Tegnap a honlapon dolgozgattam. Több szállástulajdonost ebédidőben értem el, hogy a változásokról meginterjúvoljam őket.
Minden hölgy akkor ébredt. Mint megtudtam tőlük, a délig alvásuk oka az év első női bulinapja volt. Reggelig mulatott a csak női társaság. A beszélgetésünk során volt, aki megjegyezte, ha éjfélkor próbálsz újból dolgoztatni, térerőm újból nem lesz. Más figyelmeztetett, hogy ebéd után Kastróban lesz a buli, ott keress. Amikor valamire koncentrálok, a fülem mellett elengedem a nem a témámhoz tartozó megjegyzéseket. Hát most rosszul jártam... Kastróban Athanosios panigirije kezdődött meg. Tegnap volt a kezdő liturgia része, és a hajnalig tartó mulatság. Erre késő éjjel jöttem rá, amikor valóban eszembe jutva egy fontos szállás-részletkérdés, sikerült elérnem a keresett személyt. A telefonban a háttérzenétől alig hallottuk egymást. Barbara nevetve mondta, hát nem megígérted, hogy ti is feljöttök Kastróba? Én még akkor is félig értetlenül a munkára hivatkozva szabadkoztam, hogy bocsika, de látod, elhúzódott az elfoglaltságom. Majd Pánost kérdeztem, mi a fenét csinálnak mindannyian Kastróban? Ő kérdezi, hanyadika van ma? A dátum után mondja, nagy buli van 2 éjszakán keresztül.
Párbeszédünk Pánosszal:
- Tudod, az Athanasios templom tartja a búcsúját.
- Barbaráéknak van ott háza?
- Miért lenne?! Nincs ott elég ház? Valaki befogadja őket, meg különben sem aludni mentek.
No, még éjjel megbeszéltük, hogy Me és Tücsök azaz Trizoni megetetése után mi is felugrunk Kastróba.
Tudjátok, az a fenséges szépségű, de kísértetiesen üres, számomra eddig szomorú hangulatú holt faluról van szó.
Kíváncsi vagyok, milyen, amikor a helyiekkel telik meg.
Tegnap tehát Kastróban voltunk.
Hát amit ott láttam, eltátottam a szám! 11 órakor értünk oda, előtte Limenárjában a postára szerettem volna beugrani. Minden zárva volt, a falu üres volt. Limenária Kaliva részén keresztül mentünk a hegyre. 12 km körüli volt az a földesút, amin felkaptattunk. Emlékszem, egyszer, mikor személyautóval próbálkoztunk itt, egy idő után felhagytunk vele. Most szenzációs volt az út. Se por, se kátyú, se nagy sziklák. Fent tudtuk meg, hogy január 14-ére, tehát az ónaptár szerinti elsejére készítették el a limenárjaiak a lakók pénzéből, hogy tökéletesen járható legyen erre a két hétre. A dózerek és az úthengerek most is az út szélén voltak leállítva, felkészülve vagy a heves eső okozta útakadálynak, vagy a havazás esetére. 14-től kezdték meg a helyiek: Potos, Limenária, Theologos, Marjes, Potámia a falu előkészítését az ünnepre. Január 17. volt az első egyházi nap. Vasárnap estére teljesen belakták Kastró faluját. Akik felmentek már 14-én, azok dolga volt, hogy a magánházakat bemelegítsék, a környékről tüzifát hozzanak a kandallókba. A nap végére persze minden este nagy dáridót csapott a kis közösség. Így vasárnap estére minden ház kéményéből vastagon szállt a füst, a templom kitakarítva, felvirágozva, a kecskék, birkák, kolbászok, sertéskarajok a több demizson szeszesitallal elraktározva a házakban. Vasárnap este volt a nagymise. Utána reggelig tartó tüzijáték, körtánc a templom udvara előtti téren. Mi hétfőn délelőtt érkezve hatalmas tömeget találtunk. A faluba az autónk már nem fért be, fent a falu szájánál levő széles földúton parkoltunk sok más autóval együtt.
A házakban csak egy-két sütéssel foglalkozó ember és a buliban megfáradt legények tartózkodtak. Mindenki más a falu főterén Kostas kávézója előtt. Épp akkor jött ki a pap, mikor odaérkeztünk. Ministrásfiúk kíséretében kihozták a templom főikonját, hogy a tömeg minden tagja tiszteletét leróhassa, áldását kérje a szenttől. Két pap tartotta a ceremóniát. A limenárjai és a sziget fő kolostorának Igumenija a marjesi Panaguda kolostorból. A papok az áldás osztása után végigjártak minden házat, azt is megáldani. A hívők más része az egyházi ebéd kiosztásánál tülekedtek. Rizses bárány volt a koulouma. Ebből mindenkinek illik enni. 2000 fő biztos ott volt a faluban. Mi magunkhoz véve az áldozati ételes tálakat, vendégségbe indultunk egy olyan házhoz, ahol az apósomék 30 éve nem találkoztak egymással. Most itt a liturgián látták meg egymást a tömegben. A kis kőház rozoga fatákolmány lépcsőjén az emeleti lakásba a látványtól elérzékenyülve léptem be. A vendéglátókat nem ismertem, de a nagy ölelkezésekből és könnyes puszikból nekem is jutott. A lakás milyen volt? 5x5 méteres lehetett. Belépésnél balra volt a kicsiny konyhapult, szembe jobbról és balról egy olyan nem szabvány ágy, ahol hatan szűken elfértek. Belépéskor jobbra szintén egy ilyen ágy. A két ágy között egy hatalmas kandalló, amin egy óriás kendros-gyökér égett, lángjának fénye bevilágította az egész, egyébként kis ablakos, sötét helyiséget. Középen egy nagy étkezőasztal, székekkel. Úgy, hogy az ágyról is az asztalhoz tudjunk ülni. Táncolni tehát csak az ágyakon lehetett volna, vagy az asztalon. Látszott, csak hogy evésre és alvásra vannak berendezkedve. 18-20 főt tudnak itt a kandalló körül altatni és etetni. Az ágyakon a nagy méret miatt összetoldott régi színes, népi mintás szőttesek. Körben hasonló faliszőnyegek. Az ágy és a fal körbebástyázva a szőttes huzatokkal bevont kispárnákkal. A falon a konyharésznél a régi tálalószekrény. A bal ágy felett a sarokban kelet felé nézve az ikonosztászi ikonjai, tömjénező. A kandalló felső padkáján is egy-két népi dolog. A földön, ami betonból volt, és nemigen látszott ki, a frissen felterített színes gyapjú- vagy birka szőnyeg. Mindenhol azok a népi berendezési tárgyak, amik már csak a múzeumokban találhatók meg. Ez a ház egy szegény ház volt a többiek között. Kissé felújított. Kíváncsi lettem volna egy modern hagyományos házra is, de lehet, hogy szívem akkor is erre szavazott volna. A vendéglátóink örömmel látták, hogy szeretettel szemlélem az otthonukat. Mondták, készíthetek fotót róla. De amikor mondtam, hogy éreztem, hogy ma itt ebben a faluban egyetlen idegen sem lesz, ezért még a gondolatát is kizártam a fényképezőgépnek, a házigazda, aki a 70-es éveit tapossa, megveregette apósom hátát, hogy okos menyed van. A bemelegítő ital után a terített asztal áldozati étele mellé előkerült az ilyenkor szokásos birka és kecske belsőség serpenyőben sütve, sajtfélék, a rizses spenotis pita. Édességként meg a szaragli, amit már más leírásaimból ismertek. Szabadkoztak, hogy este lesz a frissen sült birka és kolbász, maradjunk, összehúzzuk majd jobban magunkat, és mindannyian megalhatunk itt.
Miután az úzós üveg ürülni kezdett, és láttam, újabb üvegért indul a gazda, anyósommal összenéztünk. Ő kérdezte, behozom az autóból a váltócipőt? Sutyorogva kérdeztem, hisz abban, hogy másnap el tudunk távozni az embereinkkel? Felém válaszolva fejét vakargatva a papába karolt, mondván, gyere induljunk, mert a gyerekeknek holnap dolga van. Az utcán még unszoltak bennünket. A falu főterén a zenekar már behangolt, és már megindult a tánc. Apósom és Pános arra kacsingattak, de mi győztünk. Az autóban, hogy hangulatunk maradjon, bekapcsoltam egy kis népi zenét. Vidám éneklés kíséretében csurogtunk le a hazafelé vezető útra.
Hát így lesz ebből három hét. Hétfőn nem volt iskola sem a gyerekeknek. Kedden a nép átvonul Theologosba egy reggeli liturgiára, majd délelőttre átérnek a Mihály arkangyal kolostorhoz, ahol vízkereszt napját tartják. Délután újból kezdődik a kastrói mulatság a kávézónál, a főtéren, és a házaknál. Zárt közösségi mulatság.
A vasárnapi, hétfői Athanasios ünnepség, ill. a keddi Jézus keresztelése a valós ünnepnap. A többi az előkészület és a téli üres, munka nélküli napok feltöltése. Meg úgy vannak vele, ha már belakták a lakást, akkor élvezkedjenek is egy kicsit otthonosságában. Tehát ráhúznak még egy hetet a közösségi összejövetelek miatt.
A liturgia idején belehallgatóztam a társaságok beszélgetéseibe. Felidéződtek régi képek. Mondván:
Emlékszel cimbora, mikor mi legények voltunk, még szamarat kísérve jöttünk, a dédike az ölében a kis Jannissal a szamárháton. A történet folytatásaként a régi filmek hangulata idéződött fel bennem. Szegény, de boldog élet lehetett akkor. Nagy tisztelettel az idősek felé.
A most jelenlevők közül jól kitűnt az öltözékbeli különbségből, ki maradt helyi állattartó, és kik azok, akik már Athénban vagy egyéb nagy városok modern életéből csöppentek ide vissza. Jóleső látvány volt, hogy mindenki mindenkivel beszélgetett, nevetgéltek, könnyezve ölelkeztek. A gyermekektől egy kicsit tartottam. Néhányan kihasználva, hogy a felnőttek egymás társaságával vannak elfoglalva, az ünnepi hangulat fokozására szolgáló légpuskákat, karabélyokat mutogatták egymásnak. Valószínű, hogy maguk csenték el a fegyvereket.
Hazaérve az egyik szomszédasszony aggódva jött hozzánk. Kérdezte, nagy hó volt fent? A gyerekeknek már haza kellett volna jönniük... Mi Katerinát megnyugtattuk, hogy a gyerekei nem a hóakadály miatt, hanem az esetleges ködös látás miatt nem lesznek egy-két napig itthon várhatók. De ne aggódjon, felnőttek a gyermekek és tudnak magukra vigyázni, és abból a társaságból illetlenség idő előtt ok nélkül távozni.
Ha a havat említettem, akkor mondom azt is, hol volt a hó. Ha emlékeztek, ahogy Kastróból ráláttunk visszafelé az Ypszárió csúcsára és a tévétornyos hegyre - az fehérlett . A közeli lankásabb hegyoldalak csak itt-ott. Bár a házak előtt boglyába rakott fákon volt ráfagyott hó. De nem tudom, azt honnan hozták ide.
Igy tölti hát napjait a thassosi népség. Gazdasági válság ide vagy oda, jól élnek!
Tegnap a hírek után nevetve jegyeztük meg Pánossal: olaszok, spanyolok és a görögök. A csőd szélén állnak. Mind a turizmusból él javarészt. A telét így tölti valószínű a másik két ország is. Csoda hát, hogy tönkremennek?!
Itt a gazdasági csőd az emberek társasági életén csak javít!