is) mindenütt „pápakrémest” árulnak. Ugyanis az öreg pápa egyszer elmesélte, hogy ő azt mennyire szerette… hát innen kezdve már „pápakrémest” kell kínálni, a biznisz az biznisz…

A következő állomás egy kisebb város volt, Bystrzyca Kłodzka. Kisebb, bájosabb, középkoribb. Tele van városfal-toronnyal.
A Mały Rynek-et (Kispiactér) vettük célba. A tér közepén áll egy középkori pellengér. És itt van a Gyufamúzeum. Tulajdonképpen tűztörténeti múzeum. Bemutatja a tűzcsiholás történetét, a gyufagyártást, még díszes vaskályhákat is. Meg rengeteg ilyen-olyan figurás öngyújtót. De a kiállítás gerincét a nemzetközi gyufacímke-gyűjtemény jelenti.
És a pénztárosnál lehet venni szuvenírnek mindenféle mintás gyufát, kicsi meg nagy dobozt.
Még az óváros túlsó oldalán (de ezek nem igazán távolságok, csak párszáz méter minden) álló Vizitorony érdekelt. De azt éppen felújították, dolgoztak rajta a kőművesek. Átmentem alatta, de féltem, hogy a nyakamba zuhog valami törmelék, fölmenni rá nem lehetett.

Innen egy kevésbé forgalmas úton indultunk visszafelé, kelet felé. Lett volna még ezen a tájon is meg délebbre is látnivaló bőven, de nekünk elég volt ennyi is. Megint nagyon szép tájon haladtunk.

Aztán elértük Lądek-Zdrójt. Ez is fürdőváros, ennek is van óvárosa… de hát mindegyiket csak nem mászkáljuk keresztül-kasul… Fölmentünk a hegyoldalba, az arborétum felé, mert onnan nem messze fakad a Sziléziai Szent Hedvigről elnevezett forrás. (Személyes, családi okokból gyűjtögettük a Hedvighez köthető dolgokat.) A vize finom, vittünk is magunkkal.
Aztán ki kellett keveredni a városból, fel a hegyre. Ahol elértük ismét a cseh határt, van egy parkoló, pihenőhelynek, kilátóhelynek. De inkább tovább mentünk és mielőtt Javornikot elértük volna, áll egy rendbe hozott, pihenőhelynek kialakított régi mészégető. Itt kitelepültünk a padhoz táplálkozni, de már erősen fújt a szél.

Mivel hordozható internetforrásunk nincsen, SMS-ben kértem a gyerekemet, hogy nézze már meg a várható időjárást a neten. A válasz az volt, hogy szombat-vasárnap eső lesz.

És szombat-vasárnap eső lett. Mit eső… nonstop zuhogott vigasztalanul és egyformán. Meg hideg is lett… a háziak is fázhattak, mert melegedett a radiátor.
Vasárnap reggel bekukkantott a háziférj, fejből elmondva, hogy „Má egesz náp nágyon rossz idő lesz. Holnáp egesz náp nágyon jó idő lesz.” smiley
Vasárnap este hétre végre megunta az eső a melót és elállt. Kimentünk egy kicsit megmozgatni a lábunkat, de csak a közelbe. A határ mindössze 350 méterre volt, elsétáltunk arra gyalog. Feltűnt, hogy pont a két határkő közti egyenesen meglátszik a vonal, szinte centire pontosan a határon, hogy eddig az egyik országban aszfaltozták, innen a másik ország csinálta… smiley Aztán kicsit tovább sétáltunk még, „külföldre”… smiley

Hétfő reggel a ragyogó napsütésben az almafa kicsattanó életerővel nyújtotta a szikrázóan kék ég felé az esőmosta, duzzadó virágait.
Olyan helyre még nem lehetett menni, ahol sár van. Ezért ismét elkocogtunk a falvak között Prudnik felé, sétáltunk a belvárosban, találtam egy kis „kínai” piacot kínaiak nélkül, és mivel éppen megadta magát az utazós papucsom, gyorsan vettem egyet a piacon, ott kellette magát az orrom előtt. A szomszédjában meg végre találtunk krémest az icipici cukrászdában. Hazafelé még eltúráztunk a faluban a patak gátjához. Ezek a hegyi patakok ronda nagy árvizeket tudnak okozni. A gáton ugyan volt valami tábla, lehet, hogy az, hogy nem szabad odamenni, de hát tudok én lengyelül ? smiley

Kedden „igazi” városnézést terveztünk.
Nysa városa elég közel volt. (Német neve Neisse volt, van ilyen folyó is, v.ö. Odera-Neisse határ… ) Itt gyártották azokat a Barkasnál egy hajszállal jobban kinéző Nysa furgonokat, amik Magyarországon a 80-as években mentőautóként szolgáltak.
Ha a régi dicsőségét nézzük a városnak, úgy emlegetik, hogy ez a „sziléziai Róma”. Sok templom van benne. A főtéren egy gótikus katedrális áll, a Szent Jakab és Szent Ágnes székesegyház. (Több helyen is láttam errefelé ezt a nálunk ismeretlen szokást, hogy két szent tiszteletére utal a templom neve.) Mellette külön áll a harangtorony. (Ez érdekes lengyel földön – még az ország egészen keleti csücskében, egészen pici templomoknál is általában külön állványon vannak a harangok… )

Dél előtt érkeztünk valamivel, a Rynek telistele volt parkoló autóval, és még a fizető automatát is alig találtuk meg, mert egy ronda turistabusz eltakarta. Naponta délben a harangtoronyból harangjáték is hallatszik. Megvolt a játék valóban, kedves volt a dallam, de rövidke, semmilyen volt… nagyobb durranásra számítottunk. Aztán a harangtoronyba valahogy nem jutottunk be, nem láttuk a bejáratát, pedig bent a II. világháború előtt elásott és azóta előkerült templomi kincsek vannak kiállítva. A székesegyházból egy oldalajtón mentünk ki, a templom háta felé sétáltunk, majdnem a (nem tudom a nevét) fehér városkapu-toronyig. A Rynek sarka táján áll egy régi kút bűbájos, gazdagon díszített kovácsoltvas kútházzal. Egészen meglepő módon annyi a neve, hogy „Szép kút”…
A másik oldalon a keresztutca végén áll a barna torony. Ezt az előző napokban – meg aznap is -, mikor távolabbra mentünk, a körforgalomban mindig kerülgettük…
Elsétáltunk még a Rynek túlsó végéig, ahol az 1600-as években épült, az akkori piacot szolgáló Mérlegház áll. Gondolom, a kereskedők itt kaphattak hiteles igazolást arról, mennyit is nyom az árujuk. Aztán belebotlottunk egy önkiszolgáló étterembe, ahol egész jó kaját ettünk egész olcsón. Csak a végén azt számolgattuk, hogy van még hét percünk addig, amíg lejár a parkolócédula… és azzal a lendülettel teljesen ki is ment a fejünkből, hogy a pár lépésre a másik utcában található Hedvig-bástyát megnézzük. (A régi városfalból maradt az is.)
Nem baj, elmentünk a folyóparton a Magyarországi Szent Erzsébet templomig. Nem a templom építészeti csodájáért, mert valami neoizé stílus… hanem a mi szentünkért. Ők ugye nem Árpádházit mondanak, mert azt csak a magyar történelemben ismerjük.

Innen elindultunk tovább nyugatra. A láncban húzódó három mesterséges tó egyikét se érintettük, csak az egyiket láttuk az útról. Nyáron lehet nagy üdülőélet a tavaknál. Útba esett Otmuchów város is, amit kihagytunk. Kevés minket izgató érdekességet találtam itt. A vára most szálloda… azon mit nézzünk?

Továbbmentünk Paczków városkába. Ezt meg úgy emlegetik, mint a „sziléziai Carcassone”-t. Végig megmaradt a középkori városfala. Nincs összesen másfél kilométer körbe… smiley és igazság szerint egy 80-100 m-es darab azért hiányzik belőle… smiley Körbejártuk, kívül-belül van sétány, de kívül jobb. És mindenütt padok, padok…
De az autóból kiszállás után a városháza tornyát nem másztuk meg (kilátó belépődíjért), hanem először az erődtemplom felé indultunk. Hatalmas, erős, várszerű, középkori. Nevezetessége a belsejében lévő kút. A legenda úgy tartja, hogy a tatárok elől menekült a nép a templomba, és akkor ásták a kutat. Az igazság viszont az, hogy az egész templom a tatárjárás után épült. Igen, erre is jártak a tatárok, nemcsak minálunk. A Kárpátok vonalától északra már nincs magas hegy, se más komoly természeti akadály, egész messzire eljutottak nyugati irányba, Wroclawtól nyugatra állították csak meg őket.
A templomban még nem szedték le a vasárnapi elsőáldozás díszeit… kedves volt az ünnepi hangulat.
Aztán körbejártuk a városfalat is meg utána a főteret is… smiley

Utolsó napra hagytuk a kert végében hívogató hegy meghódítását. (Az eső után talán most már nem lesz sár alapon… )
Először a szomszéd városban, Zlaté Horyban sétáltunk egyet végre gyalog. Na nem sokat, pár lépés az egész… smiley  A plébániatemplom nem volt nyitva, pedig itt van a városon kívüli búcsújáróhely eredeti csodatévő oltárképe.

A várostól délre, a hegyek között van a Segítő Szűzanya temploma és mellette kicsi kolostor. Ennek a története úgy szól, hogy a harmincéves háborúban a svédek elől a hegyekbe menekült egy asszony és ott szülte meg a gyermekét. Ez a fiú felnőve városi tanácsos lett, és elrendelte, hogy méltóképpen jelöljék meg a születése helyét. Lemásoltattak egy festővel egy híres alkotást, Cranach Madonna-képét. A kép kezdett csodákat tenni, kápolna épült, a nép tisztelte a búcsújáróhelyet. Már II.József le akarta bontatni a kápolnát. A nép ellenállt. Addig-addig, míg az 1980-as években a létezett szocializmus elérte, hogy lerombolják. Viszont a rendszerváltás után sürgősen újjáépítették. Az eredeti kép másolatának a másolata van már ott (elveszettem a fonalat, de mindegy is). Ma is sokan látogatják.

Utána veselkedtünk neki a hegyen át vezető országút szerpentinjének. Egy helyen van parkoló, és innen lehet a legrövidebb úton gyalog megközelíteni a csúcsot. A csehek – egy-két kivétellel – nem engedik fel az autókat a hegycsúcsokra. Ott maradjon csak meg a tiszta levegő. Igazuk van.
Amúgy meg lengyel oldalról hosszabb és rosszabb és meredekebb úton lehet megmászni a hegyet.
Objektív okokból egyedül indultam fölfelé az 1700 m-es útra. Túrabotokkal smiley (Házigazdánk akart túrabotot adni a kiránduláshoz, de mutattam a csomagtartót, hogy ott várakoznak a mieink smiley
Hát nem valami sima parkerdei sétány. Az út mellett levágott fatörzsek szolgálnak pihenőül. Itt is majdnem az országhatáron (olyan cikkcakkos errefelé, hogy alig lehet követni, éppen merre fordul) halad az út, a csúcs közelében egészen a határon. Már majdnem fölérünk, mikor szembetűnik egy kereszt (a lengyel oldalon áll), rajta egy II.János Pál pápától eredő idézettel : „A hegyekben mindig szabadok voltunk”.
Innen már nem kell sokat menni, bár itt még nem látszik a kilátó.

        

A hegy neve Biskupia Kopa, azaz Püspöktető. 890 m magas. A területet még Mátyás király adományozta a boroszlói püspöknek, úgy látszik, sokáig egyházi tulajdon maradt. Az osztrák-porosz örökösödési háború után itt országhatár lett. Hasonlít az egész az Írottkőre, hasonló a magassága is, és itt is meg ott is az országhatáron kilátó áll.
A fák közül kibukkanó kilátó a „Kaiser Franz Josef Warte” azaz Ferenc József császár kilátó nevet viseli. Ferenc Jóska uralkodásának 50. évfordulóján, 1898-ban építették. Láttam olyan fényképeket, amin még a bejárat fölött látszott a név a táblán, jelenleg le van szedve. Lehet, hogy csak rendbe akarják hozni. A kilátó tetejéről körbe lehet csodálni – és körbe lehet fényképezni – a panorámát.

Lefelé azért kevesebb helyen álltam meg smiley bár lefelé se könnyű az út. (Közbevetőleg : sok túrabotos emberkét láttunk a tíz nap alatt, fiatalokat is smiley )
Mikor leültem pihenni egy tuskóra, már észre tudtam venni a széltől libbenő falevelek fölött a kék égen átúszó fehér felhőket… a nap simogató melegét… az erdő sóhaját…  az ÉLET lélegzetét…
A friss levegőtől kitisztult tüdővel értem le a büdöset gyártó gépszekérhez. (Jól van na, nem bántom a kicsi autót, nem is büdös és hűségesen szolgál smiley )

Estefelé összepakoltunk. Reggel pedig nekiindultunk a hazafelé vezető útnak.
Más útvonalon jöttünk, „toronyiránt”, de a terepviszonyok miatt bizony cikkcakkos az útvonal. Ismét szép tájakon vonultunk keresztül. De ez az útvonal hiába volt km-ben kicsit rövidebb, bizony így is 10 óra volt a menetidő, pont mint odafelé. Pedig Csehországban nehéz volt megállni, mert a rendben tartott út mellett többnyire nincs alkalmas hely, és település települést ér. Szlovákiába átérve egy kis kitérőt tettünk egy párhuzamos útra – azt gondoltam, Csejte faluból látni a csejtei várat (a szolgálólányokat kínzó Báthory Erzsébet vára), de a faluból, autóból nem látszott, kár volt arra kerülni. Majd máskor!
Itthon pedig várt minket a mi öreg cicánk.


Térkép

 

 

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel