Úgy szeretném felkutatni,
körbevinni, megmutatni
mindent, ami szép,
miben szíved-lelked gyönyörködnék.
Annyi szép van.
Annyi kis csoda.
Nézz ide, nézz oda,
mi minden, mi szépnek otthona.
Egy bokor, vagy egy kis virág.
A fa, a fán meg egy ág.
Az ágon az éneklő madár.

 

Messze nézve, a végtelen határ.
Folyó, mi alattad folyik el,
sirály, mi sikoltva ér vizet.
Vízen a híd, mi átvezet.
Kedvesed, ki fogja a kezedet.
Szellő, mi est felé simogat,
az éjszaka, mi szétválaszt napokat.
Ugye mennyi a szép?
Csak látni kell,
s magunkkal szívünkben vinni el.
Úgy szeretném megmutatni.


(Rajki Sándor: Látni)

Thassos

Már a kompról felhívjuk Ágit. Magyarázza, merre menjünk... „ott, ahol ki van téve a befordulni tilos tábla, ott ti befordultok”. Az elején furcsállottuk, azután megszoktuk, hogy a sziget szabadságához az is hozzá tartozik, hogy mindenki fütyül a közlekedési szabályokra, vidáman behajtanak az egyirányú forgalommal szemben is, legfeljebb előnyt adnak a szabályosan közlekedőnek.
A keleti parton van a szállásunk és ez a hegyes oldal, amit gyorsan tapasztalunk, mert nemcsak jobbra-balra kanyargunk, hanem meredeken fel és le is. Később az alacsony sebességű oldalnak nevezem, mert a kapaszkodók miatt nem lehet nagy sebességbe kapcsolni, ereszkedésnél pedig a motorfék miatt van szükség az alacsonyabb sebességfokozatra.
A szállással nagyon elégedettek vagyunk. Kicsi fehér házikó, egy kertecske végében. (Ez itt a reklám helye: a Viki parti szállás stúdiójában vagyunk)  Olyan, mint a mesében: a parton is vagyunk, meg nem is vagyunk a parton. Utálom, mikor a sétálgatók belebámulnak az ember szájába. Ez a kicsi zöld rész egészen kellemes intimitást biztosít. A stúdió mindennel el van látva. Csak később derült ki, hogy valami mégis hiányzik. Bár három naponta cseréltek ágyneműt és takarítottak, a feleségemet periodikusan utoléri a takarítási vágy. Legott seprűt is ragadott – a morzsák ellen – de nem talált szemétlapátot. Nekem mondjuk nem hiányzott.


 

Megismerkedünk görög házigazdánkkal is. Sokat nem tudunk beszélgetni, ugyanis egy kukkot sem tud más nyelvet a görögön kívül. Megpróbálkozunk a pantomimmal, de nem jutunk semmire. Úgyhogy maradunk a köszönésnél és a vigyorgásnál.
A későbbiekben még egy problémával szembesültünk. A lemenő nap ugyanis végig a házikó hátát süti. Estére felforrósodik a lakás, a légkondi esélytelenül veszi fel a harcot a meleggel, igy inkább kinyitottunk minden ajtót-ablakot. Féltünk a szúnyoginváziótól, de hála az égnek, szúnyoggal csak elvétve találkoztunk.
Nem úgy, mint ezelőtt egy évvel, a kontinentális Görögországban. Búcsúvacsorára mentünk a barátokkal. Kiválasztottuk a legtöbb zöld növénnyel rendelkező vendéglőt. Alig ültünk le, a lombok között rejtőzködő milliónyi szúnyog nekünk esett. Legnyugodtabb barátunk felpattan és csürdöngölőt jár. Szilaj székely legény módjára csapkodja a lába szárát. Csújjogatás helyett szaporán káromkodik. A többi asztalnál ülők érdeklődve figyelik a vad magyarokat, szinte megtapsolnak.
De ez ma már a múlté.
És irány a part. Mezítláb indulunk fürdeni, mert azt a két méter apróköves részt, ahonnan utána már finom homok kezdődik, elhanyagolhatónak tekintjük. Az eredmény… sziszegések és különböző komplikált jógamozdulatok sorozata.
A tenger csodálatos, lassan mélyül, nincsenek veszedelmes áramlatok sem, úgyhogy nagyszerűen lehet úszkálni.
Estefelé megérkezik Ági, elegánsan pattan le a motorbiciklijéről és kezdődik is az agytágítás. Hasznos információk tömkelegét zúdítja ránk. Megemlítem, milyen jót fürödtünk a szállásunk előtt, mire szigorú tanárnőként dörren ránk : “ti itt nem fürödtök, itt csak laktok, fürödni menjetek a Paradicsompartra”. Gondolatban rögtön rá is öltöm a nyelvem… és csak utolsó nap mentünk a Paradicsompartra fürödni.

Esténként szeretünk sétálni. Ez általában úgy kezdődik, hogy serdülő lányom összekap az anyjával azon, hogy ki mit vegyen fel, utána egy gyors félórás smink és egy órán belül el is indulhatunk. Ők veszekednek, mégis mindig én vagyok az, aki idegesebb a végére.
Scala Potamia középső partszakaszán nem vitték túlzásba a közvilágítást. Olyan sötét van, hogy simán lehet látni a csillagokat és a lányom megint a kedvenc horrorfilmjeiben érzi magát.
Ezzel ellentétben az öböl két szélén minden csillog-villog, bazárok sora tele mindennel, ami nem kell és vendéglő vendéglő után. Egyesek tömve, nem kapsz egy helyet sem, mások kongnak az ürességtől. Mindenhonnan más-más zene szól. Játékautomaták zajonganak és mellettük piciny kápolna, ahová ájtatosan be-betérnek a görögök.

Beülünk egy vendéglőbe és az étel mellé recinát rendelnék. A pincér mondja, hogy kétféléjük van. Mondom, hozzon mind a kettőből. Furcsán néz rám és megint elmagyarázza a félkegyelmű turistának, hogy kétféle recinája van. Feladom és csak egyfélét rendelünk. Egymásra a párommal és mindkettőnknek ugyanaz az emlék jut eszünkbe... Egy másik görög vendéglőben a pincér bemutatkozott: „fasza gyerek vagyok”. Megdöbbentünk, ameddig rá nem jöttünk, hogy a teljes magyar szókincsét elénk tárta. Görög filozófus őseihez hűen tökéletesen leírta magát. Ha egy görög nevet mondott volna, rég elfelejtjük, így örökre megjegyeztük.

Kisétálunk a kicsiny halászkikötő mólójára. A távolban gyönyörűen látszanak a fények és halkan, kellemesen zenél egy görög csapat. Jóformán mindenki csak suttogva beszél. Némasággal adózunk a természet nagyszerűsége előtt.
A tenger is csendes, csak egy megkésett halászcsónak húz fehér csíkot a sötét vízre. A halász kezében kicsiny lámpa vet romantikus árnyékokat. A hangulat mesebeli.
Megpróbálom ellopni a pillanatot, de ahogy lenyomom a videokamera gombját, mintha elvágták volna a zenét.... a sziget megőrzi titkait.

Ipsarion

Reggel indulunk neki a hegynek. A felhőfoszlányok reményt keltenek, hátha ma nem lesz olyan meleg. Méhkaptárak mellett visz az út. A feleségem arcára száll egy méh és rögvest meg is csípi. Gratulálok a parfümjéhez és várom, hogy felöltse mongoloid őseink arcvonásait. Ez szerencsére nem következik be, úgyhogy tovább mehetünk.
Gyönyörű platánok között haladunk. Az út fokozatosan emelkedik, de sajnos a hőmérséklet is vele együtt. A leírások nem túlzóak, nem könnyű sétálgatás: kidőlt fákon mászunk át, vízmosások, leszakadt utak. Sziklák között araszolunk át, be kell húzzam a pocakomat, hogy átférjek (mint fába szorult féreg - jut eszembe).
Egyes helyeken ki vannak törve az útjelző táblák, a jeleket sem mindig könnyű észrevenni, úgyhogy kétszer is eltévedünk. Egy házaspárral találkozunk, együtt keressük az utat. Negyedóra angol csevegés után jövünk rá, hogy hazánkbeliek.
Egyre meredekebben kapaszkodunk felfelé és mint a Star Wars filmekben Yoda mester, káprázó szemem előtt feltűnik Ági képe és a tegnapi beszélgetés: “mennyi idő alatt lehet felmenni az Ypsarióra gyalog? – Neked és nekem, soha” -mondta a feleségemnek. Drága Ági... mesterem, megint igazad volt. Figyelembe vesszük a vízkészleteinket és eldöntjük, hogy nekünk itt van a csúcs, ameddig eljutottunk. Lefele indulunk és miután találunk egy forrást, ami körül csak vagy ezer darázs röpköd, a millió helyett, meg vagyunk mentve.
Egyáltalán nem bántuk meg, hogy nekiindultunk. A táj, az erdő, a sziklák csodás látványt nyújtottak és én nagyon tudom értékelni, hogy a tengerhez jöttünk és mégis volt lehetőségünk hegyet mászni.
Aznap 14 kilométert gyalogoltunk. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel.

 
Giola – Szirének medencéje

Erősen meresztjük a szemünket, ameddig meglátjuk egy fatáblára kiírva, hol kell letérni. A főútról balra fordulva már csak pár száz métert lehet kocsival menni, mert amikor emelkedni kezd az út, jó görög szokás szerint egy csapda van közbeiktatva. A fél út leszakadva, finom homokkal borítva, úgyhogy még a terepjárók is elássák magukat. Pedig utána simán tovább lehetne menni kocsival is. A nagy melegben úgy vonszolják magukat a turisták, akár a tikkadt vándorok a sivatagban. Az öreg olajfák, melyek között az út vezet, csodálatosak és különleges, egyedi a sziklaoldalban kialakult táj is.
A „medencében” sötét víz hullámzik, nyoma sincs a képeken látható kristálytiszta kékségnek. Csak beugrani lehet. Mikor nekilendülnék, ketten is figyelmeztetnek, hogy nem fogok tudni kimászni. Szerintem attól féltek, hogy ha beugrok, nem fog víz maradni a giolában. Hát végülis nem ugrok. A lányom is fél beugrani, sokat habozik, de végül mikor elindulnánk, nekiszalad és beugrik. A giola vízszintje legalább egy métert csökken, annyit iszik, de bent van és vidáman úszkál.

A Márványpartok

Korán reggel indulunk meglátogatni Thassos leghíresebb nevezetességeit, a márványpartokat. A hozzájuk vezető út, a környező fák, az autónk és hamarosan mi is márványporral lettünk beborítva.
Lassan hajtok, mert elvileg szabadságon vagyok és az út sem a legjobb, de hátulról megjelennek a versenyszellemmel átitatott sofőr kollégáim. Ez az a típus, akinek rögtön vérbe borul a szeme, ha maga előtt egy autót lát és nyomja a gázt, nem törődve se balesetveszéllyel, se semmivel, ameddig meg nem előzi. Elporoznak mellettünk és már azon spekulálok, hogy oldalt kidugva a fejem vezetek tovább, mint Ace Ventura, a haldetektív, mert a szélvédőn hamarosan nem lehet átlátni.
Az első partnál megállunk és kaján örömmel figyelem, ahogy egy szuper terepjáróval rendelkező ipse közvetlenül a bejárat elé hajt és ott sikeresen fel is akad. Ez a másik kedvenc sofőrtípusom, amelyik ha lehetne, behajtana a lépcsőházba is, itt pedig közvetlenül a partra, hogy a kocsiból egyenesen a vízbe léphessen.
A part tényleg különlegesen szép, a fehér és a kék színek csodálatosan keverednek. Leírták már százan, százféleképpen. A hófehér márvány olyan erővel veri vissza a nap sugarait, hogy csak hunyorgunk, a napszemüveg viselete kötelezővé válik. Sajnos rengeteg sokan vannak és egyre csak szaporodik a tömeg. Hamar eléri tűrőképességünk határát, úgyhogy tovább indulunk.

A második márványpartnál csak nézelődni állunk meg, viszont lenyűgöz a rakodópart. A kocka alakú márványtömbök, mint hatalmas kockacukrok, a kék különböző árnyalataiban tündöklő tenger és a háttérben zöldellő erdő kontrasztja mesebeli tájat varázsol.

A harmadik márványparthoz vezető út még rosszabb, mint a többi. A parthoz levezető út jó görög szokáshoz híven nincs kijelölve. El is porzunk mellette szaporán. Kijutunk a hegyoldalba, hajmereresztő a meredély és az út állapota.A párom kezd pánikolni a keskeny, rossz út miatt.
Elhagyott tanya mellett hajtunk el, amiben lányom a texasi láncfűrészes tanyájára ismer. Hisztériás rohamunkban elhagyjuk a kocsit, hogy előre gyalogolva megnézzük, mi következik a kanyarok után. Megvan az elégtételünk, hogy Scala Potamia távoli partjaiban gyönyörködhetünk. Visszafelé kétségbeesett fiatalok fékeznek mellettünk. Megvigasztalom őket, hogy már nincs sok hátra, mert nem akarom elszomorítani őket és biztatóan dúdolom „ Highway to Hell”.
Visszafordulva hamar megtaláljuk a harmadik márványpartot. Egész nyaralásunk legszebb partjának bizonyul. Árnyékos homokos part, kristálytiszta víz. A vízben elszórtan sziklák, tele a helyi fauna összes képviselőjével: tengeri sünök, tengeri uborkák, tarisznyarákok, polip és medúza is látható. Sajnos képviseltetik magukat a darazsak is, sőt hatalmas vérszívó legyek is rászállnak nedves testünkre.
A part mögött elhagyott szálloda, amelynek mekegő lakói kitódulnak, főúri leereszkedéssel néznek az ügyetlenkedő kétlábúakra, majd gőgösen visszavonulnak.
A part nem zsúfolt, de sajnos ismerik a kirándulóhajók is, így mikor beérkezik az egyik és a partra ontja hangoskodó utasait, lelépünk.

 
Névtelen(?) parton

Ági javaslatát követve autózunk dél fele. A kolostor után meresztjük a szemünket (ebben a kolostorban mindenkit gatyába ráznak - a szó legszorosabb értelmében). Halászhajót keresünk, egy kicsi színes halászcsónakot találunk az út mellett. Mögötte gyönyörű kis öböl bújik meg. Meredek, rossz állapotú lépcső vezet a mélybe. Olyan forróság van, hogy a korlátot csupasz kézzel nem lehet megfogni. Ilyenkor egyesek hőgutát kapnak, a feleségem viszont hisztériát kap. Nagy melegben hajlamos erre, úgyhogy mire leérünk, már parázs veszekedés folyik.
Ennek ellenére, később megegyeztünk, hogy ez volt az egyik legszebb, legjobban tetsző partszakasz. Nincsenek sokan, a széleken, különleges formájú sziklákon árnyékot is találunk. A part köves, a tenger aránylag hamar mélyül. A vízben lévő nagy kövek csúszósak. Bátran lépek az egyikre és elegánsan hanyatt vágom magam. Ennek következményeként földrengés és kisebb cunami pusztítja a partot.


A Paradicsom part

Ide is korán reggel indulunk. Így nyugodtan találunk parkírozó helyet. A part finom homokkal borított, annyira széles, hogy a nyugágyaktól elfoglalt részek között bőven van szabad hely. Árnyék nem sok van, de a finom homok kárpótol mindenért. A víz kristálytiszta és lassan mélyül.
Itt csak nyaralók vannak, mégis egyesek nagyon sietve lépkednek. Én is fürgén csatlakozok hozzájuk, mikor mezítláb belelépek a tűzforró homokba.
Elég sokan vagyunk, de mégsincs zsúfoltság, a part olyan hosszú, hogy bőven van hely.
Utolsó napunk, ezért letargikus hangulatban vagyunk. A déli nap heve elől hazamenekülünk. Még belefér egy délutáni fürdés a szállásunk előtt, aztán jöhet a pakolás.

Flóra és fauna

Thassos nemhiába kapta a smaragd sziget nevet. Buja növényzete a tenger vizében a kék és zöld ezer színvaltozatában tükröződik vissza. „A legzöldebb sziget” - így is reklámozzák az utazási ügynökségek. Ezúttal nem túloznak.
Akik nyitott szemmel járnak a szigeten, és nem csak néznek, hanem látnak is, számos csodás növényt és számos állatkát megfigyelhetnek. Idős falusi bácsi, mikor mondtuk, Görögországba megyünk, legyintett, ott is csak emberek laknak. Most mosolygok. A szállásunk 50 m-es körzetében gránátalmafa, pálma és pisztácia. Színes pillangók repkednek, tőlem nem messze egy kövön minden délelőtt hatalmas zöld gyík napozik. A lámpabúrán hatalmas szender pihen. Esténként pici békák ugrálnak a lábunk körül és a falon fürge apró gekko gyíkok nyeldekelnek. A Kapitány vendéglőből előkerül lányom kicsi barátja, egy fekete macskakölyök. Talál a vendéglőhöz, mert igazi kalózhoz híven, csak egy jó szeme van az istenadtának.
A tengerben rajokban vonulnak a halak, a partmenti kövek között kagylók, csigák sokasága. Párom szedegeti is szaporán az üres héjakat, ameddig szinte felmarkol egy polipot. Ettől kezdve már óvatosabb.

Búcsú

Nagyon korán, még sötétben indulunk, hosszú út áll előttünk. A kulcsot az ajtóban hagyjuk, még egyszer végigsimítjuk tekintetünkkel a szállást, a kedvenc partunkat és nehéz szívvel távozunk.
A kompon nincsenek sokan. Mikor elindul a hajó, gyönyörű napfelkeltével örvendeztet meg a természet. Hátunk mögött szemérmesen párába burkolózik a sziget.
„A következő alkalommal felmászunk az Ipsarion csúcsára, ... a Giolánál a legmagasabb pontról fogok beugrani” - fogadkozik a lányom.
Reménykedünk a viszontlátásban.

Mindig futsz valahová.
Soha sincs semmire időd,
Hangzik fel tőled a hivatkozás,
És csak folytatódik tovább
A versenyloholás.
Elrohansz minden szép mellett,
Nem észlelsz semmit,
Amit pedig csodálni érdemes lenne.
Két hét alatt akarnád látni azt,
Amit egész évben észre sem veszel.
A léleknek nem kell pénz,
A lélek mindig valami szépet remél.
Kell neki mindennap a pillanat,
Amikor valami szépet befogad,
És felerősítve sugározza tovább,
Hogy szebb legyen tőle a világ.
Milyen kár, hogy szemlélődni elfeledtél már.
Pedig, ha tudnád, mi minden van utadban,
Mi mindent adott a teremtő, mint jutalmat.
A természet gyönyörű kincseit,
Évszakok hírnökét, virágok ezreit,
Fákat, lombokat, cserjéket, bokrokat,
Akik mind feléd fordulnak.
S a fák levelei mindig másképp mosolyognak,
A virágok szirmai más arcot mutatnak.
S amikor áttör a lombok közt egy fénysugár,
Van olyan, mint a színpadon a táncospár.
Látod, mi mindent hagysz ki naponta?
Pedig közelről, megállva más ám, mint rohanva.
Mennyivel szebb egy virág közelebb hajolva.
Autóból is másnak látszik a világ,
Amit onnan látsz, az messze nem olyan, mint igazán.
A pályán száguldva meg, két végpont között a semmi.
Érdemes, értelmes hát ennyire rohanva élni?
Szabad-e a szépet a szívbe be nem engedni?
Mert mit nézel majd végig életed filmjén,
Ha közben nem vetted észre a körülvevő világot,
Nem ismerted személyesen az útközben nyíló virágot?
Nem hagytad köszönni a kis feketerigót,
S nem érted teremni, a pirosló csipkebogyót.

Gondolkodj, miért is rohansz és hová,
Mit ér, ha rohansz,
Mindig csak rohansz tovább?
Rohansz, és mégse érsz sehová.


(Rajki Miklós – Ne Rohanj)

 

Hozzászólások  

+1 #1 Emlékmorzsákhoz....Tamás Ágnes 2016-06-30 13:54
Kedves Jenő,gratulálok a jól sikerült egyéni hangvételű humoros beszámolódhoz.Most jöttem haza a szigetről,melynek régóta rajongója vagyok. többször volt szerencsém hosszabb rövidebb időt ott tölteni.Óriási az élménybeszámolód, köszönet hogy bearanyoztad a napomat Ági néni.
0 #2 VÁ: Thassos emlékmorzsák - 2015 augusztusKállai Edit 2016-07-10 13:34
Kedves Jenő!
Szeretnék érdeklődni az időjárásról. Mennyire kiszámítható, eső és felhő tekintetében.
Valamint mennyi az autó és motorbérlés ára.
Üdv: Edit

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel