2008. július 4. – 2008 július 13-ig.

Bevezető
Az nem volt  meglepő, hogy  minden előzetes tervezés nélkül  egyszer csak  befizettünk egy last minute útra, s az Evizone felé tartó buszon találtuk magunkat. Általában már januárban Görögországba készülődöm, s komolyan tervezek. Azonban  a gondolat, hogy hova menjünk a következő évben,  már az éppen aktuális görögországi nyaralás utolsó napján befészkeli magát a fejembe. Így volt ez tavaly is, ám közbejött mindenféle szükségszerű ingatlan ügylet, s kezdtem magam lebeszélni : talán kibírom idén Görögország nélkül. Végül mégsem sikerült, de ezt egyáltalán nem bánjuk…
Thassos először a szépen hangzó nevével fogott meg. Gyorsan körülnéztem minden lehetséges helyen és csakhamar gyönyörű képeivel is elvarázsolt. Hamar kellett döntenünk az utazásról, így mindent igyekeztem kideríteni, amitől biztosak lehetünk, jól választunk. Minél többet olvastam, annál inkább vonzott a sziget, amúgy aggodalmaskodó természetem is békén hagyott : úgy éreztem, ez  nekünk való hely. Változatos, gyakran néptelen partszakaszok, dús növényzet, gazdag állatvilág, barátságos emberek, ókori emlékhelyek,  magas hegyek és sokszínben pompázó tenger. Ám akkor még nem gondoltam, hogy mindezeken kívül olyan élményekben is részünk lesz, amilyeneket  még sosem éltünk át, bár sokadszorra látogatunk Hellasz földjére.

1-2.nap
Az Apollon travellel utaztunk, déli 12-kor indult a buszunk Budapestről. A RomCar járgánya kifogástalan állapotban volt, a sofőrök tájékoztattak minket az utazás részleteiről. Kecskeméten, és Kiskunfélegyházán vettünk fel még utasokat, a pihenőket 4 óránként tartottuk. Átlagban 20 perc alatt átjutottunk egy-egy határon. Bár Szerbiában egy baleset miatt araszoltunk egy órát, az időveszteséget behoztuk valahogyan, s görög idő szerint 9 órakor már Keramotiban voltunk. A sofőrök intézkedtek, s máris szállhattunk fel a kompra. A menetidő kb. fél óra, egyáltalán nem hosszú.   Különösen, hogy közben rajzanak a sirályok a komp körül, a szerencsések kezéből „elveszik „ a kínált kenyeret, de az sem kevésbé szép látvány, amikor a levegőben kapják el az éppen feldobott elemózsiát.
Limenasz kikötőjében az idegenvezető várt ránk, kaptunk térképeket a szigetről, s némi tájékoztatást a  látnivalókról. Itt jegyzem meg, hogy semmilyen közös fakutatív  programon nem vettünk részt az egy hét alatt. Szívesen elmesélem, ha valakit érdekel, hogy milyen lehetőségei voltak a magyar csoportnak, de tapasztalatokról nem tudok beszámolni. Egyszerűen azért, mert ha mi ketten utazunk/ utazhatunk a Férjemmel, a Gyerkőcök nélkül, akkor mindent a saját ízlésünk, kedvünk, igényünk szerint igyekszünk felderíteni, megismerni, átélni. Ettől válik igazán tartalmassá számunkra a nyaralás. Ráadásul én nagyon élvezem, hogy egy út előtt információkat gyűjthetek be, szeretem a könyvtárazást, netezést, egyáltalán a készülődést. S azután még jobb, amikor ezt átbeszéljük a Párommal és ketten kialakítjuk a tervezett programjainkat. Szerencsére emiatt még soha egyik idegenvezető sem orrolt meg ránk… :)
Miután már voltak elképzeléseim a leendő programjainkról, az egyik legfontosabb információ számomra az volt, hogy a szigeten iható a víz. Mindenhol. Az utcán lévő kutakból csakúgy, mint az apartmanok csapjaiból. Ritkaság ez, s nagy ajándék Görögországban. A sziget édesvizű forrásokban gazdag, valószínűleg ennek is köszönheti dús növényzetét.
Az apartmanunk a Liolios volt, kb. fél tizenegykor értünk oda, ám még nem foglalhattuk el, mert itt fürödtek le a buszvezetők. Nem bántuk a várakozást, ismerkedtünk addig apartmantársainkkal. A házigazdánk Panagjotisz, egy kedves, szikár „öregúr” és felesége hűtött üdítővel várt minden vendéget. Az apartman nagy előnye, hogy két percre van a homokos tengerparttól és olyan ésszerű az elhelyezkedése, hogy szinte folyamatosan árnyékban van, így nem volt szükségünk sosem, az amúgy ingyenes klímára. A berendezése egyszerű, de tiszta és két embernek még tágas is. A konyha felszereltsége átlagos. Ami hiányzik: dugóhúzó és konzervnyitó. Ami az alapon felül van : sajtreszelő és tésztaszűrő. Papír kéztörlőt, törülközőt, wc papírt, folyékony szappant, mosogatószert adnak. A földszinten öt apollonos stúdió van, egyikben másikban pótágy is elhelyezhető, az amúgy kétágyas szobákban. A teraszok kicsik, de két embernek éppen jók, viszont nem szeparáltak egyáltalán. Miután nagyon jó társaság került ebbe az apartmanba, számunkra ez inkább öröm volt, mint gond. A kilátás a most még beépítetlen telkekre, és a Skala Potamiat övező hegyekre néz.
Az apartman elfoglalása után pihentünk egy kicsit, nem akartunk Hellasz földjén mindjárt első alkalommal a déli nap erejével szembesülni… Délután lesétáltunk a homokos partra.  Bár hullámzott  a tenger, s valóban homokos volt az alja is, a víz mégsem lett zavaros. Olykor néhány hal is előbukkant, legnagyobb örömünkre. Fürdés után elindultunk autót bérelni a következő napokra, s utánajártunk a hajókirándulásnak is. Miután tudtuk, hogy több nap autóbérlés olcsóbb, így azt terveztük, hogy négy napig autózunk, majd az ötödik napon megnézzük hajóról mindazt, ami kimaradt. Potosnál béreltünk Atost :), szó szerint, mert a Potos autókölcsönzőnél egy kedves angol származású hölgy adott nekünk bérbe egy Hyundai Atost 4 napra, dupla biztosítással, 97 euróért. A hajójegyet csütörtökre vettük meg, a Zeus „hajóstársaságnál”. 30 euró volt egy felnőttnek. A gyerekjegy 22 euró lett volna. A hajó kedden, csütörtökön és szombaton megy. Taxival jöttek értünk az apartmanhoz és kivittek a kikötőbe, reggel fél tízkor. Délután fél ötkor ugyanígy vittek haza. Ez benne volt a jegy árában.  A tervezett útvonal : Golden Beach, Paradise Beach, Aliki – ókori márványkikötő , Skala Rachoni, Skala Potamia. A jegy ára frissítőt nem, csak egy ebédet tartalmazott..
Elintézve a programjainkkal kapcsolatos tennivalókat, sétáltunk a parton. Szokványos tengerparti sétány, azzal a kiegészítéssel, hogy a fölémagasodó hegyek némiképpen Santorinit juttatják ama szerencsés utazó eszébe, aki már járt arrafelé. A sétány végén hatalmas fák álldogállnak, törzsük fehérre meszelve, kivájva! olyan mélyen, hogy A. besétált a fa belsejébe, sőt felnézve még fotót is készített a fa eddig rejtett részeiről.
Hazaérve kihasználtuk a közeli homokos part előnyeit. Az éjszakai fürdés izgalmas élmény:  a víz sötétsége, simogató közege, az éjjeli levegőnél melegebb hőmérséklete és a csöndes part élménye  nem összehasonlítható a nappali pancsolással.
Később még  beszélgettünk a szomszédainkkal, s egyáltalán nem esett nehezünkre elaludni.

3.nap
Másnap elég nehezen tértünk magunkhoz, utólag éreztük jobban az utazás fáradalmait.
A szirének kádját szerettük volna először megnézni. Azonban olyan alaposan elmagyarázta az autókölcsönzős, hogy milyen utakra nem szabad menni az autóval, hogy egy idő után kikönyörögtem, ne keresgéljük egyelőre a szirének fürdőhelyét, hátha találunk majd később egy jobban járható utat. Potos felé indultunk, mert arrafelé sejtettük a sziklás partokat és ott található a sziget egyetlen búvárbázisa. Szeretünk benézni a víz alá, de még sosem merültünk igazi búvárruhában, nagy mélységekbe. Kíváncsiak voltunk, hogy milyenek a lehetőségek. Mint megtudtuk, néhány hete érkezett Potosba egy magyar búvároktató, Tóth Csaba. Részletesen elmesélt mindent: 140 euró két embernek az oktatás, 20 perces dvd-vel, egy merülés kb. 4 méterre, s egy délutáni merülés kb. 8-10 méterre. A látnivaló körülbelül az, amit szabadtüdővel is fel lehet deríteni, ha valaki elég mélyre tud süllyedni… A gyakorlottabb búvároknak van lehetőség barlangokba is benézni, s egyéb szépségeket felfedezni. Elhalasztottuk a döntést, egyelőre nem akartuk az utolsó napunkat is lekötni.
Sétáltunk kicsit Potosban. Ezen a részen talán itt van a legtöbb turista, de azért nem zsúfolt. Gyönyörű virágok, ízléses, igazi görög tavernák s a faluban homokos part is van. Elhagyva a falut azonban kezdődnek a néptelenebb sziklás partok. Letáboroztunk az egyiknél, valóban találkoztunk a búvároktató által említett barna köpönyeges csigával, amelyik a  földhöz tapadva „legelt” a víz alatt, majd továbblebegett. A víz nagyon kellemes volt, tiszta , sokáig élveztük.
Koraeste elindultunk Theologos felé. Potos faluból tábla jelzi az irányt, ha jól emlékszem 10 km, rendes autóút. Sokan írták már, hogy ez az a falu, ahol állni látszik az idő. Nincs is jobb jelző valóban. Nyugalmat áraszt miden. A sokéves supermarket, az utcafrontra épített nyitott polcokon sorakozó édes befőttek, méz, aszalt olivabogyó, a faluvégén óriás platánfa (?) alatt focizó gyerekcsapat, az őket vigyázó feketeruhás nagymama. Theologosban a régi makedon híd alatt csordogáló vízesést kerestük, de aki megtalálja, nem csak a látvánnyal gazdagszik. A helyiek hosszas gondolkodás után igazítottak útba, ugyan ki járna közülük a források nyomában, oly természetes annak közelsége… A falu főutcáján fölfelé sétálva egyszer csak jobbra lesz lefelé egy út, ami később köves földúttá változik. Hosszan kanyarog az erdőben kiépített köves sétány, kandelláberek szegélyezik. El sem lehet téveszteni, egyszer csak ott a kőhíd, alatta csobog a víz, fáradhatatlan zenekarként harsognak a kabócák és elmúlik az utazóból  a kíváncsi sietség, de jó, hogy ideértünk. A lemenő nap árnyalatai a harsogózöld fákon, az illatok, a kabócák zenéjén is átütő csend. Emiatt érdemes felkutatni ezt a „vízesést”, ha méreteiben természetesen meg sem közelíti a valódiakat. Visszasétáltunk a faluba, megvettük a házi készítésű, aranyló mézben úszó narancsbefőttet és a sziget termelőinek specialitását a fenyőmézet. (Befőtt : 6 euro, méz fél kg : 3,60, 2kg: 12 euro. Itthon kóstoltuk, nagyon finom!)
Hazafelé tartva megéheztünk és megettük első görög vacsoránkat. Skala Potamia tengerparti sétányának vége felé Léna tavernája jó választásnak bizonyult. Tengerre néző asztal, mellette pálmafa, többnyire görög asztalszomszédok, nagyon finom gyros tál (6,5 euro) és görög saláta (4,. euro), tzatziki (2,5 euro), egy-egy limonádéval (1,5 euro),  éppen megfelelő befejezése volt első kirándulós napunknak.

4. nap
A főváros  Limenasz/Thassos volt az utiterv, az ókori romok és a múzeum felkeresésével.
Miután a mi igényeink szerint minden városlátogatást muszáj megelőzzön egy fürdés, az amúgy is útbaeső  Makryammos „melletti” márványpart keresésére indultunk. Útközben láttuk az út mellett lerakott hatalmas márványkockákat, az erdő takarásában megbújó ma is üzemelő márványbányát, így behajtottunk egy földúton, hogy kicsit közelebbről is megnézzük a hatalmas gépeket. Folytatva utunkat  Skala Potamiaból Limenasz felé, egyszercsak lesz egy tábla, mely szerint Makryammos2 jobbra. Itt el kell fordulni, rendes autóúton haladni egészen a fizetős Makryammosi strand bejáratáig, ám ezt nem kell megközelíteni teljesen, hanem a jobbra felfelé haladó márványporos, köves földúton kell továbbhaladni, kb. 6 km-t, a „parkolószerű” kiszélesedett útig, ahonnét pár méter lefelé a márványpart. Mielőtt írnék e partszakaszról, megemlítem, hogy ha a parkolótól továbbhajtunk a márványporos úton, átmegyünk a márványkikötőn, ahol gyönyörű színkontrasztot nyújtanak  a valószerűtlenül fehér márványhalmok, háttérben a mélykék tengerrel. Túl a márványkikötőn kisebb erdei sétával megközelíthető egy másik part is, mi ezt nem tartottuk annyira vonzónak, így csak felülről fényképeztünk.
Visszatérve a számunkra legfontosabb partszakaszra : amint leraktuk az autót a „parkolóban” gyanútlanul sétáltunk lefelé a partra. Egyszerre torpantunk meg, a látvány mindkettőnk lendületét visszafogta. Csak néztünk egymásra csodálkozva, s lám itt van Thassos szigetének első meglepetése: jósorsunk már elég sokféle tengerparti látvánnyal ajándékozott meg minket, de még sosem láttunk ennyire szép partszakaszt.
Magas sziklák között elterülő kb. 200 méter hosszú és 100 méter széles part, vakítóan fehér, gömbölyűre formált márványkavicsokkal borítva, melyek a víz közelében karamellszínű homokágyban fekszenek. A tenger, partot nyaldosó széle fehérszegélyes, majd a türkizkék- és zöld árnyalataival játszik, hogy végül eluralkodjon a mélységek tengerkékje. Szerencsére csak hat, vagy nyolc ember képviselte a turistákat, mind elbújva. Nagy volt a csend, melyben a kabócák harsogását nem zajforrásként érzékeltük. Gyorsan lepakoltunk, s megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a hófehér kavicsok hűvösek! a talpunk alatt….A víz marasztaló hőmérséklete, a színek kavalkádja, a sziklák látványa s az egész hely egyedülvalósága miatt végül nem bírtunk továbbindulni Limenasz felé. Már régen csak ketten voltunk a parton, halkan gyönyörködtünk, hitetlenkedve szerencsénken, hogy ilyen látványban, ennyire természetközeli élményben is részünk lehet. Kecskék kolompja ugrasztott ki a vízből, egyszer csak megjelentek a hegyoldalból leereszkedve, érdeklődve legeltek körbe mindent a parton, majd hasonlóan váratlanul eltűntek. Árnyékba borult a táj,lehűlt a levegő is, így  kelletlenül bár, s nagyon lassan, de szedelődzködni kezdtünk. Az utánunk erre járóknak hasznos lehet :  a „parkolóig” sehol sem kell letérni a márványporos útról, s a tenger ezen a részen kb. 5 méter után kezd igazán mélyülni addig kisgyerekek számára is élvezhető.
A sötétedés miatt hazafelé indultunk, de előtte még betértünk Panagiaba. Ez a falu nem a sziget belső része, hanem inkább  a part közelében, de nem közvetlenül a tenger mellett van, Skala Potamia és Limenasz között. Leraktuk az autót egy  éppen kínálkozó helyen és kíváncsian ballagtunk végig a szűk utcácskákon, egyre távolabb a nyüzsgéstől. Lassan felsétáltunk a falu girbe-gurba útjain az Ipszario-hegy oldalán, s mégcsak észre sem vettük, hogy éppen „hegyet mászunk”  :) Gyönyörű virágokról, régi hagyományokat idéző házakról készítettünk fotókat, mígnem folyamatos csobogásra lettünk figyelmesek. A hang irányába indulva hamar kiderült, hogy az egész falun keresztülcsordogál egy patak, nyitott csatornában, melynek útját a helyiek nagyon szabadon és alkalmazkodón egyengetik: áteresztik a házaik alatt is, ha arra vezet a tudj’Isten mi által kijelölt útja.
Vicces, hogy más vidékeken vadásszuk a vízereket, nehogy rossz álmokat hozzanak. Úgy tűnik Panagiaban, - ha egyáltalán -, de biztosan nem a vízér rontja el az álmokat. Nem álltuk meg: közelhajoltunk egy-egy ház oldalához, s hallgattuk, ahogy csobog a víz, bent a szobában. Nem találkoztunk túristával  idefönt, a helyiek mégis kedvesen fogadták köszöntésünket. A patak mellett sétálva kíváncsian követtük, merre „vezeti” lábunkat. Leértünk a falu központjához, ahol ez a patak, nagy „vízeséssé „dagadt, a helyiek egy szép sziklán vezetik keresztül. Körben kivájt törzsű, belül megvilágított (élő)fák, a vízen átívelő híd,  megpihenőt váró padok gondoskodtak a turisták marasztalásáról.
Az autóhoz sétálva véletlenül rátaláltunk a sokéves olajbogyó feldolgozó üzemre, mely tavaly még működött, idén lett múzeum. Ajtaja, ablaka nyitva, sehol egy lélek, óvatosan bemerészkedtünk. Fotóztuk a hatalmas kerek kőpréseket, az olivaszagú fonott hálókat, s bámultuk a képeken, miként ellenőrizte a hajdani gazda, - karéj kenyerét a kicsöppenő olaj alá tartva -, a megfelelő minőséget.
Nem bántuk egyáltalán, hogy mégsem a fővárost láttuk ezen a napon.

5. nap
Ma sem tudtunk korán elindulni. Ráadásul ismeretlen okból nem sikerült kártyával tankolnunk, Limenaszban sem. A bankautomatánál kiderült, hogy lejárt a kártyánk. :(
Kár, hogy nem vettük észre itthon, de azért szerencsére megoldottuk. Csak az idő telt közben feleslegesen.
Sétáltunk a fővárosban, igazi görög tengerparti utcák, épületek, sétány. Nekünk jobban tetszettek a  hegyi falvak. Érdekesség azonban, hogy az egész város csupa ókori lelőhely, melyeket körbekerítenek, vagy nem, de szinte semmilyen táblával nem adnak útbaigazítást az arra járó érdeklődőnek, vajon mi is lehetett valaha ez az ókori kődarab.
Ezt tapasztaltuk az Agoránál is. Vittem a könyvtárból leírást, rajzot, egy db tábla még volt is magyarázatképpen, de sajnos nem sokra jutottunk, mert az ásatás legnagyobb részét benőtte a fű, szinte ki sem látszódnak a kőhalmok. Próbáltunk némi információt szerezni a múzeumban, de sajnos éppen az orrunk előtt bezárt. Elfelejtettem, hogy 9-15-ig van nyitva.   Mindez elvette a kedvünket a romoktól, az ókori színházhoz már fel sem gyalogoltunk. Két éve Krétán a Knosszoszi palotában és környékén, vagy más ásatásokon fantasztikus időutazásban volt részünk, a magunkkal vitt irodalom, s az azon a vidéken természetes útbaigazító táblák segítségével. Ehhez képest csalódás volt a limenaszi romok gondozatlansága. Feltehetően itt is arról van szó, hogy a helyieknek éppoly természetes a források csordogálása, mint az ókori kövek jelenléte. Nem figyelnek rá, mert megszokta a szemük, hogy ott van. Azért ücsörögtünk kicsit a  „köveken” az árnyékban, hallgattuk a kabócákat, s próbáltuk elképzelni a sokezerévvel ezelőtti hétköznapokat.
Talán ez volt a legkevésbé sikerült napunk eddig, így visszamentünk a márványparthoz, úgyis nagyon nehezünkre esett eljönni onnan. Nem csalódtunk. Hamar egyedül maradhattunk megint, s ismét elvarázsolódtunk a látványtól, ki sem jöttünk a vízből sötétedésig. Hazafelé Potámiában sétáltunk kicsit, kívülről megnéztük a híres-neves Vagi szobrászművész alkotásainak egy részét , de a gyorsan ereszkedő sötétség végül hazakergetett. Skala Potamiában betértünk újra Lénához, jólestek a finom falatok.

6.nap
Utolsó nap van alattunk a négy kerék, temérdek még a látnivaló, így kilenckor már úton is  voltunk. Szigetkör! Ez volt az utiterv. Miután kis kocsink bebizonyította, hogy képes minden baj nélkül (némi segítséggel) szinte lépkedni a meredek, gödrös és köves földutakon, visszamentünk a Szirének medencéjéhez vezető úthoz. Aliki és Astris között a bal oldalon van egy zöld tábla, Sirene’s studios van ráírva, arra kell letérni. Hosszan kanyarog a köves földút. Amikor kétfelé ágazik, az egyenesen továbbmenő levisz egy sziklás partra, itt lehet fürdeni, de a Szirének nem ott szoktak. A medencéhez balra fölfelé vezet az út, továbbra is elég kíméletlen az autóhoz  és vezetőjéhez is. Hosszan kell menni a hegyen, mígnem a tetőn jobb letenni a járművet, s gyalog lemenni a hegyoldalon a tengerig. Köves, csúszós út, de láttunk 8 év körüli kislányt is lent a víznél, tehát nem teljesíthetetlen túra. A végén már csak pár sziklán kell  átmászni, s megérkezünk. A Szirének kádja, egy teljesen szabályos kör alakú medence, a hegy oldalában. Türkizzöld színű a vize, nagy szikladarabok pihennek az alján, fekete  halacskák úszkálnak körülöttük. A ráhajló sziklafal miatt tökéletes az akusztikája a helynek :). A legenda szerint, a Szirének fürödtek itt, miközben dalaikkal Odüsszeuszt csábították. A valóságban (ha elhisszük), az ókori  márványkitermelés „harapta” szét a hegyet, akaratlanul alakítva ki ezt a természetes kádat.
A nyílt tenger van a medence sziklaperemén túl. Bár víz közelében többet nézelődünk a felszín alatt, mint felett, átmászva a kádból a nagyvízbe, felkaptuk a fejünket. 8-10 méterig látni, utána már csak a „nagy kékség élmény”, ami felgyorsította a szívverésünket.
Ha a Szirének kádjához hasonló természeti képződményt láttunk is már valahol, ez a mélység élmény olyan jelentős, amiért érdemes megmászni a hegyet oda-vissza.
Alaposan kitikkadtunk, mire visszaértünk az autóhoz. Miután következő úticélunk a Mariesben található hegyi tó volt, így Limenaria irányába folytattuk utunkat. Limenaria elég zsúfolt a turistáktól, ezért továbbmentünk és inkább Skala Marionnál álltunk meg, hogy egy fürdővel enyhítsük kicsit a hegymászás emlékeit. Sziklás, néptelen part, sok-sok színes kavics, egy gyorsan úszó tintahal segített a felfrissülésben. Skala Marionban ki van táblázva az út Maries falu irányába, rendes aszfaltút, 12 km. Behajtva Mariesbe, gondoltuk eszünk valamit, ám még négy órakor sem volt ébren szinte senki a környéken. A Tavernák üresen, bezárva árválkodtak. Azonban az út mellett, rögtönzött kőtáblán, szinte minden 100 méter után ott volt az útbaigazítás Lake of Maries erre… A tó mellett fenyőméz kapható, a termelőktől személyesen. Így hát követtük a táblákra vésett nyilat, s egy idő után  a szokásos köves földút vezetett felfelé. Beérve mélyen az erdőbe, leraktuk az autót egy szélesebb helyen és gyalog indultunk tovább. Thassos szigetén nagyon sokféle fenyő és más fa faj megél. Sajnos nem olyan mélyek az ismereteim a növényvilágban, hogy nevükön nevezhetném valamennyit. Azt azonban elmondhatom, hogy a séta, e dús növényzettel borított hatalmas sziklák tövében, a kabócák harsonája, a forrás csobogása, s a mézes fenyőillat  nem felejthető egykönnyen. Felérve a tóhoz, megint meglepődtünk. Sötétzöld, nagyon meleg és mélyülő  víz, körbevéve fűzfákkal és más növényzettel, kékmadár és sötétkék szitakötő a víz felett. Néhányan fürdenek, tán mi is mennénk ha egyáltalán eszünkbe jut még az autónál, hogy egy hegyi tóban ilyesmit is lehet. A mézet áruló görög asszonyok is ott vannak, nemhiába kísérte hegyi sétánkat a mindenhol lerakott méhkaptár. Kicsit feljebb kapaszkodunk, a tó fölé, keresve a forrást, mely megtölti a tavat. Vékony sziklaperemen araszolunk, de nem veszélyes: kecskebogyó jelzi, hogy már jártak előttünk négy lábbal is. Fényképezzük a sziklákon csordogáló vizet, s a vadméhek kaptárát a lucfenyő ágain. Sosem láttunk még ilyesmit.
Továbbfolytatva utunkat Limenasz felé, Rachonit akartuk még látni, tulajdonképpen nem is tudtam pontosan miért. Csak mikor odaértünk, s megéreztük a hegyi falu eddigieknél is nagyobb csendességét, az idő lassulását, s megláttuk a hatalmas iskolaudvarról nyíló kilátást a környező hegyekkel körbefogott mélykék tengerre, értettük meg, miért is kellett éppen itt megállnunk. Skala Rachoni a hegyi falu tengerparti része. Thassos szigetén csakúgy, mint minden növényből, virágból is sokféle, pompázatos példányt láthatunk. Skala Rachoniban az eddig készített növényfotóim egyre csak szaporodtak, nem tudtam betelni színükkel, sokféleségükkel. Meglepő néptelenség fogadott a parton is, csak egy kamaszfiú csapkodott egy termetes polipot a kikötő kövéhez : mosta és csapkodta, mint utóbb megtudtam, ez a tevékenység a főzés előkészítéséhez tartozik.
Sajnos sietnünk kellett, az autót este 9-ig vissza kellett vigyük, s még egy gyors takarítást is megérdemelt, különben 10 eurónk bánja lustaságunkat. Ezért továbbindultunk, s Limenasz felé megkerülve a szigetet, meg sem álltunk Skala Potamiaig.
Meglepődésünkre vártak ránk a többiek az apartmanból, nem akartak  elindulni vacsorázni, nehogy elkerüljük egymást. Gyorsan leslagoltuk a kocsit, s magunkat, ne várjanak túl sokáig.
Szerencsénk volt az apartman társainkkal, esténként szívesen beszélgettünk velük, megosztva az élményeket. S bár volt szervezett görög est is a programok között, mi nem azt választottuk, mert az egyik lány látott egy kiírást a parton, hogy valamelyik tavernában élő zene lesz valamelyik este. Ezen a szigetkörös, eseménydús napon azért indultunk el közösen, hogy kiderítsük, hol is lesz a mi „saját” görögestünk. Sajnos nem találtuk meg a kiírást, de  mégis szerencsénk volt. A tavernában, amit végül  kiválasztottunk, a pincért faggatva kiderítettük, hogy lesz élőzene két nap múlva. Rögtön lefoglaltunk nyolcunknak egy asztalt. Ezután jóízűen megvacsoráztunk. A taverna neve: TRATA, a tengerparti sétányon van, úgy a közepe felé. Az ételek finomak, s nem túl drágák ( 2 kardhal, egy görögsaláta és két üdítő 30 euro), a pincér barátságos, de első látogatásunkkor még nem is gondoltuk, mennyire az.

7. nap
Hajókirándulás. Kissé nehezünkre esett a korai ébredés, de hajtott a kíváncsi izgalom, milyen új partokat fedezhetünk fel megint. Reggeli, összepakolás, majd kiülve az ajtónk elé vártuk a taxit. Ha kételkedtünk is érkezésében, hamar ránk cáfolt. Csak pár percet késett.  A kikötőbe érve Zeus már várt ránk. Az utasokat összegyűjtve kisvártatva indultunk. Az útvonalról, az utasokról, a menetidőről már írtam, de arról nem, hogy sajnos meghíúsult a tervezett utirány. Először nem tudtuk, miért fordultunk vissza , s megyünk éppen ellenkező irányba, mint amit reméltünk. Azután megkérdeztük a kapitányt és kiderült, hogy nem találta biztonságosnak a szél  és a hullámok miatt a sziget azon felét, amelyre eredetileg hajóztunk volna. Ezért Aliki helyett visszafordultunk Limenasz felé.
Hosszan hajóztunk, mi tagadás kissé bosszankodtam, mert e döccenő miatt már biztossá vált, hogy mégsem láthatunk mindent a szigetből, amit elterveztünk. Azután egyszer csak
felkiáltott valaki: DELFIN!  S eljött Thassos szigetének második meglepetése. Sokszor hajóztunk már, ismét jósorsunkat áldjuk érte, de még sosem találkoztunk delfinekkel. Hacsak egy kicsit visszapörgethetném az eseményeket, máris lemondanék a fényképezőgéphez kötődő összes tevékenységemről, s csak bámulnám szájtátva e csillogó bőrű, mosolygó szájú játékos útitársakat. Nagy tanulság számomra, hogy még izgalmamban sem  szabad eltérni attól a meggyőződésemtől, mely szerint az élet fontos fényképei kitörölhetetlenül rögzülnek bent a fejünkben. Bizonyos pillanatokban nincs szükség a technikára, mégsem vesződik el sosem az átélt pillanat. Ott voltak velünk, versenyt úsztak kicsit a hajóval, s egy pillanat múlva már maguk mögött hagyták e lomha jószágot. Már egyáltalán nem bántuk az útirány változtatást :).  Később kikötöttünk egy noname és pici part közelében. A kapitány orsóra tekert damilt osztogatott, melynek végén olyasféle eszköz volt, mellyel akár halat is lehet fogni. Rajtunk kívül szinte mindenki „lógatott”, mi jobban szeretjük nézni, mint kifogni a halat. Egy idő után unatkoztam, így a hajó legtetejéről elhajítottam a direkt e célra magammal hozott kenyeret, s kisvártatva gyönyörködhettünk a sirályok röptében, s rikácsolásában.
A lógatás hosszan tartott, végül megkértem a kapitányt, engedjen minket úszni. Készséggel beültettek  a motorcsónakba, egy anyukát a gyermekeivel kivittek az aprócska partra, mi meg belecsobbantunk a vízbe csak úgy, végre körbenézni kicsit.
Fehér tüskés sünöket és sokféle halat láttunk. Csakúgy, mint odébb menve, amikor  a márványhomokos partszakasznál végül hosszabban időzött a hajó. Ez volt az a rész, amit mi nem találtunk annyira vonzónak fentről néhány nappal ezelőtt. Most sem mentünk ki a partra, csak a hajó körül és a sziklák mellett úszkáltunk, keresve az életet alant.
A kapitány közben sütötte az ebédünket, s mikor mindenki lenyelte a magáét, elindultunk hazafelé. Kellemesen dobálták a hajót a hullámok még ezen a részen is, sajnáltuk  néhány utastársunkat, akik nem örültek ennek. Hazaérve megállapítottuk, hogy bizony az ókori márványkikötő miatt, ami Alikinél van, s láttunk róla gyönyörű képeket, még mindenképpen vissza kell jönnünk egyszer a szigetre. Hiszen ma az időjárás tréfája kapcsán  elkerültük. No nem mintha nagyon panaszkodnánk emiatt. :)
A hajójegy árát már leírtam, de azt nem, hogy a jegyet Skala Potamiában a tengerparti sétány vége felé a bal oldalon az Enira Super Marketben vettük.

8. nap
Se autó, se hajó. Pihentünk hát az apartmanban, amúgy is utolsó napunk volt sajnos. Azért fürödtünk egyet délelőtt és délután is. Hosszan beúsztunk, remélve, hogy látunk tengeri csillagot, de sajnos elkerültük. Azután elsétáltunk messze a mi partunktól a  Golden Beach végéhez, ahol sziklákat láttunk. Szerettünk volna még utoljára élőlényeket keresgélni a vízben. Sikerült is. Mintha valami óriás kimarkolt volna a hegyből néhány sziklát, és lehajította volna csak úgy kedvére, így feküdtek a strand szélén mélyen a vízben ezek a sziklák. Körbenőtte őket a kagylótenyészet, s rései között az elmúlt napok sokféle halainak szinte összes példánya felvonult a szemünk előtt. Mint egy kis akvárium, a nagyvíz által közrefogva. Még egy tekintélyes méretű kőhalat is láttunk, életem párja szerint tüskéi is voltak, így távolságtartóan viselkedtünk vele. Érdemes volt eddig elgyalogolni. A szieszta időben összepakoltunk, pihentünk, mert még várt ránk az este: izgultunk, valóban lesz-e élőzene a Tratában?
Fél nyolc körül értünk oda,  kedves szomszédaink   foglalták nekünk az asztalt. A taverna egyik felében  ott voltak a hangszerek, semmi kétség, zene már biztosan lesz.
Barátainkkal összebeszéltünk, hogy ha sikerül, táncolunk is, bár egyikünk sem gyakorlott e téren, de a Sirtaki lépéseit azért jól ismerjük.  Nem sok idő telt el, mire elkezdtük a táncot valóban. Sikerült leküzdenünk a zavarunkat, hiszen igazi görög zenészek húzták a talpunk alá, a tenger hullámzott a szemünk előtt, s a taverna tulajdonosa széles mosollyal köszönte tánctudásunkat. Egy következő számnál már a pincér is beállt közénk, vezetőnek. Érkezett néhány görög család, némelyikük együtt énekelt a zenekarral. Fogadkoztam, hogy jövőre felelevenítem kamaszkorom összes görögtánc emlékét, s közben felálltunk újra s újra egy-egy Sirtaki lépést eljárni. Nem is tehettünk másként : a vérpezsdítő zenének, a féltérdre ereszkedve tapsolva táncbahívó házigazda tiszteletteljes, de ellentmondást nem tűrő kérésének nem lehetett ellenállni. Minden táncot ütemes taps kísért, közben egyre többen beálltak a Sirtakiba. Azután elkezdődtek a varázsos szólótáncok. Táncolt a pincér, a szakács,  s milyen büszkén, lassú mozdulatokkal, az volt az érzésünk, minden táncmozdulat mesél valamiről. A Sirtakiban csak botladozó pincérlány szóló táncát szájtátva néztük, pedig csak pár percig tartott. Időközben megérkezett egy görög család : apa, anya és egy 6 év körüli kislány. Az anya már hamar kapható volt a velünk közös táncra is. Majd a kislány rábeszélte az édesapját, magas görög ember, a feje fölé emelte a lábát, büszkén felvetette a fejét, tánc közben együtt énekelt a zenészekkel. Méltóság és tartás áradt a mozgásából, s közben a családja térdelt körülötte, időnként két kézzel ütötték a földet, ilyenkor az apa mélyen meghajolt előttük. Majd  átadta a táncot a kislányának, aki kicsit zavarban, de egyenes tartással táncolt tovább, a pincérek fehér szalvétával szórták, gondolom virágszirom helyett, s mi meghatódva figyeltük a kislány előtt térdeplő, tapsoló szülők tiszteletteljes, szerető tekintetét. A kislány behívta édesanyját, aki lassú mozdulatokkal, kicsit lehajtott fejjel táncolt, alázat, s mégis végtelen büszkeség áradt testtartásából. A kislánya elszaladt, hozta a szalvétát, szórta az édesanyja köré, az apa letérdelve tapsolt, időnként meghajolva ütötte a két tenyerével a földet.. Szerettük volna érteni ezeket a mozdulatokat pontosan, a ballada történetét is követtük volna szívesen. De be kellett érnünk azzal a ritka élménnyel, hogy egymásnak táncoltak, nem miértünk. Nem voltunk idegenek, mert a tánc örömét láttuk az arcukon, s nem a turistának szánt mosolyt. Thassos szigetének még egy meglepetése. Hetedik alkalommal jártam Hellasz földjén, s mindig vágytam kicsit kibújni a messziről jött ember gúnyájából. Ezen az estén sikerült. Köszönet érte, bárki is rendezte így. Már eljöttünk, a többiek hazafelé sétáltak, mi ketten A-val táncoltunk még kicsit kint a tenger partján, ahová elhozta a szél a muzsikát. Így azután kettőnk élménye is kicsit ez az este, s nem bántuk, hogy a köveken meg-megcsúszva  csaknem beletáncoltunk a tengerbe.

9.-10. nap
Hamar eljött a reggel. Szerencsére a házigazdánk nem koránkelő típus, így valamikor fél tíz felé jött átvenni az apartmant. Nagyon kedvesen búcsúztatott, invitált, jöjjünk vissza jövőre is. 12-kor indultunk el Skala Potamiából, fél egykor már a kompon voltunk, s örömmel ebédeltettük a sirályokat.  Négy órakor sajnos átléptük a görög határt. Hajnal négykor értünk Magyarországra, reggel nyolckor Budapestre. Azonban a gondolat, hogy jövőre hogyan térünk vissza, már Evizone előtt befészkelte magát a fejembe, s nem is eresztem egészen addig, míg újra görög földön nem járhatunk megint.
 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel