Xivni - Ősi thasszoszi szó. A falu nevének jelentése: ahol a kivágott fát görgetik.
A 2009-es év tele nagyon sok déli széllel, sok esővel és enyhe időjárással telt el idáig. A déli szél olykor háztetőket romboló módon jelentkezett, olykor bágyadtan, gyengéden, melegáramlatot és sok párát hozva.
A hőmérő higanyszála még a leghidegebb napokon és órákban sem ment le a -3 fok alá. A legmelegebb nap, mint ma is 25 C fok körül volt.
Már 10 napja ilyen Medárd-jellegű az időjárásunk, ma reggelre viszont a vidám arcát mutatta.
Párommal reggel azon gondolkozva, hogy hogyan üssük el a szabadnapját, az mellett döntöttünk, hogy kihasználjuk, - mivel már tíz napja nem láttunk esőtől tiszta eget- teszünk egy kis túrát. Én bizonytalan voltam, mondván, már mindenhol ezerszer voltunk, és nem tudsz olyan helyet mutatni a szigeten, ahol nem jártam. Pános mosolyogva megsimogatta hajam, majd rám kacsintott: Miben fogadunk?!
Mondta, elvisz oda, ahol 10 éves korában járt utoljára.
Elhagytuk Alikit és Szimonját. Szimonja után a „Kékes Beach” szálloda előtt felfedeztem egy újonnan kibővített földes utat a partra. Ez az út még tavaly nem létezett. Mint kátyús, szűk, homokos, talán egy autósávos út igen. Látszott a friss dózerelés. A mintegy 100 m hosszú part gyönyörű volt. Ami elrontotta a kedvünket, a partot maguknak kisajátító 5-6 magánház, akik nem tájba illeszkedve ideterpeszkedtek, csúnya dróthálós kerítést vonva a parti homok és a házuk között. Az ízléstelen kerítés oka teljesen biztos az, hogy törvénytelen helyen építkeztek. Valószínű, befolyásos emberek. A parti területet lefizetéses módon kisajátították, kényelmüket biztosítva építkeztek, de további befektetésekre nem költöttek, hogy a környéküket is ízlésessé tegyék, mondván, ha dózerolásra kerül a sor, a befektetett munkájuk és pénzük ne vesszen kárba. A Kékes Beach Hotelről tudjuk, hogy az idős tulaja volt CIA-s ügynök. Ő már a tenger egyik csücskét is lekerítette szöges dróthálóval… Ő volt itt annak idején az első bitorló. A többiek a mostani évben nőttek ide. E partról jól látszik az Aliki kanyarulatot követő hegyoldal is. A főútról nem igen látunk vissza, innen viszont egy gomba módra kinőtt kőbe burkolt kis város fedezhető fel a fehér sziklák közzött. Egy régi kék-fehér házban most is laknak, a többi ház fele még befejezetlennek tűnik innen. A főszezon idején Aliki nagyon zsúfolt. Hitetlenül gondolok arra, hogy még elbírna viselni embertömeget. A fenti épületek igazodnak a táj jellegéhez, viszont mi minden más ide nem illő egységet von majd magával?
Egy szomorú sóhajjal távoztunk innen.
Ez után a tengerben gyönyörködve, a parti tűzrendészek megfigyelő helyét elhagyva, egy éles kanyarban, párom felkanyarodott egy újnak tűnő keskeny aszfaltos úton. Megijedve kérdeztem, tudja, hogy nem jeeppel vagyunk, hová próbál felkaptatni?! És, ha elfogy az aszfaltos út, hogyan fordulunk ezen a meredek szűk ismeretlen úton vissza?! Hátunk mögött jobbra az Alikit követő három gyönyörű öböl, balról Livádjá és a Mihail Arkangyal kolostor leírhatatlanul szép öblei kéklettek a mélységben. 1km-t tettünk meg e kanyargós meredek úton. A tengerszinttől 1000 m magasságban egy számomra eddig ismeretlen, félig elhagyott falu képe tárult elém.
Az aszfaltút itt elfogyott, azt egy széles, jó minőségű, de sziklás, kátyús földesút váltotta fel.
Autónkat leparkolva, a szépséget és nyugalmat árasztó tájtól lenyűgözve, én az épen álló házak felé indultam. Teljes döbbenetemre a távoli romok között legelésző birkanyáj, ahelyett, hogy autónk zajára elriadt volna, a birkák felkapták földre hajtott fejüket, vidám kolompolással felém vették útjukat. Szemmel láthatóan biztosak voltak abban, hogy gazdájuk érkezett meg etetésükre. Libasorba állva felsorakoztak elém, de én csak simogatásra tudtam nyújtani üres kezem. A főkolompos megnyalta mandarin illatú kezem, majd jelzett a csorda felé, téves riadóztatás volt, és eltávolította tőlem a többieket. Közben Pános hangját hallottam a távolból. „Gyere, megmutatok egy titkot.” Egy kis ösvényen elvitt egy pár fenyőfa mögé megbújt helyre. Elérzékenyült arccal, térdre ereszkedve túrta a homokot egy kirakott kőfal tövében. Mondta, hónapokig lakott itt Szouzi néninél. Mindennapos dolga volt, hogy két vizes sajtárral a kézbe ide elballagjon és ebből a forrásból friss vizet vigyen haza. Láttam, távolba meredő szeméből, hogy egy pillanatra újból 10 éves gyermek lett, és hogyan ballagott ide. Kicsit kapart még, majd kérésemre felhagyott a vízkereséssel.
Elüldögéltünk még a forrás mellett. A lyukat betemette a lehulló fenyő tűlevelének humusza, a partig lefutó forrás kicsiny medrét is betemette az idő homokja. Majd kézen fogva, merengve a múltat idéző emlékeken, visszaértünk ahhoz a házhoz, ahol a birkák először körbefogtak. Jöttének a nyáj igen megörült. Őt is körbefogták. És látszik, ki az idevaló. Nem simogatásra nyújtotta kezét, hanem a bégetésre leszakította a fölötte magasodó öreg olívafa egy friss leveles és bogyós hajtását, azt nyújtotta az állatoknak. A birka először a keserű, feketére érett, már ráncos olívabogyót kapta meg, kettőt rágva rajta, messzire köpte a lecsupaszított magot. Ezután a friss hajtást kezdte jóízűen rágni. Mivel sok birka tolongott körülötte, ledobta az ágat és még többet tépett le, szétdobálva azokat az állatok felé. De azok birka szemmel néztek rá, mire mondta, hogy jó gazdijuk lehet, biztos közöttük ülve, egyenként becézgetve őket, kézből eteti. És valóban. Ekkor már én is letéptem több ágat, és odanyújtva elébük sokáig elidőztünk, hogy mindegyik kapjon legalább egy ágat. Gondolhatjátok, ez után végig kísértek bennünket a romok között sétálva.
Mintegy félórás sétát tettünk a romos buckák között. Megszámlálhatatlan ház romját fedeztem fel ez idő alatt. Valamennyi házrom furcsasága volt, hogy mindegyik egy kivágott sziklamélyedésre épült. Kérdezte Pános, rájövök-e e házak különlegességére, ill. eredetére. Mivel ismertem Aliki és Szimonja falu történetét, rájöttem magamtól is, hogy az ókori márványfejtés nyomait látom. Ezek a házak, hogy mikor épültek, azt nem lehet tudni, csak azt, hogy 30 éve virágzó élet volt itt. Sok gyermekkel, vidám, harsogó élettel. Ma 5 régi házban laknak. Az az 5 ház ettől a kalyibától mintegy 100 m-el fentebb van. Mindegyiket birkapásztor lakja. A romok végében láthatjátok e terület jővőjét. Az aszfaltos bekötő utat az új „telepesek” építették. Addig, ameddig az aszfaltos út tart, három magánvilla, és egy nagy területen négy darab, tájba illő tipikus thasszoszi, tehát ipiroszi stílusú kőház épült. Ezek a nagyon gusztusos, új épületek kívülről a régmúltat idézik, belülről, már teljesen biztos, hogy minden luxust kielégítőek.
Pánossal még egy kicsit eltanakodtunk. Kérdeztem tőle, vajon tudja-e, kié lehet ez a birkanyájas öreg kunyhó. Hogy elfogadnám! Bár látszott rajta, hogy nem eladó, én mégis vágyakozva vizsgáltam. Egy belső helyisége volt. A bejárattal szemben a kandalló, jobbról egy kőbeépített franciaágy, oldalt faasztal székekkel és egy komód. Pánosz mondta, ez most van így. Valószínűleg most a birkapásztor pihenőjeként szolgál. Régen egy család lakta. A 15 m2-es helyiségben 8-an is megaludhattak. Középen a kandalló, jobbról-balról 4-4 ágy szorosan egymás mellé. Komód akkor nem volt. A fejük felett a falba építve erős botok voltak, azon volt a fal teljes szélességében egy széles deszka, oda tették levetett ruhájukat. A sok különálló épületű mellékhelyiség szolgálhatott, mint -nappali, -étkező, -raktár, stb… A kőkalyiba volt a birtok főépülete, mint alvószoba. Ősztől kora tavaszig, amikor „fűtési időszak” volt, mindannyiuk feladata volt, hogy a nap során elegendő ágacskát szedjenek össze a gyér növényzetű területről,- kakukkfű, zsálya, fenyő, boróka, kendros, bükk cserje. Estére a külső kemencében elkészítették ételüket, majd a birkaszőrből durván szőtt takaró alá bújva, a kandalló tüzénél átmelegedve aludtak el.
Figyelmesen tanulmányoztam az épület építkezési stílusát. A helyiek kihasználták az ősök által készített lyukakat. Minden „lyuk” felett és körül ott sorakoztak a téglaként kirakott kövek, egészen fel a hegyoldalig. Kis lyuk kis épület, nagy lyuk nagy épület. Bekukucskáltam a kicsiny ablakon. Kívülről az épület igen alacsonynak látszik. Kb 180 cm magas a talaj külső felszínétől. Erre jön még a palaköves tető.
A tetőket itt a szigeten kötelezően 30 fokos emelkedésben engedik csak építeni. Belülről a ház viszont teljes normál magasságúnak tűnt. Ha egy-másfél méter mélyedés volt az eredeti márványfejtés után, akkor ezeket kihasználták. Ez több okból is praktikus volt.
Egy, az ókoriak „ásták ki ezeknek a házaknak az alapját”.
Kettő, az aljzat kőből volt. Hideg, meleg időjárás esetén, talajvíz ellen tökéletesen szigetelt.
Valamint nagyon stabil volt! Meg így nagyon sok követ megtakaríthattak az építkezők.
Maga az épület fala tehát kisebb, nagyobb, tégla formájúra faragott kövekből állt. Tapasztóanyagot azok illesztéséhez csak 3 helyen alkalmaztak. Az ajtónyílásnál, az ablaknyílásnál, és a kandallónál. A kötőanyag minden esetben a sárga agyagos talaj volt. Ügyeltek arra is, hogy az ajtóknál és az épületsarkoknál a legnagyobb méretű köveket illesszék be. A szabálytalan kövek közt levő réseket kisebb kődarabokkal, törmelékkel töltötték ki. Szemöldökfák, mint áthidaló szerkezetek, voltak az ajtónál, az ablaknál és a kandallónál.
Ami még különleges, az a tetőszerkezet. Itt nem képeztek padlásokat, hanem a vízszintesen átkeresztezett és átlósan felmagasodó öles fenyőfákat szabadon hagyták. Nem vonták be gallyakkal, deszkákkal, hogy padlásteret válasszanak el az alsó résztől. Padlásnak nem is lehetett használni, hiszen a tető dőlésszöge is alacsony. Előszeretettel használták tartógerendaként a fenyőt. Valószínűleg a 700 m magasság fölött növő vöröstörzsű vadfenyőt. Ezt először bevonták piszával, azaz enyvvel, hogy a szú és egyéb fakárosítók ellen védjék a fát. Ha több száz év után mégis elkorhadt a fa külső kérge, a belső teste, a fenyőgyantás „dadi az megmaradt. Emlékeztek, ezt a dadit használták létrának is. 500 évet is kibír egy ilyen fatörzs. Tüzetesen megnéztem a kunyhóból gerendaként kilógó fenyőt. A ház legalább 100 évesre becsülhető, és a fa teljesen egészséges!
A kőpalatető megint csak csodálkozásra késztet. Kérdeztem Pánoszt: Soha nem áztatok meg? Mondta: Soha! Egy csepp víz sem csöpögött be soha. (Ellentétben a mai modern házakkal!) Legyen az hó, legyen az erős északi vagy déli özönvízszerű eső, a kőtáblák olyan ügyesen voltak egymásra illesztve, hogy csak az egészséges szél fütyülhetett be. Reggel az erős nap bedughatta egy sugarát, ezzel ébresztve a még alvókat, de eső soha nem zavarta a ház lakóit.
A kőpala tető viszont nehéz, tehát a szerkezetét tartó falnak is nagyon vastagnak kell lenni. 70 cm- 1 m szélesek voltak a tetőt tartó falak.
A tetők szintén nem rogytak be az idők folyamán. Ennek oka volt egyszer az erős fenyőfa, aminek a dadija se nem korhad, se nem hajlik. Valamint, emlékeztek, kicsiny épületeket építettek.
A kőkunyhó bejárati szemöldökfája melletti nagy kövén felfedeztem még egy bevésett írást is. Három görög betű volt, amelyet 3 szám követett. Úgy gondolom, ez megfelel az utca és házszám jelőlésnek. Ez megint arra enged következtetni, hogy ez a település igen jelentős lehetett a korában. Tudjátok, ma, a 2009-es évben Potámiának ill. a sziget egyéb falvainak nincs utca és házszám jelölése…
Megnéztem még a ház mellett álló kemencét is. Ez is tökéletesen ép volt. Leemeltem a nehéz, rozsdás öntöttvas ajtaját. Az aljzatot száraz selymes fehér hamu vonta be. Elgondolkodva néztem. 10 napja mintha dézsából öntenék, úgy esett, és a hamu száraz. Pedig biztos, ezekben az esős napokban nem volt begyújtva.
Ami építkezési stílust most leírtam nektek, a szigeten elterjedt ipiruszi stilusnak egy fajtája.
E nagy birtokokon tehát kicsiny alapterületű, alacsony, szabályosan négyszögletes formájú épületek. Minden kis épületnek megvan a maga funkciója.
Más típusú épületekkel találkozhattok a nagyobb településeken. Ott kicsiny a telek, vagy éppen csak akkora, hogy egy, 1 vagy 2 szintes kőházat húzzanak fel rá. Ott az egy épületen belül kellett minden igénynek megfelelni,- alvórész, vendégfogadó rész, konyha, élelmiszer raktár, fásraktár, és esetleg üzlet.
A harmadik típus, a parton levő halászkunyhók.
Ezekről a szervezett fakultatív kirándulásokon mesélek.
Amit még kerestem, és örültem, hogy nem találtam meg itt a kőkunyhók körül: a juhakol.
Miért örültem, hogy nincs itt ebben a festői környezetben?!
Azért, mert tapasztalatom szerint azokat az aklokat a mai modern építkezési sittek hulladékaiból építik. És milyen csúnya lett volna a tip-topp kis házak között egy bádog és műanyag város. Tehát, nemcsak az állatok viselkedése győzött meg e terület szűzességéről, hanem a modern juhakol hiánya is.
E közeli régmúlt idők elképzelt képével indultunk haza.
Nem messzire jutottunk. Simona falu alatti úton, egy útelágazásnál két mezőgazdasági autó oldalánál álldogáló három embert láttunk meg. Gyorsan befékeztem. Én azonnal felismertem a pirospozsgás, nagybajuszú Nikoszt. Az autóból köszöntünk ki. A társaság udvariasan visszaköszönt. Ők is visszakérdezték, hogy jól vagyunk-e. Nevetve visszaválaszoltam, hogy egy jó kolbászos rántottára és egy pohárka ouzóra, ha meghívnának bennünket, akkor jobban is lehetnénk. Ők furcsán néztek ránk. Arcuk akkor derült széles mosolyra, mikor Pános kiszállt az autóból. Őt már távolról is felismerték. Kouzi úr, Szimonja falu egyetlen mai lakosa,- akiről utcát is neveztek el – és másik két társa, nagy öleléssel fogadták Pánoszt. Mondták, üljünk át az ő autójukba, mert a falu felvezető útja olyan sáros, hogy mi elakadnánk. Menjünk gyorsan, készítsük el a rántottát, mert éppen ebédidő közeledik. Az általam kikunyerált meghívást kedvesen visszautasítottuk, csak egy pár percig beszélgettünk a szívélyes társasággal. Kiderítettük, hogy a mai napunk kedvenc képe, a kalyiba és a birkanyáj Thasszoszé volt. Thasszosz mintegy 180 cm magas, 35 év körüli, kissé pocakos, de jókötésű, jóképű, ízesen, de szépen beszélő legény.
Kérdeztem őt: Eladó-e a kunyhó és terület.
Válasza:
- Milyen ember az, aki ilyen tájat elad?!
Szerencsére van még ilyen tisztalelkű, igaz thasszoszi ember!
Zárszóként még egy utolsó gondolat:
Kinek volt igaza? Pánosznak, aki mondta, tud még újat mutatni, vagy nekem?
Várom, mikor lesz megint egy nap szabadsága, hogy egy új kalandra vigyelek
benneteket!
Utóírat.
Még ma délután nekiültem, hogy elmeséljem nektek élményünket. Ebéd közben meglepődve láttuk, hogy megint zuhog az eső. Ameddig mi kirándultunk, egy felhőnek sem volt nyoma. A nap perzselően sütött. Útközben, a főút mentén nagyon sokan tették vasárnapi sétájukat. Paradisónál magas, hátizsákos, bakancsos turistákat is láttunk. Német nemzetiségüeknek néztek ki. Megálltunk, hogy felvegyük őket, de udvariassan visszautasítottak bennünket, lemutatva a tengerpart felé.
Vajon hol találtak menedékhelyet, amikor a semmiből kitört a vihar?