Az idén előre tervezni sajnos nem tudtunk semmilyen nyaralást. Aztán mégiscsak lett lehetőség. Hova is menjünk? Tavaly Thassoson jártunk és bár sokmindent megnéztünk, azért maradt még látnivaló bőven.

Tulajdonképpen néhány nap alatt döntöttünk ismét a sziget mellett.

Így július utolsó hetének szerda estéjén elindultunk a határ felé, hogy másnap minél kevesebbet kelljen menni. 

Nagy autóval mentünk (hátunkon vittük a csigaházunkat), így a haladási sebességünk is korlátozva volt. Elkövettük azt a hibát, hogy nem az új ötösön mentünk, hanem bolondozva keveregtünk a határra, hogy majd előtte alszunk néhány órát, aztán nekivágunk Szerbiának. Hamarabb elértük a határt, így nem volt mit tenni, átmentünk. Gondoltuk, akkor alszunk egyet a határ után. Néhány autó társaságában így is tettünk, de a szieszta nem tartott sokáig, egy durva szerb határőr bekopogott és a saját nyelvén valószínűleg nem túl kedves dolgokat mondott a „madarszka”-ról. Tehát ez rossz döntés volt.

Folytattuk utunkat. A korai ½ 4-es indulásnak viszont az volt az eredménye, hogy még a reggeli csúcs előtt átjutottunk Belgrádon. 

Minden gond nélkül haladtunk, mi aztán tényleg betartottunk minden sebességkorlátozást.

Kora este 5 és 6 között érkeztünk meg az általunk kedvelt tengerparti kisvárosba, Orfaniba.

A gyerekek miatt természetesen gyros-al kezdtük görögországi létünket. Sétáltunk, aztán jót aludtunk a parti sétány mellett.

Reggel indultunk tovább a szigetre.

Csodálatos érzés volt újra a kompon lenni, persze, hogy elakadt a hangom is.                        

Nagylányom és a férjem kérésére előbb a szívünknek oly kedves öbölbe mentünk. Tehát irány a Golden Beach camping, Panagiában. Irtó szerencsénk volt, mert az amúgy dugig megtelt kempingben érkezésünk előtt fél órával szabadult fel egy parcella. Nagyon jó helyen volt, kellemesen járt a levegő a tenger felől. Itt ragadtunk 7 éjszakát. A legnagyobb szükségünk most egy igazi tengerben gyönyörködő, passzív pihenésre volt. Így drága gyermekeink kedvükre punnyadhattak a napon.

Első este a lányok kérésére a tavalyi kedvencünket, a Captain tavernát kerestük fel. Most sem csalódtunk, a vacsora nagyon finom volt.

Még egy kis séta a tumultusban, közben eszembe jutott, hogy péntek este lévén Ági a Tratában van a vendégeivel. Nem volt nehéz megtalálni és Panos az ő utánozhatatlan (művészi) stílusában már járta a táncot. 

Amikor leültek, Ági egyedül ült a papírjai felett és bátorságot szedve odaléptünk hozzá. Megérintettem a kezét, Ő felnézett és üdvözöltük egymást. Kérdeztem, megismersz? Mosolyogva mondta; hát persze, tavaly az Alexanderbe voltatok. És most? Elmeséltem pár szóban, hogy kemping-lakók lettünk. Hihetetlen memóriája van. Nem akartam tovább zavarni, így elköszöntünk öleléssel és puszival. Nagyon jólesett!!! 

Az elkövetkező napok fürdéssel, napozással és a tengerben órákig tartó gyönyörködéssel teltek. Nekem hihetetlen nyugalmat és szabadságot ad ez a látvány még akkor is, ha háborog, és szívtuk magunkba a finom-finom tengeri levegőt.

Esténként, ha úgy volt kedvünk, tavernáztunk és nagyokat sétáltunk. Ebédet főztem minden nap, valami gyorsat és finomat. Nagyon jó dolgunk volt, mert a kemping területén jól ellátott bolt üzemel és délelőttönként a bejárat előtt megállt a halas autó, megrakva gyönyörű friss halakkal. 

Egyik délután a férjemmel kettesben elindultunk felfedezni az öböl bal csücskét a Krambousa szigettel átellenben. Az öböl szegleténél lekanyarodtunk a halászkikötő felé, de az zsákutca volt. Viszont volt egy kis kilátó a végében, mesés látnivalóval. Sziklás part, előttünk az öböl és a végtelen.

 

      

Visszakanyarodtunk és egy másik, felfelé emelkedő útra tértünk. Hát, lógott a nyelvem a melegben. Aztán ami az öbölből nem is nagyon látszik, egyszercsak előttünk volt egy újabb kisöböl a nagyban. Csodálatos kövekkel, kavicsokkal. Itt gondolkodóba is estünk, hova tovább, mert nem láttunk semerre sem utat. Férjem a túlsó oldalon felfedezett egy lépcsőt. Felmentünk és ez volt az út folytatása. Újabb, igen rendes kaptató, most még hosszabb. Egy idő után kérdeztem, szerinted jöttünk már három km-t? Mire ő: hármat? Van az már öt is. (A kitérővel együtt.)

És felértünk. Csodálatos volt! A legmagasabb rész mindkét oldalán kerítés fogta közre az utat, magán olajfa ültevénnyel. A látvány miatti, öböl felőli kapu nyitva állt. Hát, gondoltuk lopni nem akarunk, csak egy kis panorámát, bementünk és amennyire lehetett, leereszkedtünk a csücsök felé. Teljesen nem tudtunk, mert az ősnövényzet túl szúrós, út meg nem vitt le. Nekünk ennyi is elég volt, a táj lenyűgöző! Néztük az Ypsariot és eszünkbe jutott, tavaly mennyire szép volt ugyanez a látvány, csak onnan fentről. A jeep túrát sem felejtjük el soha.   

  

Megtisztult, kitágult tüdővel értünk vissza. Már csak azt nem tudtam, hogyan telik majd az éjszakám a fájós térdem miatt. Hát eltelt.

Sajnos gyorsan eltelt a hét éjszaka, búcsút mondtunk az öbölnek és indultunk tovább. 

Itt volt rossz döntés, hogy először a szigetnek erre a részére jöttünk, mert ahogy haladtunk, csak nagyon kevés helyen tudtunk leállni a dupla záróvonal és főleg a beláthatatlan kanyarok végett. De ezen már nem akartam mérgelődni. Ez a rész már ismerős volt, tavaly bejártuk.

  

Ami kimaradt, az a Szirének medencéje volt. Nálam volt Balázs útiterve a képekkel együtt. 

Azt viszont nem írta, milyen hosszú ez az út a főúttól indulva. Mi leparkoltunk rögtön, ahogy lekanyarodtunk az aszfaltos útról. Ezzel az autóval nem mertük megkockáztatni a földes, ki tudja még milyen utat. Meg aztán mi az nekünk egy kis gyalogtúra?!

Itt azért megjegyezném, kifogtuk az itt tartózkodásunk alatti legmelegebb napot és a déli órákban jártunk már, tehát az időzítésünk a legoptimálisabbra sikerült.  Tökéletesen haladtunk a térkép szerint. Csak ámultam, hogy ez ilyen hosszú út lenne??? Igen. Útközben többször hangosan kérdezgettem, már ha volt erőm megszólalni, biztos megéri nekem a várt látvány ezt a gyötrelmet??? Még a táj szépsége és a családom lelkes gyaloglása is megkérdőjelezte ezt. Emelkedők, néhol lejtők váltották egymást vagy két? kilométeren át a forróságban. 

Végre elértük a kisházat, ami mellett már „csak” lefelé kellett menni, de az én fejemben már az motoszkált; itt még fel is kell jönni!!!

Aztán elértük a medencét. Hát, ez tényleg szép! Körben mindenütt a sziklás part, ami lépcsőzetes, hatalmas kövekből áll, előtte pedig a végtelen tenger! Imádom az ilyen tájat!

Nem volt nagy szél, teljesen jól be lehetett mászni (na, azért ez sem egyszerű dolog már egy ilyen korú nőnél). A szélére ültem és a két kezemmel tartva magam tudtam beleereszkedni. Kifelé? Csak segítséggel! Rátettem a lábam egy kis tenyérnyi sziklára a befelé lejtő medence falán, aztán a férjem kezét megragadva, kihúzott a vízből. Persze közben humorizált; na szia, majd jövőre találkozunk!

Volt ott egy belga vagy francia mama a két lányával. A mama ott totyorgott, hogyan is menjen be. Kérdeztem, beszél-e angolul? Csak hümmögött, a lányaira nézett, nem voltak túl beszédesek. Azért én elmondtam, mi segítünk a férjemmel. Két kezénél fogva beeresztettük, majd mikor eleget úszkált, ketten kihúztuk. Nagyon hálás volt érte, mikor elmentek, boldogan integetett.

 A nagyobb lányom egyből ugrálni kezdett, a kisebbet még győzködni kellett, de belejött. A víz sósabb volt a medencében, mint kint. 

 

És eljött a visszaút ideje. A meleg, ha lehet még fokozódott, az emelkedő domb meg ott tornyosult előttünk. Elindultunk. Lassan megmásztuk, közben meg kellett állnom időnként. Következett egy sík szakasz, majd hosszú-hosszú emelkedő. Nem túl durva, de épp elég ahhoz, hogy úgy érezzem, itt a vég, a szívem mindjárt kiugrik a helyéről, agyvérzést kapok, elájulok… Az arcom állítólag elég muris volt, sötétlila. És elértük az autót!

Még ma is azt mondom, legközelebb én inkább hajóval tenném meg az utat. (Láttuk, szerveznek oda hajóutat, mert kettő is befutott, míg ott voltunk.)

Mondtam, ma már nem vagyok hajlandó semmire sem.

Következett Limenária. Most nem volt erőnk sétára, még jó, hogy tavaly ezt megtettük. Az uram viszont meg akart lepni minket nőket valamivel és indítványozta, nézzük meg az ékszerboltot. 

Hát, mi vezetett fel oda? Egy emelkedő! Mondtam, kizárt, hogy én oda… A lányok meg, naaa anya…. Na, jó menjünk.

Azt mondta az uram, válassz valamit. Meg kell említenem, egyáltalán nem vagyok ékszermániás, úgyhogy az érdektelenségemmel párosult a fáradtságom és igazából nem hozott lázba semmi sem. Érdekes, a lányaimat sem. Így ezt olcsón megúszta életem párja.

Viszont a látvány az ékszerbirodalom udvarából és a kapujából mesés. A lányok csak ámultak és mondták, nekik ez borzasztóan tetszik. Lemenni a partra sajnos nem óhajtottam, meg találni akartunk valami helyet éjszakára.

Következett Tripiti.

Itt lementünk a partra és végre élőben láthattam azt a képet, ami már bő egy éve lóg a gépem felett. Tényleg gyönyörű. A part mentén a domb alatt van egy kis barlang is, az alját nyaldossa a víz. Nagyon megkapó látvány. Tetszik a szigetnek ez a déli része, mi teljesen beleszerettünk. 

A baj már csak azzal volt, hogy iszonyú fáradtak voltunk és éhesek. A parton volt egy taverna, gyorsan bementünk és jóllaktunk. Érdekes, sütivel együtt is kevesebbet fizettünk, mint Sk.Potámiában.

Későre járt az idő, indultunk tovább.

Most bementünk Kazavitibe. Hát ilyen meredek helyen azért nem a legideálisabb a nagyautó. Nem mertünk túlságosan felmenni, séta meg szóba se jöhetett az említett fáradtság okán, így beértem annyival, amit láttam. Kár, hogy nem volt erőnk többhöz. 

Aztán vissza a parti útra. Borzasztóan tetszettek a part menti kisvárosok. Bár csak átmentünk rajtuk, de nekünk valahogy görögösebb volt, mint a keleti partszakasz.

Utunkon haladva Prinosban találtuk meg a kempinget, így ott vertünk tanyát. Már este volt. Furcsán érintett minket az előző kemping után, most egy valóságos őserdőbe cseppentünk. Zuhanyozás után a lányok vihogva siettek vissza, hogy itt milyen félelmetes. Kevés a fény, sűrű a bozót és nekik valami tudomisén melyik rémfilm jut eszükbe. Hát így jár, aki butaságokat néz. 

Éjszaka nagyon jól aludtunk. Másnap csak pihentünk és még utoljára élveztük a tengert. Este készültem, hogy életemben először láthatok naplementét a tengernél. Örömöm nem volt teljes, a tíz nap alatt csak most, estefelé befelhősödött az ég, a nap csak ritkábban kukucskált ki, és a napocska a túlparti hegyek mögött –ott is a legmagasabbat választva- köszönt el. 

Ilyen az én szerencsém.

Másnap indultunk hazafelé. Még betértünk a prinosi szupermarketbe. Ami számomra a legfontosabb, az a káprázatos mennyiségű görög áru. Hiába, nekik fontos a saját nemzetük.

Az északi parton is a belső sáv volt a problémám, mert nem tudtunk megállni. De legalább láttam, mégha csak pillanatokra is. Limenasba érve sétáltunk egy keveset, de a kis kápolnát nem hagyhattam ki. Nekem a sziget egyik legszebb csücske ott van. 

  

Késő délután felgurultunk a kompra és elindult velünk. Tavaly végig potyogtak a könnyeim, most viszont jó érzéssel indultunk haza. Csak néztem a távolodó hegyeket és feidéződtek bennem a tavaly és az idén látott csodálatos helyek!  

 

Nagyon szép volt minden és nagyon jó volt Thassoson! 

 

Nem tudom, eljutok-e ide még valaha, de nagyon szép emlék marad.

 

 

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel