A történelem országútján

A történelem országútján

FÉNYKÉPEK :
ODAFELÉ     ISZTAMBUL     RODOSTÓ ÉS TRÓJA     THASSOS    HAZAFELÉ
 

Valahol egyszer azt olvastam, hogy a történelem egy színes, fordulatos mesekönyv. Évszámokkal.
Illusztráció is akad hozzá – néhol kicsit kevesebb, néhol bőséges mennyiségben… történelmi helyszínek, maradványok – minden korból.

Az a terület, amit úticélnak kiszemeltünk, bővelkedik illusztrációban. Elképesztő bőségben kerül a szemünk elé, mint egy szédítően forgó kaleidoszkóp, a mitológiai idők emlékeitől napjaink rohanó valóságáig, ömlesztve, mindenféle.

Évezredek óta hadak által járt úton közelítettük meg, hogy lássuk, milyen a vízbe pottyant szegény kis Hellé tengere, milyen a tehéngázló (a Boszporusz neve ezt jelenti), ahol a tehénné változott Iót az őt üldöző bögöly átkergette Ázsiába, hol jártak az aranygyapjúért igyekvő útjukon az argonauták, mit mutatnak Trója romjai a hajdani dicsőségből.

És a város. Az örök világváros, Róma kettő, Bizánc/Konstantinápoly/Sztambul, amelyik soha nem veszíti el jelentőségét.
Szédítő forgatagban járva véletlenszerűen kerül az ember szeme elé a történelem megannyi nyoma – az egyik lépésnél kibukkan egy bizánci rom, aztán török fürdő, mecset, palota… mellette az űrkorszak csupaüveg felhőkarcolója… enyészetnek induló faház, romos kőház, köztük modern ház és szépen rendbehozott régi típusú ház, díszes arab felirattal…

És mindezek között lüktet az élet. Másfélszer-kétszer annyian laknak csak Isztambulban, mint egész Magyarországon. És még egy jó csomó turista is kóvályog föl-alá   Siető emberek, végeérhetetlen láncnak tűnő, dudáló autók… az éppen megállásra kényszerülő villamosszerelvény két kocsija között átugró fickó, aki átszáguld a túloldalra… árusok, akik mindent árulnak… Isztambul közepén az utcán egy méltatlankodó kakas… a minaretek hangszóróiból felharsanó ima, minden toronyból más fickó hangjával…

És padok, mindenütt padok, parkok, virágok.

És macskák. Mindenütt macskák. Mohamed próféta nagyon szerette a macskát. A mai törökök is szeretik. Valóban szeretik, nemcsak eltűrik. Sokszor láttunk macskát etető helyi embereket… pedig állítólag háromszor annyian vannak, mint az emberek. Persze a nyávogók az összes turistát is potenciális élelemforrásnak tekintik.


Akkor arról, merre jártunk, mit láttunk.
Május 12-én, szombaton indultunk útnak. Dacból, amiért megszüntették a kisebb autópályamatricát, nem mentünk föl az autópályára, hanem az ötösön haladtunk. Mínusz két liter benzin, plusz egy óra. És így ráadásul gyakorlatilag fáradtan értünk a határra. Nem javaslom másoknak.
Horgosnál tankoltunk – mivel Szerbiában olcsóbb volt az üzemanyag. A horgosi MOL kútnál van szerb OTP automata, segítségül azoknak, akik szeretnének dínárhoz jutni. Megörültem neki, mert így nem kellett Niš belvárosában keresni automatát.
Új fizetőkapu is épül Horgosnál, de még visszafelé sem volt kész.
Belgrádnál kiderült, hogy a mostani táblázás a Niš felé tartó irányban a készülő, részben még épülő elkerülőre visz. Nem rövidebb és nem gyorsabb, mint a városon át haladni, mint eddig, de valóban nem kell semmin gondolkodni, csak menni a felirat után.

Nagy Konstantin császár – akinek a városát vettük célba - Nišben (akkor persze nem így hívták) született. Ismerte a környéket, a pár kilométerre fakadó gyógyvízhez gyógyfürdőt építtetett.

Niš után, Niška Banján, a római idők óta működő fürdőhelyen foglaltuk az első tranzitszállást. A képek alapján nagyon barátságos ház. De térkép Niška Banjáról nincs, a szállás honlapján csak egy hozzávetőleges vázlat található, de ami komolyabb, hogy a műholdas képen is csak egy paca látszik az egész településből. Mentünk, amennyi kiderült a rendelkezésre álló adatokból. Fölértünk a térre, ott volt egy tábla a szállásunk nevével, ami hozzávetőlegesen a partoldal melletti keskeny, kátyús ösvényre mutatott. Lementem gyalog egy darabig, de olyan keskeny volt, hogy mondom, biztos nem ez, nem is erre mutat a nyíl… nézzük meg az ellenkező irányból. De ott volt egy útkereszteződés. Jöttek helyiek, kérdezősködtünk, mutatták, hogy arra. Persze gyalogos ésszel… Na menjünk. Igenám… útból ösvény lett… de a legszebb, hogy az utat elállta egy, az utcába jócskán beépített ház, úgy egy méter maradt mellette… Vissza. Na és szépen beletolattam a partoldalba. Beletelt vagy félórába, mire húzva-tolva kiszabadítottuk… mert kiderült, hogy a kuplung bizony ezt a kiképzést már nem akarja bírni. Na a végén mégis az első irányból kellett bemenni… de pont a kapu előtt volt még egy méretes kátyú is…
De azon túljutva gyakorlatilag tökéletes volt minden. Kedves háziasszony fogadott, a földszinten kaptunk szobát – apartmant, konyhásat. Erre készülve hoztunk magunkkal melegítendő vacsorát. De bizony hiába volt alig 50 méterre a városi park… már nem volt annyi energiánk, hogy kimenjünk sétálni.
Reggel kicseleztük a kátyút, és indultunk tovább. Megint a szicsevói szorost elkerülő úton mentünk, mint legutóbb. Szép a szurdokban az út, de így mást is láttunk…

Pirot után látni, hogy épül az autópálya a bolgár határ felé.
A bolgár határ után átállítottuk az órákat, majd az első kútnál tankoltunk, és útmatricát is kellett venni. A kutas – mivel nem azonos árufajta – nem tudja egyben elintézni a kártyával, két külön kártyás fizetésre van így szükség. Ha tudtam volna, hogy a nagynehezen szerzett kevés levát sem tudjuk elkölteni, készpénzzel fizettem volna a matricát.
Szófiánál direkt a déli elkerülő utat választottam, hogy lássam, hogy a két éve épülni látott, déli irányba vezető elkerülő működik-e már. Jelentem, működik! Olyannyira, hogy sikerült rátévedni. A lámpától (visszafelé lemértem) két kilométer csak az a szakasz, amit túl kell élni. Igaz, addig megőszül, aki még nem az… borzalmas. A kátyúkba egész autók beleférnek. (Meg fogják csinálni idővel… kérdés, mikor.) Ott viszont sikerült sávot téveszteni, és azon kaptuk magunkat, hogy Görögország felé autózunk a gyönyörű új autópályán, holott arra csak a visszaúton akartunk jönni. Szerencsére még Szófia területén sikerült lemenni róla és visszakeveredni. Egy pont után a városi elkerülő ebben az irányban is autópálya-szerű lesz, jól lehet haladni. De melyik sávban? jobb lesz, ha a külső sávba húzódunk, ha nem hasítunk úgy, mint a helyiek… mert a teherautó mögött csak késve lehet észrevenni a táblákat… csak éppen az a sáv levitt a lakótelepek közé… álljunk már meg, hogy megnézhessük, mi van a térképen… ott egy Billa, lehet parkolni… Na, a Szófia-térkép szélén volt jelölve egy Billa áruház! Reménykedjünk, hogy ez az… „Városnézéssel” egybekötve végül sikerült eltalálni a belvárosból kivezető csapást és kitaláltunk.

Viszont így a plovdivi városnézésre nem maradt idő. Pedig az a város – Philippopolis, Thrákia ősi fővárosa – többet érdemel. Tele van ókori romokkal, és szép is a város.
Plovdiv után már nem autópályán mentünk. Szemben, amerre mentünk, egyre sötétebb lett az ég, majd kitört az égiháború. Mintha nézőtérről élveznénk a villámok játékát… de végül csak beleértünk a felhőszakadásba. Szerencsére időben elállt.
Arra számítottunk, hogy a határ előtt az utolsó bolgár benzinkúton még teletankoljuk az autót, mert onnan kezdve csillagászati ár következik. Nem volt utolsó benzinkút! Igaz, nem a főúton mentünk egyenesen neki a török határnak, hanem tettünk egy kis kerülőt, hogy szívjunk egy kis görög levegőt is.
Görög területen foglaltunk szállást. Egy farm, ahol vaddisznókat, szarvasokat, fácánokat tartanak. Igen kérem, a konyhára is… viszont az állatokat nem láttuk, mert elég későn volt már, és elég messze volt, ahol láttunk legelni valamiket, de abból a távolságból meg se lehetett állapítani, hogy micsoda. Hatalmas park veszi körül az épületeket, csönd van, tiszta levegő, az Édenkert egy darabja. Nagyon szép minden, a lakások is, csak éppen majd’ megvakultunk, mert hiába van egy csomó lámpa, alig világítanak. Az ágy mellett meg naná hogy nincs olvasólámpa. De van cica, kutya, cseresznyefa (éppen érett ), a tavernába meg beültünk enni. Merthogy volt kolbász. Vaddisznóból. Jó volt, jó volt… de valami átütő élményre számítottunk. Az viszont nem a gasztronómia területéről érkezett. Senki nem volt a teremben, és már majdnem végeztünk, amikor beállított egy család. Volt velük egy pópa – hatalmas darab ember, széltében-hosszában, tele kicsattanó életerővel -, és a pópánál egy csecsemő. Talán keresztelőt tartottak, és azt akarták megünnepelni utána a vacsorával. Aztán a pópa megpróbált barátkozni velünk, de közös nyelv híján maradt a mosoly. Végül adott nekünk két Cirill és Metód szentképet. De hogy hova tettem? most keresem és nem találom…
Mivel konyhás lakás volt, és a reggelit 7 euróért mérték volna, a sajátunkból reggeliztünk, majd felkerekedtünk a további útra.

A görög-török határátkelőhöz mentünk. Valószínűleg hamarabb végeztünk, mintha a nagy határállomáson keltünk volna át. De hogy bürokrácia van, ész meg nincs, az biztos… áll az autósor, ki kell szállni, odamenni a hivatali épülethez, és odadni a papírokat meg a pénzt a vízumra. De nem ám úgy, hogy először a sorban elsőnek álló ablakhoz kell menni… neeeem… onnan elkergettek… először az utolsóhoz, aztán az elsőhöz, végül a középsőhöz… miközben mindenki tolakodott… és vigyorgott rám az ember, mert örült a magyarnak és még gyorsabban is csinálta…
De átjutottunk, talán negyedóra alatt. Nagyon hamar Edirnénél jártunk. (Drinápoly is többet érdemelne, de most nem azt terveztük.) Először átmentünk egy hídon a Maricán/Evroson/ Meriçen, ami úgy 500 éve megvan, mert Szulejmán építésze, Mimar Sinan tervezte. (Az öregnek sok műve áll, 98 éves koráig élt… ) Aztán egy sziget után jött egy kisebb híd, ez is olyan öreg. Itt már látszott szemből az edirnei nagymecset kupolája és négy minaretje – Sinan fő életműve.
De sikerült kiszúrni egy elkerülő csapást Edirne szélén, így nem kellett bemenni a központba. Nem mentünk föl a török autópályára, a régi úton haladtunk (2x2 sávos, mint a többi főútjuk is.), Thrákia szelíd lankái között, ahol végeérhetetlenül húzódnak a szépen megművelt szántóföldek, itt-ott fiatal fenyvesek.
Egyszercsak azt vettük észre, hogy a Márvány-tengert látjuk egészen közelről.
Aztán egy idő után házak voltak meg házak meg házak… mintha Érden vagy Gyálon át mennénk, csak ez sokkal hosszabb út .
Úgy terveztem, hogy amikor meglátjuk az Atatürk repteret, és lesz egy körforgalom, akkor a part felé eső úton kell továbbmenni. Onnan szépen, könnyedén meg lehet találni a szállásunkat. Na ja… ahogy Móricka elképzeli… Egy idő után valóban egyre közelebb láttuk a leszállni készülő gépeket. Aztán egyszercsak nem láttuk. Egyáltalán nem láttuk a repülőteret… kérem szépen, ez egy rettenetesen hepehupás város… és ezt még el fogom mondani néhányszor… Valamint körforgalom se volt, legalábbis a hagyományos értelemben. Lehet, hogy fölülről fényképezve körforgalomnak látszik, de a valóságban többszintes csomópont (többet is érintettünk), ahol a táblákon csupa olyan városrész-név szerepelt, amit nem tudtam hova tenni. Ami városrész-nevet meg ismertem, olyan meg nem volt kiírva. Szóval egy idő után érzékeltem, hogy nem a parti úton megyünk, hanem valószínűleg a belső főúton, tehát ki kéne menni jobbra a tenger felé, mielőtt áttol az autósor az Aranyszarvon. Menjünk. Egyszer sikerült belekeveredni valami kamionparkolóba, ahol valami piac is volt… de onnan ki tudtunk jönni, mielőtt összetapostak volna. Aztán pár kör után hoppá, arra vezet egy út, jó irányba. Említettem már, hogy ez egy hepehupás város? az utca fölfelé vitt, meredeken, fönt lámpa, hogy csak a kézifékes indulás játsszon… aztán valahogy tovább… arra mintha a tenger lenne… mennek arra autók, menjünk utánuk… amíg el nem értük valami vasúti telephely bejáratát, ahonnan sajnálkozva visszaküldtek… de sikerült megfordulni!!! A sarok után akkor menjünk a parttal párhuzamos utcán, csak ki lehet menni egyszer a partra. Az utca szűk, kétoldalt parkolnak, középen éppcsak el tud lavírozni egy autó, ha nagyon vigyáz… amúgyis nem araszolva, hanem fele olyan sebességgel lehet haladni… igenám, de mindkét oldalon lótnak-futnak targoncás hordárok, és mindegyik targonca szélesebb, mint a rendelkezésre álló lyuk… Végül sikerült kiérni Yenikapi kompkikötőhöz. Onnan már közel voltunk, ó, már itt is a lámpa, ahol be kell fordulnunk… Kanyar, föl, sarok, jobbra… ja, ez az utca tényleg egyirányú lehet, mert teljesen el van állva abból az irányból… akkor a másik… jajjjjj, ezen a sarkon ez az utca lett volna jobbra le a miénk, láttam a végén a szállodánkat… padlófék, tolatás szóba nem jöhet, mert mögöttünk még ezer autó meg busz… Szóval a környéken mentünk még vagy három kört, az óvárosi utcácskákban, mire sikerült elcsípni a jó utcát. Akkor már csak meg kellett állni a szűk helyen, bejelentkezés után eligazított a recepciós, hova álljunk. De ezek után, kimerült aggyal úgy beállni, hogy lehetőleg fél centi se legyen se erre, se arra…
Mindez hétfői napon, délután 13-14 órakor történt meg. Nem volt csúcsforgalom Később láttuk azt is, milyen a csúcsforgalom .

Szálloda : Aura Apart Hotel. Kedves recepciós fiú, közölte, hogy őt Szulejmánnak hívják… Hatalmas meglepetést okozott, mert a lefoglalt sima szoba helyett az első emeleti apartmant nyitotta ki nekünk, ugyanazért az árért. És nem azért, mert nem voltak más vendégek. Valószínűleg a kitartást honorálták, hiszen már novemberben lefoglaltuk, és kitartottunk akkor is, mikor megírták, hogy mégse lehet majd kártyával fizetni.
Kényelmes volt a lakás, és a konyha volt a jutalom. Mivel az útra készített szendvicseinkből még maradt, mert alig ettünk útközben, meg még egy adag vacsoráravaló is volt bekészítve, ha a görög farmon nem ettünk volna a tavernában, így két vacsoránk hirtelen meg is oldódott. Jóval kevesebbet ettünk a török etetőhelyeken, nem is tudtunk megkóstolni sok mindent, viszont sikerült spórolni a koszton. (Nem mintha ez lett volna az út lényege.)
Vizet szófogadóan nem ittunk a csapból, csak palackozva vagy forralva (teát), de az volt az érzésem, nem lett volna semmi bajunk. A görög farmról vittünk öt liternyi palackban tiszta, friss, jóízű vizet, az elég is volt egész héten a gyógyszerek bevételére.
No tehát, fölcipeltük több menetben az összes holminkat (a szálló vendégbejárati ajtaján a kulcslyuk úgy térdmagasság alatt van beszerelve… ), majd végigájultunk az ágyon.

Mikor összekotortuk magunkat, elindultunk az első városnézésre. A szemben lévő utcán, amin idáig jöttünk, fölfelé kellett menni a Kék Mecset felé. Mondtam már, hogy ez egy hepehupás város? Minden nap erre vezetett a csapásunk. Mire fölértünk a környék egyetlen sík területére, a Hyppodrom nyugati sarkához, azonnal lerogytunk a legközelebbi padra, mindjárt a kopasz oszlop tövében. Így első alkalommal először végigjártattuk a tekintetünket a téren.
Ez volt a Kelet-római Birodalom kocsiverseny-stadionja. A falából itt-ott maradt még valami. Jobbra a konstantinápolyi eredeti császári palotakomplexum volt – ott ma a Kék Mecset áll 400 éve. Lejjebb néhol vannak még eredeti fal- meg épületdarabok. A közepén – ami körül a versenypálya vezetett - az elválasztó sávban mindenféle díszítések voltak. Mindjárt elsőnek az oszlop, aminek a tövében ültünk – ez valószínűleg ide épült, eredetileg bronzlapokkal volt bevonva, de aztán egyszer sokszáz éve valamelyik háborúban leszedték, mert pénzre volt szükség, azóta úgy áll ott kopaszon. A többi? No, gyanítom, Róma II. azért nem vette át Róma helyét a világban, mert volt egy kis különbség. Rómában ugyan folyton a görög műalkotásokat másolták, de ott készítették helyben. Konstantin fővárosában viszont imádták a birodalom minden részéből összelopkodni a kész műalkotásokat, ők alig vesződtek a helyi készítéssel. Ott van mindjárt pár méterre a kígyós oszlop, amit Delfiből, Apollon templomából hoztak. Utána az obeliszk, amit Egyiptomban kívántak meg. Azt nem olvastam, hogyan hozták hajón a városig, de azt igen, hogy 32 napig tartott, amíg a partról fölcipelték ide a helyére. Van még valami, ami megmaradt a lóversenypálya díszeiből. Az viszont ide készült, és innen lopták el – a négy bronzló, ami ma Velencében a Szent Márk székesegyházat díszíti.
Szemben a tér végén a kút, amit Vilmos német császár küldött ajándékba – szép, de semmi történelmi jelentősége nincs. Azon túl emelkedik méltóságteljesen az Aja Sofia hatalmas, masszív tömbje, másfél évezred tanúja.
Ültünk, és megszólalt a Kék Mecset müezzinje, és szólt a délutáni ima hosszan, visszhangosan.

Végül elindultunk a tér hosszában, de nem körbe, hanem jobbra-balra csalinkázva. Mindjárt balra van egy rész a Hyppodrom eredeti falából, a török korban kutakat építettek ki itt, vagy tán eredetileg is kút volt. A szamárhát-ív mindenesetre török kori. Aztán egy eredeti, cca 500 éves török palota, ami ma a Török és Iszlám Művészetek Múzeuma. Mellette egy százéves épület – de jó, hogy a neten egy ismertetésre bukkantam, ami a kevéssé ismert részeket sorolta fel -, a szívem megmelegedett: ez volt a török birodalom kataszteri nyilvántartásának a központja, ma is Isztambul kataszteri (ingatlan-nyilvántartási) hivatala.
Aztán elmentünk a Milion-kőig. Ez volt az ókori nulla kilométerkő. Eleinte csak a Via Egnatia keleti végét jelölte, később a Kelet-római Birodalomban innen mérték minden út távolságát. Aztán a Sultanahmet térre mentünk át (hisz csak pár lépés), kellett pénzt váltani és a helyi közlekedéshez Istanbulkart-ot venni egy trafikban. Majd üldögéltünk kicsit a romok között, néztük a macskákat, aztán tettünk egy kört a Hyppodrom délnyugati, megmaradt, a meredek részre épült félköríves fala, a Sphendon körül. Mindenféle kiszolgáló helyiségek voltak benne.
Aztán leereszkedtünk a szállodánk felé. Útközben találtunk egy boltot, ahol azután naponta vásároltunk.

Este tízkor pedig felharsant az esti ima. Először kicsit távolabbról. Aztán úgy egy perc múlva bekapcsolódott a szomszéd dzsámi müezzinje is. Volt, amikor három különbözőt tudtunk megkülönböztetni.
Hajnalban, 4 órakor hallottuk a müezzint. A további reggeleken nem. Vagy nem volt ima, vagy megszoktuk, mint itthon is a zajt.
Első reggeli. Ezen a környéken az összes szálloda reggelizőszobája a tetőtérben van, a tengerre néző kilátás miatt. És egyre magasabbra építik a házakat a kilátás miatt A mi hotelünk közvetlenül a vasútvonal mellé épült, azon az oldalon volt is némi zaj emiatt, de a kilátást nem zavarta semmi. Fölmásztunk a csigalépcsőn még két emeletet. Pici hotelnek pici breakfast room… a hét szobához négy asztal. De kicsivel 8 után még nem volt ott senki más. Először kibámultunk az ablakon. Ott előttünk a Márvány-tenger… ha jobbra nézünk, nem is látjuk a vizet a fehér hajóktól… lent a régi császári palotarom, a Bukoleon-palota… balra hátra kinézve a Kék Mecset egy része… Csak miután a szemünk jóllakott kissé – bár ezt a látványt nem lehet megunni -, kezdtünk foglalkozni azzal, mit is együnk. Tökéletes svédasztalt kaptunk, minden, de szó szerint minden volt. Emellé valamelyik reggel még kaptunk valami frissen sütött tésztaféleséget, másnap meg frissen sült zöldséget, a padlizsán íze még most is a számban van. De a legeslegjobb a kenyér volt. Mind a fehér, mind a barna szinte elröpült, és elolvadt az ember szájában. De a boltban vásárolt kenyér (ekmek) is finom volt.

El ne felejtsem, aztán később furcsálltam, hogy a radiátorra tett mosott holmi megszáradt, a többi meg nem… igaz, voltak esős időszakok, de fűtöttek!

Aztán elindultunk, hogy a központban lévő múzeumokat megnézzük.
Életem párja kisírta magának a rövidnadrágot aznapra, ezért úgy gondoltuk, nem a Kék Mecset meglátogatásával kezdjük a programot, hanem azt mégis másik napra hagyjuk.
Elmentünk az Aja Sofia felé. Mivel hétfőn szünnap volt, kedden délelőtt a buszok valami hihetetlen mennyiségű turistát ontottak ki magukból a pénztárak előtt. Néztük… nekünk volt interneten előre váltott jegyünk, de ha ez a számtalan ember bejut, bent is annyian lesznek… próbálkozzunk inkább később. Menjünk először inkább a ciszternába. Ott hétfőn láttunk tömeget, mikor az nyitva volt, de a többi zárva. Bizánc/Konstantinápoly hatalmas város volt annak idején is, meg kellett oldani a vízellátást. Érdekes, szép, látni kell, kipipálva. A Medúza-fejekről, amik a legvégén vannak, nem csináltam képet, mert többezer turista taposta egymást pár négyzetméteren.

Onnan kijőve megkerültük az Aja Sofiát és a túloldalán mentünk a Topkapi Szeráj felé. Oda nem akartunk bemenni, csak a fizetős kapu előtti részt szerettem volna megnézni. Ma az Üdvözlés kapuja utáni részre kell fizetni. A középkorban itt előtte tartották a kivégzéseket. Valahol ott van a kapu közelében a hóhér kútja, meg a kövek, amikre közszemlére kitették a leválasztott fejeket. Ez a régi Panoráma útikönyvben benne van, de a neten fellelhető ismertetésekben, beszámolókban sehol egy kép, sehol egy szó róla. Ezt szerettük volna látni. A Topkapi külső kapuja előtti részt éppen térkövezték, valahogy átlavíroztunk a madzagok között egy turistacsoport nyomában – és pofára estünk. Két marcona fegyveres őr a csoportokat beengedte, de az egyéni turistákat nem. Hát akkor menjünk a Soğukçeşme utcán, a Topkapi Palota fala meg az Aja Sofia háta között, le a Gülhane park bejáratáig. Ott aztán irány a Régészeti Múzeum. Közbevetem, hogy a múzeum után abból az irányból is megpróbáltunk bemenni a Topkapi első udvarába, de ott se engedtek be, csak sokkal udvariasabban közölték, hogy ma zárva van. Később, ahogy a Gülhane parkban üldögéltünk, jött a parkon keresztül alulról egy kék lámpás küldöttség, gondolom, Fontos Ember miatt nem engedték be aznap a pórnépet. Gondoltuk, megnézzük majd később… de végül nem lett később.

Régészeti Múzeum. Ide is volt előre váltott jegyünk, de nem volt sor a pénztárnál. (Viszont itthonról kártyával fizettem ki.) Csodálatos kincsek vannak itt. Először az első épületbe mentünk be (itt még nem mertem fényképezni), az Ókori Kelet Múzeumába. Az itt őrzött dolgok lelőhelyei ma ugyan többnyire más országban találhatók, de annak idején a török birodalom része lehetett, azért vannak itt, gondolom. Rögtön belépés után büszkén néztek szembe Babilon kapujának oroszlánjai. Mintha itt lenne Hammurabi törvényoszlopa is… de nem tudom, a sok sokezer éves kő közül melyik is volt az… A Csempés Kioszkba nem mentünk be, csak kívülről fotóztuk le. A főépületben igen gazdag kiállítás van, több témában. Trójai leletek, az Égei-tenger partjának meg Bizánc görög múltjának görög istenei… meg Anatólia hihetetlen régi civilizációkról tanúskodó leletei. Sajnos, a belső térben készített fényképek nem igazán élesek, arra számítottam, hogy majd utólag a képről emlékszem, mit is láttam, de ahhoz sajnos nem éles a kép
Tetemes időt igényel a múzeum bejárása, szerencsére több helyen is vannak üldögélőhelyek kialakítva, sőt mivel a három múzeum egy egység, a közöttük lévő udvaron is van sok pad. Vécé viszont csak egyetlen egy van a főépületben, az is balkáni talpas…

Ezután átmentünk a Gülhane parkba. Nem sokat sétáltunk, inkább üldögéltünk. Egy idő után azt mondja a párom, hogy szerinte eső lesz… elindultunk, de mire a kapuhoz értünk, már esett is. Iszkoltunk, aztán gyorsan be az Aja Sofiába. Mások is szaladtak be az eső elől… de az előreváltott jeggyel hamar bejutottunk.

Az Aja Sofia. A keresztény világ legrégibb, legnagyobb épségben megmaradt székesegyháza. Ezer évig keresztény templom volt, félezer évig mohamedán mecset. Ma múzeum. Fenséges, hatalmas, masszív tömbje uralkodik a magaslaton, de nem nyomasztja, nem bátortalanítja el az embert. Belülről sem, pedig hatalmas a tér. Rengeteg mindenen lehet csemegézni odabent – ezt is úgy építették, hogy a római birodalom különböző sarkaiból odahordtak minden kész oszlopot, szobrot stb. -, minket igazán csak néhány dolog érdekelt. Például a szultáni imafülke két oldalán az a két gyertyatartó, amit Szulejmán szultán a budai Mátyás-templomból vitt oda magával szuvenírként még 1526-ban. Meg érdekelt volna az a mozaik, amin Szent László lánya, Piroska, bizánci nevén Iréné császárné látható. A galériára egy helyen föl lehetett menni, de ott fotókiállítás volt. A mozaikok a szemközti oldalon voltak, és ott is voltak emberek, de sehogy-sehogy nem sikerült megtalálni az oda felvezető utat.

Mire körbejártuk, kint még mindig zuhogott az eső. Várni kellett még… a kopott, régi lépcsőn üldögéltünk… mikor csendesedett, kimentünk.

Hátunk mögött az Aja Sofia, előttünk a Kék Mecset – bizony valóban úgy volt, hogy Ahmed szultán megirigyelte, hogy mindenki az Aja Sofiát csodálja, és építtetett magának egy ugyanakkora tömegű dzsámit, gyakorlatilag melléje. Gyakorlatlan szem hirtelen messziről meg se tudja különböztetni őket…

Gondoltunk egy nagyot és merészet, és mégis bementünk a Kék Mecsetbe, beengedték a férjemet a térdig érő nadrágban. Nekem be volt készítve a táskába egy vékony hosszúujjú blúz, egy kendő, egy másik ráülni cipőt fölhúzni, meg két nylonzacskó a cipőknek.
A Kék Mecset is olyan, hogy látni kell. Nagyszerű látvány, nagyszerű élmény. Csak egy kicsit el kell vonatkoztatni a körülöttünk taposó turistáktól, mert az imahelyre nem lehet bemenni, csak a szélén, és meghatározott bejárat és kijárat van. De szerencsére bemenetelkor is vannak padok a cipőlevételhez, meg a kimenetnél is a felhúzáshoz, bár itt valamiért kevesebb

Mikor visszaértünk a szállásunkra, fölmentünk még a reggelizőszobába bámészkodni. Az ablak ugyan be volt csukva – lehet, hogy a vihar miatt -, és szó szerint nem találtuk meg a nyitját. De ücsörögtünk és néztük a hajóforgalmat meg a környéket. Elhatároztuk, hogy kisétálunk egyszer a partra, de végül ez is elmaradt.

Eddig a központban toporogva inkább csak turistát láttunk. Na, azok is változatosak ám…
A következő napon már picit messzebb mentünk, nagyobb volt a lehetősége, hogy bennszülöttekbe is botlunk.
Nagyon nagy tarkaságot mutat az emberáradat Isztambulban. Helyiek, török turisták, külföldi turisták. Törökország szekularizált állam, nem vallási, de terjed az iszlám vallásosság. A nagyvárosban mindenféle embert látni, sok a kendős, kaftános török nő is. Néztem őket, meg a kirakatokat is, ahol ezeket a kabátokat árulják – a kabát szabásvonalával divatoznak… a kendők meg tarkábbak, mint a világ összes virágoskertje együtt. Látni teljesen fekete lepelbe burkolt alakokat is, lehet, hogy törökök, lehet, hogy arab turisták… és csak abból lehet gondolni, hogy nőnemű, hogy olvastunk már ilyenről… Azért érdekes, mikor jön szembe egy fekete bugyor, és semmi más nem látszik ki belőle, mindössze egy szemüveg… Az utolsó napokban a szállodába is érkezett egy arab család, már ott voltak, mikor mentünk reggelizni. Az anya nekünk háttal ült… de azóta is furdalja a kíváncsiság az oldalunkat, hogy például hogy eszik??? hiszen a szája is el van egészen takarva… gondolom, a család felé azért kissé lebontja a páncélt…

Ezen a napon, miután kifújtuk magunkat a kopasz oszlop tövében, nem mentünk keresztül a Hyppodromon, hanem tovább egyenesen a Çemberlitaş felé. Az is szűk utca. Hol nem esett, hol esett. Egy esernyőnk volt, de túl szűk volt a járda. Meg hepehupás a város… itt is fölfelé mentünk. Itt tudatosult az élmény – a helyi árusok mindent árulnak, de mikor megjelennek a felhők és leérkezik két-három csöpp eső, az összes árus hirtelen esernyővel rohangál, és ordít, hogy ámbrella-rella-rella-rella… Hogy hol tartják? de abban a pillanatban, ahogy szükség lesz rá, rögtön előkerül az árukészlet. Az isztambuli turistaesernyő átlátszó fólia, a szilárd részei meg élénk színű műanyagból vannak. Vettem egyet 5 líráért, haza is hoztuk De hogy egyébként mit csinálnak vele az emberek? úgy tűnt, legközelebb megint vesznek egyet A szállodában is a lépcső alján volt egy esernyőtartó, benne 5-6 ilyen turistaesernyő, amit szükség esetén lehetett használni.

Szóval a Çemberlitaş-oszlopnál értünk a fő ütőérre, ahol a villamos is jár. Ezt az oszlopot Nagy Konstantin állította, de ezt is Rómából hozta ide… az alapjában állítólag volt valami ereklye, amit Aeneas Trójából hozott… Konstantin meg tetetett bele keresztény ereklyéket, Krisztus keresztfájának egy darabját… ennek ellenére az oszlop tetején az ő szobra volt… egy ideig. Ez a hely volt a római kori város Fóruma. Itt viszonylag vízszintes a terep. Az oszloppal aztán valami történt, már nem sokkal a fölállítása után össze kellett drótozni, azóta is úgy van, csak egyre jobban összeabroncsozva, ezért hívják Abroncsos oszlopnak.

Onnan tovább mentünk a Nagy Bazárba. Hiszen azt látni kell. Nemigen akartam itt vásárolni, valóban nem lehet már alkudni, csak szórványosan. Ez kifejezetten a turistáknak való kirakat, mérhetetlen mennyiségű giccsel és mérhetetlen mennyiségű arannyal és régiséggel. Teát, valódi török almateát viszont vettem, hiszen az tökéletes szuvenír. Azt reméltem, találok jó minőségű török méterárut áruló helyet és veszek némi ruhaanyagot, de csak egy üzletet láttunk, nem túl nagy választékkel, és alkudni se lehetett, úgy meg drágálltam. Gondoltam, majd a fedett bazáron kívüli részen hátha látunk, de nem botlottunk ilyenbe, és hát nem azért jöttünk a városba, hogy üzletek után szaladgáljunk.
Azt olvastam minden Isztambullal foglalkozó fórumon, hogy a bazárban, ha kiszúrják, hogy magyar az illető, minden magyar férfit Attila pasának szólítanak… Én hát nem is szóltam erről az uramnak, csak lestem, milyen fejet fog erre vágni… nincs igazság, egyszer se mondták neki !!!
Miután végigmentünk hosszában is meg keresztben is, valahol hátul kiértünk a fedett részről. Aztán kiértünk a bazár és az egyetem közti utcába (lehet, hogy be lehetett volna menni az egyetem kertjébe), és elindultunk a Szulejmán-dzsámi felé.

Nagy Szulejmán, a Törvényhozó, nagy uralkodója volt a török birodalomnak. Csak ugye mi emlékszünk rá, hogy kerek 40 éven át nagyon szeretett Magyarországon turistáskodni.

Gyerekkoromban apukám nagyon szeretett mesélni nekem. Pécsett éltünk, és ugye Szulejmán a szigetvári vár ostrománál halt meg. Mivel elég messze voltak Sztambultól, a belső szerveit eltemették a szultáni sátor közelében. A többit bebalzsamozták és hazavitték.
A monda így szólt: Szulejmán már idős ember volt Szigetvár ostrománál, és már nem is volt egészséges. Szeptember volt már – 1566-ban -, de a szultán mindenáron dinnyét akart enni. Mondták neki, hogy itt Magyarországon ilyenkor már nem megbízható a dinnye, de csak nem tágított, és muszáj volt felszolgálni neki. Meg is ártott neki, és mivel amúgy sem volt egészséges, belehalt. Na de ekkor ijedt meg a vezérkar – ha a katonák megtudják, hogy a szultán meghalt, fölhagynak az ostrommal és kitör a fejetlenség. Ezért bebalzsamozták, fölöltöztették, fölkötözték a lóra, és elvonultatták előtte a sereget – tisztes távolságban persze -, hogy lelkesítsék őket. Azok lelkesedtek is, következett a döntő ostrom, Zrínyi kirohant, a törökök berohantak. Pár év múlva török zarándokhellyé vált Turbékon a hely, ahová a szívét temették, mecsetet is építettek hozzá. A török kiűzése után viszont a Habsburg-hatalom lebontatta, most keresik a kutatók a helyét, de egyelőre nem találják. Viszont magyar-török összefogással Magyar-Török Barátság Park épült a szultáni sátor feltételezett helyén. (vagy legalábbis valahol ott.)

Nos hát, Szulejmán szíve nélküli végső nyughelyénél akartam tiszteletemet tenni. De végül a türbéhez nem tudtunk bemenni, úgy vettük észre, le volt zárva a bejárat, vagy valahol máshol kellett volna menni.
A dzsáminál először is leültünk kicsit. Odajött egy cica, és bár nem volt nálunk ennivaló, ő nagyon erőszakos volt, nem volt elég neki, hogy simogattuk, mindenáron igyekezett feljönni az ölünkbe. Sáros tappanccsal ez nem akkora öröm Második programpontként elmentem a dzsámi melletti vécébe. Fönnakadt a szemem, pislogni se tudtam… olyan komplexum van a föld alatt, hogy hét nyelven beszél. Angol vécé, talpas vécé, lábmosó, zuhanyozó, pelenkázó, kézszárító és papírtörölköző, tolókocsi-lift…

Aztán körbejártuk kívül-belül az épületet. Hatalmas, nagyszabású. Ez még Szulejmán életében készen lett. Mellette van az építész, Sinan sírja is.
És itt más volt a hangulat, mint a turisták által megszállt Kék Mecsetben. Itt valami megérintett az iszlám áhítatból.
És nemcsak áhítat. Életük része is, úgy tűnik. A női részleg korlátja mögött voltak néhányan, ültek, olvastak, pihentek, sőt egy nő, úgy kaftánban, a szőnyegen végignyúlva, fekve pihent.

Itthon kinyomtattam a Szulejmán-dzsámi és a Pantokrátor-templom (ma Zeyrek-dzsámi) közötti utat a guglimaps-ról. Eléggé zegzugosnak tűnt. Az is volt. Ja és ráadásul igen hepehupás a város. Mentünk, lefelé, kanyargott az utca, öreg épületek szegélyezték, a sikátornyi keresztutcákban még öregebb épületek néztek le meg föl ránk. Sőt egy zsebkendőnyi udvarban még egy kis minaret is állt az épület tetején. Az élet itt sem áll meg, az iskolából kitóduló gyerekek eltrappoltak mellettünk vidáman szaladva… aztán egyszercsak ott volt egy kakas. A járdán, de megijedt, és kiszaladt az út közepére és ott rikácsolt…  

Mentünk tovább szűk utcákon át, kis boltok között… jó csomó kebabárus volt, vehettünk volna a markunkba, de ahhoz nyűgösek voltunk, hogy útközben majszoljunk…amikor elértünk az Atatürk bulvár előtt egy kis teret, leültünk. Ez már nem turistás környék volt, éppen igazoltatták a hajléktalanokat, és itt volt szemét is.
(A központban nem láttunk sem szemétgyűjtőt, sem szemetet az utcán úgy igazán. Aztán fölfedeztük, egy utcaseprő rögtön ott volt és összeszedte, sűrűn mászkáltak.)

Innen látszott a Szent László lánya, Piroska által építtetett Pantokrátor-monostor három templomának a kupolája. Magasan… mondtam már, hogy ez egy hepehupás város? bemenni úgyse akartunk a működő mecsetbe, csak a körüljárása volt kitűzve célként. De magasan volt… Föl akarsz menni oda? Mér, te föl akarsz menni oda? … Szépen megbeszéltük… és tovább indultunk az Aranyszarv felé. Onnan meg a parton Eminönü felé. Hát ez itt nem igazi sétaút volt a forgalmas út szélén. Aztán a járművek zúgásába, szirénázásába beleszövődött néhány müezzin éneke. Az első büfénél, amire rátaláltunk, gyorsan letettük a fenekünket pihenni és valami üzemanyagot magunkhoz venni.

Aztán átvergődtünk a főúton a kikötőrész felé. Kerestük az Aranyszarvon közlekedő hajó megállóját. Elsőre nem nagyon találtuk, de végül sikerült meglelni. Tudtam, hogy kb. óránként közlekedik, de persze elfelejtettem elvinni az itthon kinyomtatott menetrendet… vártunk egy csomót.

Itt használtuk először az Istanbulkart-ot, nem is tudtuk mindjárt, mit kell vele csinálni, de megtanultuk. Csak egyet vettünk kettőnknek, az első mindig hátraadta aztán, és újra lecsippentette a készülék a jegy árát. Ez a kártya egy elektronikus jegy, feltöltőkártya, és a megállók beléptetőkapui meg a buszokon fölszerelt leolvasó készülékek levonják a menetdíjat. De ki is írja a kijelző, mennyi pénz van rajta! Mindenütt beléptetőkapuk vannak. A villamosmegállók is le vannak kerítve, és csak a viteldíj leszurkolása után léphet be az utas a megálló területére. Nincs potyautas, nincs bliccelés. A buszon meg a sofőrnél kell fölszállni és kezelni a kártyát-bérletet vagy az egyszeri jegyet, a zsetont. De olyat nem is vettünk. Beléptetőkapu a múzeumi pénztáraknál is…
Az egészből egy fegyelmezett, szorgalmas nép, jól szervezett állam képe látszott nekünk.
És ahol enni lehet, már a választásnál körüláll és belebeszél – segítő szándékkal! – a török, szempillantás alatt az ember előtt van az étel, és ahogy kiürült a tányér-pohár, azon nyomban viszi is el, törli le az asztalt, söpri fel a padlót.

Végre megjött a hajó, hogy végigvigyen az Aranyszarv-öblön. Ültünk és bámészkodtunk. Megint esőre állt az idő, rá is kezdte, szépen verte a vizet, mi meg közeledtünk a végállomás felé… de megúsztuk nagyobb elázás nélkül. Eyüpnél szálltunk ki, ez már majdnem az Aranyszarv végénél van. És mentünk a többi kiszálló utas után. Több család is volt, ahol a kisfiú fel volt öltöztetve cifra fehér ünnepi ruhába, körülmetélési ünnepi ruhának tudom. Mondjuk katolikusoknál a kislányokat öltöztetik ki elsőáldozásra… Valószínűleg valami ünnepi szertartásra vagy hálaadásra mehettek az Eyüp-dzsámiba. Az ugyanis az iszlám világnak egy jelentős szent helye.

Történt, hogy Mohamed próféta elment Mekkából Medinába. Mikor odaért, rájött, hogy őt biz’ senki se hívta, kinél fog megszállni? Azt tanácsolták neki, hogy bízza magát a tevéjére, mert a teve Allah szent állata. Majd ahol a teve megáll, ott kérjen szállást. Így is történt, bezörgetett, szívesen fogadták, a házigazdával, az Eyüp nevű emberrel barátságot kötöttek, olyannyira, hogy Mohamed zászlótartója lett. Később az arabok megtámadták Konstantinápolyt. Eyüp is ott volt velük, és meghalt a város falain kívül, ott temették el. Az arab írástudók ezt feljegyezték. Hódító Mehmed, aki meghódította Konstantinápolyt, művelt ember volt, olvasott erről. Rögtön kiadta a parancsot, hogy keressék meg a szent ember sírját. Persze nem találták. Mire a szultán egy „mert mindent nekem kell csinálni!” főnöki kifakadással elindult személyesen keresni. Egy helyen leterítette a szőnyegét, leborult imádkozni, majd fölkelt és azt mondta, a szőnyeg alatt ássanak, ott van a sír. És ott volt… És akkor melléje egy vadonatúj – azaz nem keresztény templomból átalakított – mecsetet építettek. A mohamedán hitűek fontos zarándokhelye lett.

Egyáltalán nem akartunk bemenni, dehogy akarjuk megzavarni mások áhítatát. Csak a környéket néztük meg, és fölsétáltunk a libegőig, ami a Pierre Loti kilátóhoz visz. Volt egy francia katonatiszt, aki ezen az álnéven író volt, és ezen a helyen szerelmeskedett egy helyi szépasszonnyal, és ezt megírta. Szép a kilátás. Most már nem muszáj a kávézóba beülni, építettek egy kilátóteraszt. Aztán visszamentünk, és hazamentünk. Útközben még meg akartuk nézni a szálloda mellett, pár házzal arrébb lévő mecsetet, mert az kicsi. De zárva volt az ajtaja, bemenni nem mertünk.

Valamelyik nap az esti müezzin-ének alatt, ahogy kinéztem az ablakon és hallgattam, észrevettem, hogy a kivilágított Kék Mecset egyik tornya odalátszik a háztetők felett. A fekete ég előtt a fehéren égnek törő torony körül keringtek az alulról megvilágított sirályok, mint fehér lepkék a lámpa körül… Utána is láttam, megpróbáltam videóra venni, de sajnos, a képen nem látszik.

Következő nap fölkutyagoltunk a dombra, aztán levillamosoztunk a hídig. Merthogy hepehupás a terep . Eminönüben az aluljáróban hétköznap délelőtt se nagyon lehet látni az emberektől, min járunk. De aztán volt szerencsém szombat délben is keresztül kelni rajta – masszív, egybeolvadt tömeg folyt lassan az egyik végétől a másikig, mégis jöttek szembe is babakocsis családok

De még csak csütörtök volt. Fölmentünk a Galata-hídra. A gyalogos járda széles! Ott nem volt tömeg-érzésünk. A híd elejéről végignézve megcsodáltuk a város vízi forgalmát. A vízen úszó alkalmatosságok a legváltozatosabb méretűek voltak. Kis hajó, „normál” isztambuli közlekedésre való hajó, értsd többezer férőhelyes… meg oadaát a kikötőben a hegynyi luxushajó.
A boszporuszi hajó, ami a legelső kikötőállásból indul, éppen indulás előtt volt, de még szállt föl rá a tömeg hosszú tömött sorban, a hajón álltak az emberek. Jézusmária, ez lesz holnap is? ha nem a végállomáson szállunk ki és be, visszafelé biztosan nem lesz helyünk, jobb lesz busszal visszajönnünk.

Aztán végigsétáltunk a hídon, a túlsó végéről lejőve megkerestük a Földalatti dzsámit. Bizánc városa a Márvány-tenger és az Aranyszarv közti félszigeten épült, de már a legkorábbi időktől megengedték a többi európainak, hogy az Aranyszarv túloldalán telepedjenek le. Ott is volt városfal, komoly védmű, tornyokkal. És láncot feszítettek ki az Aranyszarv két oldala között, hogy csak azt engedhessék be, akit ők akarnak. (A láncból minden komoly múzeum őriz egy darabot )
Az itteni toronyhoz volt kikötve a lánc, és ennek a pincéjében később a törökök dzsámit alakítottak ki. Egészen másmilyen, mint a többi. Nincs minaretje, és a belső tere sem egybefüggő, hanem a sok zömök oszloppal tagolt. De a legnagyobb élmény az volt, hogy visszanézve a bejáratra, az ajtó fölött digitális kijelző, dátum, a napi imaidők, sőt a hőmérséklet is… Ugyanis valahogy a nap állásához igazítják az imaidőket, ezért az naponta kb. 1-1 perccel eltér. Van is weboldal a világ összes muszlimjának, hogy a földgolyóbis melyik pontján mikor kell imádkozni adott napon.

Innen átmentünk a Szent Benedek-rendi iskolához, aminek templomában nyugodtak Rákóczinak és családjának földi maradványai a végleges hazahozatalig. De nem találtunk semmi arra utaló jelet, hogy hogyan tudnánk bemenni. Ott voltunk, kívülről tisztelegtünk, a benti emléktáblát nem láttuk.

Aztán keresni kezdtük, hogy menjünk föl a Galata-toronyhoz. (Ez az itteni várrendszer felső tornya.) Kerestünk felfelé vezető utcát, de nem láttunk, amíg vissza nem értünk a hídfő közelébe. Ott viszont fölnéztünk… jaj csókolom, hogy mi itt? na neeee… hol is van a Tünel? Megkerestük a siklót, és azzal mentünk föl. Ennek megvolt az az előnye is , hogy Tünelmacska megengedte, hogy velünk is készüljön közös fényképe. (A lenti állomáson Tünelgalamb lakik, de róla nem sikerült a kép.)
Tünelmacska bent lakik az állomáson. Az Isten szabad ege alatt lakó riválisok viszont nem nyugszanak, ők is be akarnak kerülni a pikszisbe. Amíg a fényképezőgépeket kapcsolgattuk, kívülről, az üvegen át az egyik konkurrens túl közel merészkedett Tünelmacskához, és egy szempillantás alatt egymásnak ugrott a két állat – az üvegen át.

Innen leereszkedtünk a Galata-toronyhoz. Mindjárt mellette láttunk egyet az isztambuli egyirányú utca jelzésből – vastüskék az úttesten, amik csak az egyik irányba hajlanak. Állítólag a bennszülöttek azért megtalálják a módját, hogyan játsszák ki, de olyan kevés a hely a városban, hogy nem csoda. Egyébként remek találmány, teljesen egyértelmű és hatásos.

A torony mellett ücsörögni jó volt. De bemenni elhibázott lépésnek bizonyult. Odáig fel tudtuk fogni, hogy várni kell, mert a két lift befogadóképessége véges. De onnan még egy emeletet kell mászni csigalépcsőn. És nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy percenként fél lépcsőfok sebességgel haladt a tömeg, és a férjem a 48-as lábával a csigalépcső belső oldalán ácsorgott… Mikor végre fölértünk, realizáltuk, hogy félóra-óra, míg körbecsoszog a tömeg a torony kerületén, így három gyors kép után – onnan, ahol egyáltalán meg tudtunk állni – spuri vissza.

Na most mászhattunk vissza a Galip Dede utcán. Itt van a Mevlevihani derviskolostor. Valami múzeum is van bent, de minket csak a temetője érdekelt, abban is csak egy sír – Ibrahim Müteferrika, aki magyar ember volt, bár a magyar neve nem maradt fent. Iszlám hitre tért, és magas állami hivatalnok lett belőle. Rákóczinak is tolmácsa volt, de a törökök másért tisztelik : ő teremtette meg a török állami könyvnyomtatást.
Kiderült, egészen a Tünel felső állomása mellett van, kár volt lemászni a toronyig

A Tünelből kijőve ott van mindjárt a piros nosztalgiavillamos végállomása. Elmentünk vele a Taksim térig. Jó zsúfolt volt a villamos is. De hogy mellette-előtte-alatta hogy folyt a tömeg, semmitől sem zavartatva magát… bent ülve is frászt kaptam, mikor csap el valakit, de nem, az nincs benne a menetrendjében . Viszont egy-egy mellékutcába bepillantva is kerülgetett a frász – hogy lehet olyan meredekre házakat építeni? A villamos a hegygerincen megy, de jobbra-balra meredek a domboldal.

Megérkeztünk a Taksimra, végigsétáltunk mellette a parkon, majd tovább, és megkerestük a Maçka-park felett libegő libegőt. Kiderült, elég szűk a kabin, forgolódni, hogy a kilátást élvezzük, nem nagyon lehet… alattunk elég mély volt a park, gyalog meg nem másztuk volna.

Átértünk, megkerestük a buszmegállót, mert kikutattam, 10 percenként jár, két megállót megyünk, és csak kicsit kell lesétálnunk a Hadtörténeti Múzeumhoz. Jött is a busz. A buszmegállók nincsenek elkerítve, de csak az első ajtón lehet fölszállni. Itt jegyzem meg, feltűnő volt, különösen a megállóknál – a nálunk fiatalabbak zsigeri reflexszel álltak föl és adták át a helyüket…
Bár egy Isztambulban élő magyar fiú blogjából sok információt csipegettem, többek között azt is, hogy a buszok képesek akárhol kinyitni az ajtót és föl- meg leszállni, nemcsak a megállókban… sikerült becsapódni.
Ment a busz, volt egy megálló, utána dugó, egyszercsak a sofőr kinyitotta az ajtót, leszálltunk – és utóbb jöttünk rá, hogy nem voltunk a megállóban. Kicsit gyanús volt, hogy szélesebb utcára számítottam… nem baj, menjünk. Utcanévtábla luxus (a belvárosban viszont mindenütt ki volt téve), a kanyarból nem lehet következtetni, mert minden mindenhol kanyarog… ráadásul hepehupás a város, messzire látni se lehet… hrrrhhrrrr… szóval, visszajutottunk oda, ahol fölszálltunk a buszra…    
Hhhhhhh. Mit csináljunk? Eh, szálljunk föl újra, menjünk ki a végállomásig, mint itthon, aztán vissza, majdcsak fölismerünk útközben valamit… de itt kiderült, hogy az a bizonyos megálló kicsit odébb volt, és utcai feliratok arra utaltak, hogy ez itt az Osmanbey csomópont, ahol metró is jár, innen biztos hazajutunk valahogy, szálljunk le. Amelyik busszal haza akartam menni – ritkán jár, de a Nagy Bazárig vitt volna – , annak ilyen nevű megállója is van, várjuk meg! Vártunk. Hm… lehet, hogy mégis másik utcán jár? átmentünk másik megállóhoz. Ami már a Hadtörténeti Múzeumnál volt – amit már éppen bezártak 5-kor. Du.3-kor a katonazenekar szokott bemutatót tartani, arra akartunk odaérni. Na, ezen a környéken nem láttunk macskát az utcán! túl nagy a forgalom. Végül jött a 46H busz, jaj de jó! És kevesen voltak rajta… (mi nagyon szűknek találtuk a buszüléseket). A Taksim téren aztán kidobtak minket, hogy végállomás. Lehet, hogy a kijelzőn fel volt tüntetve, azt nem is néztük   Végül a másik siklóval meg a villamossal hazajutottunk, de fáradtan és összeomolva. A múzeumot valamikor pótolni kell.

Akkor mi legyen a két fennmaradó nappal? Péntekre terveztük a boszporuszi hajózást, szombaton pedig maradt egy fél nap tartalék. A szombat ünnep, biztos nagyon sokan lesznek a hajón. A dilemmát megoldani látszott, hogy a Sultanahmet téren ki volt feszítve egy transzparens, miszerint a Mehter zenekar 15 órakor ott ad koncertet – csak törökül volt kiírva, szombatnak értelmeztük. Jó, akkor szombaton 3-ra visszaérünk ide, miattuk, és nem a múzeumban hallgatjuk meg őket.

Pénteken tehát háromnegyed tízre lent voltunk a hajóállomásnál, hogy a 10.35-kor induló hajón rendes helyet kapjunk. Csak odafelé vettünk jegyet, ahogy előtte való nap kigondoltuk. Mikor kezdett megtelni a váróterem, a sor kiállt a szabadba, de szilaj szél fújt, a hajó pedig csak kevesebb mint negyedórával indulás előtt állt be. Nem lett tele! bőven maradt még hely. Ezért úgy gondoltuk, visszafelé is hajóval jövünk majd mégis. Be volt borulva, fújt a szél, de a Boszporuszon haladt a hajó. Nézelődtünk. Sok helyen le van írva, pontosan mit is lehet látni… de a tudat, hogy itt, ezen a helyen vagyunk, többet ér    

A Rumeli Hisarihoz érve azért megjegyeztük, hogy 4 hónap alatt épült föl a vár – miután a szultán mindent odahordatott, építőanyagot, munkásokat, és csak akkor adott startjelet. Jó helyre építette Hódító Mehmed, a szoros legkeskenyebb pontjára, szemben egy ötven évvel azelőtt épült várral. Így már könnyebben elbírt Konstantinápollyal. Bár – azt a trükköt megcsinálta, hogy a török hadihajókat áthúzatta a szárazföldön – valahol a Taksim tér irányában lehetett – a Boszporuszról az Aranyszarv belső részére, egyetlen éjszaka alatt, mivel az öböl bejárata ugye el volt zárva a lánccal. Ezek után rövid ostrom után el tudta foglalni a várost. Hódító Mehmed mindent meghódított. Egy esetről tudunk mi magyarok, amikor alaposan az orrára koppintottak – Nándorfehérvárnál történt és Hunyadi Jánosnak hívták az illetőt…

Miután Kanlicánál kikötöttünk, az addigi teát áruló büfés helyett egy új fickó jelent meg, karján tálcával, a tálcán a híres kanlicai joghurttal. 2 líráért adta… de ki az, aki kihagy ilyen lehetőséget? Finom volt! bár a két porcukros zacskó helyett csak az egyiket szórtam rá.

Sariyernél kiszálltunk, bár a hajónak nem ez a végállomása. Átmegy az ázsiai partra, ott vár 3 órát, addig a nép fölmászhat a hegyre egy genovai várba. De onnan csak messziről látszik a Fekete-tenger. Mi pedig még nem láttuk a Fekete-tengert, és a dolgok állása szerint máshol már nem is fogjuk meglátni. Ezért esett a választás erre az útvonalra – innen busszal mentünk ki a Boszporusz végéig. Sajnos, késésben volt a hajó, a ritkán járó 150-es buszt éppen lekéstük, meg kellett várni az egy óra múlva érkező másikat. (menetrend kinyomtatva a táskában)

Addig sétáltunk Sariyerben. Mindenütt zászlóerdő volt, készülve a másnapi ünnepre. Nézegettük a kirakatokat. Egy büfénél ki volt írva, hogy kumpir 6 líra… nosza menjünk, együnk olyat! A kumpir az egy méretes, jó nagy krumpli héjában megsütve, kettévágva, és megpakolva minden földi jóval. Meg se tudtam enni, akkora adag volt. Aztán visszamentünk a kikötő melletti buszmegállóba, hogy biztos ne tévedjünk el.

Jött a busz – pontosan -, fölszálltunk. Kanyargott 30-35 percig – domboldalon, külvároson, vadonatúj lakótelepen, fiatal, üde erdőn keresztül. Van még egy falu a Boszporusz vége előtt, Garipçe a neve, ahova nem jár külön busz, ez megy be a faluba. Ha nem előre tervezett programunk és több időnk lett volna, nagyon szívesen töltöttem volna itt több időt. A sziklák között egy kis öböl, festői falu… várromok is vannak…

Végre megérkeztünk Rumeli Feneri faluba, oda, ahol a Fekete-tengerből kezdődik a Boszporusz. Az itteni világítótorony a legmagasabb Európában – de csak a dombbal együtt .

Olyan negyedórás sétával elértük a várromot. Nem túl régi, az 1700-as években, az orosz-török háborúk idején épült. Viszont állítólag – még a mítoszok idejében - itt a foknál bajba kerültek az argonauták, és Apollon delfineket küldött a segítségükre… Hát csapkodják a hullámok rendesen a sziklát… reméltem, hogy azért talán üdvözölnek minket is Apollon delfinjei, de nem jelentkeztek… Igaz, párás volt az idő. Előttünk a Fekete-tenger… egyszercsak a ködből kibontakozott egy hajó, ami erre tartott…

Végül fölcihelődtünk, visszamentünk a faluba, a következő buszt elérni. Persze itt is elnéztük az utat, amin jöttünk… de olyan kicsi a falu, hogy nem volt gond kitalálni a helyes útra. A buszmegállónál padok, emberek várják a buszt. A várakozók sora végén egy cica… ő is várta a buszt… Mikor a mellette ülő fickó meglátta, hogy emelem a fényképezőgépet, megsimogatta a kis szőröst

Visszakanyarogtunk az úton, amin jöttünk. Ezzel a járattal sajnos éppen nem értük el azt a hajót visszafelé, amivel jöttünk. De nyári időben van egy délutáni járat is, majd azzal megyünk, addig sétáljunk. Vettünk gyümölcsöt, végül a kikötő melletti parkban leültünk. Hááát… már a reggelinél is volt kajszibarack… most meg vettünk, mert szép volt (a cseresznye is szép volt, meg az eper is finom), de az íze se volt az igazi, meg nem volt magvaváló, az összes ruhánk is megkóstolta. Viszont a szél egyre erősödött. Hát menjünk be a hajóállomás épületébe. De a pénztár zárva, ajtó zárva… egyébként is mindenhova csak beléptetőkapun át lehet bejutni… de kint fújt a szél, az eső lába is lógott. Volt egy étterem, de elég drága volt. A végén mégis bementünk, kértünk egy teát, aztán lassan iszogattuk, nem baj, ha kinéznek… Az étterem teraszrésze – a víz mellett - be volt fedve oldalt fóliával, fölül meg hősugárzó volt, fűtötték! Aztán mégis átmentünk a hajóállomásra, akkor már volt pénztáros, bejutottunk a váróterembe. Hát – így 10 lírával többet fizettünk, mintha retúrjegyet vettünk volna… de mégis jobban jártunk a hajóval, mint a busszal.

Már esett, mikor megérkezett a hajó. Ezen is volt hely. Kanlicánál ismét megjelent a joghurtárus Aztán a fekete felhők tartalma kezdett leérkezni. Egyre erősebben esett. Egyre kevésbé lehetett látni a másik oldalt. Előadást tartottak a villámok is. Aztán egész özönvíz zúdult le ránk. Az ég fekete volt, a partot nem lehetett látni, a szoros vize egészen habzott, ahogy korbácsolták az esőcseppek. Cseppek? dézsányi mennyiség érkezett egy-egy cseppel…
Szerencsére csendesedett, mire kikötöttünk, de hazafelé azért még vizesek lettünk egy kissé, de az már semmi nem volt ahhoz képest, amit láttunk.

Utolsó napunk, szombat, egy török ünnepre esett. Ifjúsági és sportnap a hivatalos neve. Annak az évfordulója, hogy az I.világháború után Atatürk partra szállt valahol, hogy megkezdje a küzdelmet Törökország felszabadításáért. Zászlók, transzparensek, Atatürk-képek mindenütt. És rengeteg ember volt kint az utcán.

Azt mondta életem párja, hogy ő az előző nap Sariyerben megrántotta a bokáját, fáj a lába… de hisz akkor semmit se szólt, lelkiismeretesen rótta mellettem a járdákat… Szóval inkább itthon marad, hogy később még használható legyen a lába. Pedig nagyon készült a Hadtörténeti Múzeumra. Úgyhogy a szobában maradt, olvasott. Délelőtt a saját kulcsával bevágódott a takarítónő a szobába – hiszen minden nap elmentünk addigra - , tiszta törülközőkkel a karján, be a fürdőszobába, pamparampam trallala… aztán kilépett, és akkor látta meg a férjemet, aki ott ült egy könyvvel, és érdeklődve leste, hogy most mi lesz? Szegény nő nagyot sikított… hanyatt-homlok kivágtatott a szobából… úgy kellett utána menni megvigasztalni, hogy takarítson nyugodtan, a kedves vendég addig kimegy – föl a reggelizőbe kilátást nézni - …

Én meg egyedül mentem csavarogni. Elmentem a vasúttal párhuzamosan, hogy elérjem a Cankurtaran megállót. Öreg kis házak, hirtelen előbukkanó romok… macskák… szökőkút. A vonat (olyan, mint a HÉV) hajszálpontosan az orrom előtt elment. Talán ha már bent vagyok a beléptetőrendszeren, megvár, de még pár lépésre voltam tőle. Nézelődtem, amíg megjött a következő, 15-20 perc múlva. A Yedikule megállónál kiszálltam. Mindjárt szemben egy nagyon szép, de elhanyagolt régi faház. Pár házzal odébb a háziasszony éppen ki akart rázni egy terítőt az ablakon… megvárta, amíg elmegyek. Hja kérem, ez nem Budapest…
A kis utca nekivezet a Héttoronynak. Hatalmas. És a magyar látogatót a hideg rázza, ha körülnéz. Egyébként van már emléktábla a börtöntorony bejáratánál az itt raboskodó magyarok emlékére. A börtöntoronyban fel lehet menni a cellákhoz. De nekem inamba szállt a bátorságom. A lépcsőház sötét, a lépcső – hiszen többszáz éves – csorba… nem akaródzott fölmenni. Ugyanígy kint a falakra is föl lehet menni… a korlát nélküli lépcsőkön… oda se mertem fölmászni. Pedig érdekes lehet a kilátás.
 

Visszamentem a vonathoz, és visszajöttem, de már a végállomásra, a Sirkeci pályaudvarra. A helyiérdekű vonat meg a nagy vasút állomásrésze el van kerítve egymástól. Átmentem a régi állomásépülethez, keresztül néhány vasúti macskán. Ez volt az Orient Expressz végállomása, van egy kis múzeum róla. Kicsit mentem erre-arra, a múzeumot nem fedeztem fel, a keresést föladtam, inkább irány a villamos, hogy azzal is elmenjek a végállomásáig. Fölszálltam (sokan voltak), mire a következő megállónál, Eminönünél megállt, hogy nem megy tovább, szálljunk át másik szerelvényre… Az ünneplő lakosság már kezdett kirajzani az utcákra, na meg a villamosra is. Kettőt elengedtem, csak akkor szálltam föl. Elmentem Kabataşig, ott a siklóval föl a Taksim térre, onnan busszal a Hadtörténeti Múzeumhoz.

A külső bejáratnál egy elég marcona fegyveres őr volt, nem értettem, miért vág zord pofát egy múzeumba igyekvő öregasszonyra… Odabent kiderült, aznap nem kell fizetni, mert ünnep van, de a szatyromat elvették. A teával… aztán majdnem szomjan vesztem már…
(Ja igen, minden nap készítettünk magunknak 1-1 liter teát, mikor az elfogyott, akkor vettünk az utcán palackos vizet, néha gyümölcslevet.)
A pénztáros-ruhatáros fiú már kedves volt, érdeklődött, honnan jöttem, és nagyon boldog volt, hogy magyar vagyok. Közben némi szövegelésre figyeltem föl, hátranéztem… egy cica úgy gondolta, neki bent van a helye, de a biztonsági őrök szerették volna kitessékelni…

Végigmentem a múzeumon. Engedtek fényképezni, de a vaku ki volt iktatva. Sajnos, a legtöbb belső kép életlen lett. Találkoztam a hun harcossal, majd Atilla (így írva, ők is büszkék rá) szobrával, aztán Hódító Mehmeddel lovon… Mindenféle nagy festmények vannak a falakon, a várnai csata, a mohácsi csata, Buda bevétele, Eger bevétele – 1596 persze, 1552-ről nem akarnak tudni… - meg persze olyanok, amik a török birodalom többi részét érintették. Ja meg Gül baba halála… Rengeteg kard, puska, páncéling… meg nem tudom, mit fényképeztem, krónikásként, de nem értek hozzá…
Külön rész foglalkozik Konstantinápoly bevételével, ki van alakítva egy olyan ábrázolás, mint a Feszty körkép nálunk, a falon festmény, előtte meg a terep megdolgozva, ágyú odatéve stb. Meg a lánc – a LÁNC – legnagyobb része.
Odébb külön rész az első világháborús történéseknek. Az akkori győzelmeikre nagyon büszkék.  A katonazenekar része zárva volt – nem is hiányoltam, hiszen úgy tudtam, hogy délután a téren lesznek. Viszont nem volt nyitva az őket bemutató kiállítás sem, pedig azt olvastam, ott vannak azok a dobok is, amiket 1526-ban Mohácsnál használtak… ki van írva a táblára.

A legfontosabb, legelgondolkodtatóbb élmény a legutolsó helyiségben várt. A Béke fala. Minden nyelven – akiknek fájdalmat okoztak vagy kaptak a történelem folyamán – ki van írva: Békét a hazának, békét a világnak. A nagy falon pedig fölsorolva azok a csaták, amiért föloldozást kérnek. Közte az is, hogy Mohács, 1526. augusztus 29.

Kint az udvaron, virágok között, régi ágyúcsövek, repülőgép, helikopter… középen egy nemtomhogyhívják harckocsi… rajta hátul harcra kész, őrző-védő személyzet.

Busszal visszamentem Eminönübe. Az is nagyon tetszett, amerre a busz ment. Aztán a végállomásán a tömeg besodort az aluljáróba. Tömegfolyam. Egy tűt nem lehet ott leejteni. Ennek ellenére jöttek szembe, még babakocsis családok is és volt forgalom az üzletekben is   Föl, egy másikon le, a villamoshoz föl… Háromnegyed három, Sultanahmet tér. Láttuk az előző napokban, hogy többek között egy színpadot is ácsoltak. Vártam. 3 óra… negyed négy… ha a zenekar a nagy tér másik pontján szerepelne, akkor is idehangzana… de sehol nem volt. Végül elmentem még egyszer a Nagy Bazárba, mert még nem volt olyan szemmelverés elleni kék szemem, ui. brosstűnek megcsinálva sehol nem árulták. Végül hazaértem a szállásra.

Este összepakoltunk. Reggeli után elbúcsúztunk – öleléssel, puszival. Aztán bepakoltuk a holminkat. Ja, időközben át kellett állni az autóval a másik sarokra – ahova először küldtek, ott kicsit elálltuk a – pincelejáratot, és valaki minden nap fölhajtotta az ablaktörlőnket… Aztán a Szulejmán szólt, hogy a ház tulajdonosa pampogott, ezért álljunk át az akkor már üres másik helyre.

Isten nevében tovább indultunk. Vasárnap reggel kicsi volt a forgalom. Innen kifelé sokkal egyszerűbb volt kimenni. De ne aggódjatok, így is sikerült kicsit eltévedni. Megnéztük Küçükçekmece központját, aztán – vagy előtte volt? – a repülőteret… végül  csak sikerült azon az úton találni magunkat, ahol az volt kiírva, hogy Tekirdağ arra.

Útközben volt még egy érdekes látnivaló – egy Sinan-féle híd, a város határában. A legtöbb híd, amit ismerünk, először fölfelé megy, aztán lefelé, többnyire ívesen púpos. Ez nem, ez cikkcakkosan megy föl meg alá meg megint föl… viszont rákezdte az eső, a fenének se volt kedve kiszállni fényképezni, csak lassítottunk és úgy szemrevételeztük.

Idáig azon az úton jöttünk, amin a török had járt haza 150 évig – meg előtte – a magyarországi nyaralásból. Most áttértünk a történelem kezdete óta használt kelet-nyugati főútra, latin nevén a Via Egnatiára. Görög szakaszán már jártunk több helyen.

A városból kiérve már tankolni kellett sajnos, hiányzott az a 20 liter, amit nem tudtunk pótolni a bolgár határnál. Aztán mentünk, mert Rodostóban a Rákóczi-ház délben egy óra hosszára bezár, nekünk meg még hosszú utat kellett megtenni aznap. Ott a városban a parti utat választottuk. Szerencsére ki van táblázva a Rákóczi-múzeum, de elég hepehupás volt az úttest. Kicsit följebb mentünk, ott megfordultunk, úgy jöttünk vissza a ház közelébe parkolni.
Kicsit furcsa volt, hogy piros – vagy inkább rózsaszín – meg fehér zászlókkal körbe volt véve az egész ház. Mikor kijöttünk, akkor láttuk, éppen egy házasuló párt fotóztak éppen – úgy látszik, itt az a divat, hogy ide jönnek esküvőkor fényképezkedni.

Bementünk, magyarul beszélő gondnok fogadott. Ez csak a fejedelem ebédlőháza volt, lakni, aludni minden magyar úrnak volt külön háza, de azok már nagyrészt elpusztultak, csak ez maradt meg épségben. Mikor úgy száz éve kitört a nagy lelkesedés, hogy haza lehet vinni otthon eltemetni, akkor a ház eredeti berendezésének nagy részét leszedték és elvitték Kassára. Ott nemrégen fölépítették ennek a rodostói háznak a mását. És az a helyzet, hogy Kassán a másolat-házban vannak nagyrészt az eredeti holmik, és itt Rodostóban a másolatok.

Végigjártuk a házat, a kiállítást.Minden teremben volt videó-ismertetés is. Az elsőt bekapcsoltuk, nagyon érdekes, alapos előadást tartott rajta a történész, de igen hosszú volt, mindet végighallgatni, mindent végigolvasni egy egész nap is szükséges. Ezeket el lehet olvasni könyvekben is. Viszont ott álltunk a nagyságos fejedelem életének utolsó helyszínén. Ahol Mikes Kelemen e sorokat vetette papírra 1758-ban:

Egyedűl hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását-
Egyedűl, egyedűl
A bujdosók közűl,
Nagy Törökországban!...
Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugvó
Rákóczinak lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában!
 

Rákóczinak lelke azóta Kassán nyugszik sírjában – ott még nem jártunk, nem jött össze eddig. De jártunk Borsiban, a szülőháznál, és pár napja elmentünk első sírhelyéhez is.

Rodostó – ez eredeti görög-latin név, Radesztosz, a törökök nem is olyan régen keresztelték át Tekirdağra – után elhagytuk a sűrű forgalmú főutat, hogy a Márvány-tenger partján haladhassunk tovább. Először ugyan be kellett menni kicsit a szárazföld felé, pár falun keresztül, egy út mentén áruló bácsitól vettünk cseresznyét, utána a tengerpartra meredeken eső hegyek oldalában szerpentinen kanyarogtunk, alattunk a tenger… egy helyen volt egy kiugró pihenő. És megint… a fényképek nem adják vissza azt a csodát, azt az áhítatot, azt a hangulatot… Visszanézve a hegy teteje felhőben, a felhő alatt látszik az út vonala. Előttünk-alattunk a Márvány-tenger. Tovább a hegyes-völgyes, napfénytől-felhőtől tarkán fénylő tájon ott kanyarog ismét az út. Az út mellett mindenhol kutak – de minden kútnál voltak is pihenő utasok. Végül az út leért a vízpartra. Az első szakaszon a sziklákat kissé megfaragták, hogy az út elférjen, alig pár méter van mellette a hullámokig. Végül lankás táj váltja fel az eddigi vadregényes helyeket, a vízparton, kis halászfalvakon keresztül vezet az út.

Itt jut eszembe : elég sok helyen mentünk kisebb-nagyobb falvakon keresztül. A városban rengeteg dzsámi és mellette minaret van. A falvakban rendszerint csak egy. A mecset épülete sehol nem ragadta meg a szemet, hanem a minaretek nagyon sok helyen díszesek, színesek, tarka csempével borítottak, néha kőcsipkések. Látszik, hogy gondosan karbantartják.

A Şarköy nevű kisvárosnál aztán ismét elhagytuk a tengerpartot, mert tovább nem vezetett megfelelő út. Dombok között értük el az Edirne-Çanakkale között futó főutat. Erről Gelibolu (Gallipoli, mint a félsziget) városban lekanyarodtunk a kikötő felé. Nagyforgalmú kompjárat van itt is Ázsia felé.

A kikötőben viszont áll egy középkori torony. Piri Reis múzeum.
Piri Reis török tengernagy volt, ő is Szulejmán korában (meg előtte) élt. Arról nevezetes, hogy rendkívül pontos térképeket készített. Ráadásul ábrázolta Amerika partjait is – alig 20-30 évvel Kolumbusz után, de olyan részeket is, ahol Kolumbusz soha nem járt! A titokra megoldás lehet egy elmélet, amit az 1421 című könyvben (meg honlapon) dolgoztak föl. Eszerint a kínai császár 1421-ben kiküldött egy hatalmas flottát, hogy térképezzék föl és lehetőleg hódítsák is meg a létező világ legnagyobb részét. Sok évvel később tért haza a megfogyatkozott flotta, de akkor már más volt a császár, és nem érdekelte a dolog. A kínaiak térképei juthattak el Piri Reishez, de valószínűsíthetően Kolumbuszhoz is.
Szóval ott a torony a kikötőben, öreg kövei erőt sugároznak. A bejárati ajtón tábla, ami szerint nyitva kéne lennie. De zárva. Igaz, a táblán van még egy mondat, lehet, hogy olyasmi, mint falusi templomoknál, hogy „kulcs a sekrestyésnél”? Pedig Piri Reis eredeti térképei a Topkapiban vannak, ahova nem mentünk be, a Tengerészeti Múzeumra nem maradt időnk, itt láthattunk volna valamit…

Innen ismét a tengerparton vezetett az út. De ez már a Dardanellák, görögül a Helleszpontosz. Az Égei-tenger felé eső csatorna.


Eceabat városban foglaltunk szállást. Ece török hadvezérről van elnevezve, akinek a vezetésével itt kelt át a török hadsereg, mikor jöttek Európát elfoglalni. De ők voltak az utolsók… itt keltek át a perzsák, később Nagy Sándor… meg valószínűleg még sokan mások is.  Mármint katonaság. Mert mostanság is kelnek át – utasok, kompon.

De még mielőtt bementünk volna a városba, átmentünk a Gallipoli-félsziget másik oldalára. Ott van az ANZAC-öböl. Az első világháború idején itt szálltak partra a törökökkel ellenséges, egyesített angol-ausztrál-új-zélandi csapatok. Egy csomó fiatal fiú, csónakkal… a hegyekben előnyös állást felvevő török katonákkal szemben. Ragyogó győzelmet aratott a hazáját védő sereg. De az egész Gallipoli-félsziget csatatér volt. Ma meg temető az egész. Egy csomó emlékművel.
Nyugatról sütött már a nap, csillogott a víz… az Égei-tenger vize… de sziget volt a csillogáson túl. Első felbuzdulásomban lelkesedtem, hogy Szamothrakit látjuk. Azt hittem, Imbroz szigete odébb van, de aztán a térképet nézve úgy gondoltam, hogy Imbrozt (Gökçeada) láttuk.
Itthon, a fényképeket képszerkesztővel piszkálva, úgy vélem, kettős szigetet láttunk egymás mögött. A baloldali része az alacsonyabb Imbroz, a jobboldali a jellegzetes formájú Szamothraki. Azt eleget láttam a másik irányból, Skala Potamiáról… pont a két hely közötti egyenesen helyezkedik el. Na meg jártunk is rajta.



Hát akkor menjünk be a városba. Menjünk a parti úton… itt van a kikötő, jobbra meg kéne látni a szállodát, de hol van? tovább… jaj, ez mintha már a város vége lenne (csak az utca vége volt), vissza a kompra váró rettenetes hosszú autósor mellett… a komppal szemben balra! de kell lenni ott utcának! volt is – szűk, kicsi, de ott volt a szállodánk. Mögötte a kis utcában lehetett parkolni. Mindent fölcipeltünk a szobába, a másnapi kompozásnál, kirándulásnál ne hurcoljuk fölöslegesen. Hát, kicsi volt a szoba, de azért még éppen elfértünk. Ez azért nem az a kategória volt, mint az isztambuli… igaz, nem is annyiba került.

Miután fölcuccoltunk, lementünk a kikötőhöz. Enni is kellett valamit, meg felderíteni, hogyan működik a komp. Iszonyat hosszú sor várt rá… nonstop járt a két komp Eceabat és Çanakkale között. Rengetegen voltak – de valószínűleg csak az ünnep miatt töltötték annyian máshol a hétvégét. Sétáltunk – a kikötő mellett, a sétányon ki van alakítva egy háborús „kiállítás”. Először egy makett a félszigetről, bejelölve rajta az egyes hadseregek állásai. Odébb meg élethűen kiképezve terepszerűen egy lövészárok. Hogy akinek nincs annyi ideje, hogy végigjárja a félszigetet, az is lássa, mi hol van és mi volt itt annak idején… gondolom.

Ültünk a kikötő melletti sétányon, és néztük a kompokat, néztük a szemközti partot. Az ott már Ázsia. Ázsia??? Földrajzilag az. De hiszen képtelenek vagyunk Ázsiának gondolni a Földnek ezt a részét, a Földközi-tenger mellékét. Hiszen történelmünk, kultúránk szervesen összekapcsolódott vele, egyik a másikra épült, szerves egységet alkot. Európa történelmére hatással volt Mezopotámia is, a Levante félholdja is, föniciaiaktól a zsidókig és Jézus Krisztusig… mikor görögök népesítették be a Földközi-tenger partjait, vitték a saját kultúrájukat, saját isteneiket… Nagy Sándor ki is jelentette, hogy a hellén kultúrát akarja megtelepíteni a meghódított földeken… a rómaiak… aztán az arabok hozták a tudásukat nyugatra… működött ám a globalizáció már az ókorban is, nem mai találmány az. Ázsia meg valahol odébb kezdődik, valahol Mezopotámián meg a Kaszpi-tengeren túl… ott, ahol ferde szemű népek élnek…

Itt, a szemközti parton épp oda készülünk holnap, ami az európai kultúrának, irodalomnak, művészetnek az egyik alappillére – a trójai monda helyszínére.

Reggel sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy ennek a szállodának a reggelije elég szegényes. Kevés volt kirakva, és felvágott vagy húsféle egyáltalán nem volt. De azért nem kellett éhen maradni. (Ja és itt már meg mertük inni a csapvizet, lesz, ami lesz. Nem lett semmi… ) Utána kikukucskáltunk a kikötőhöz, hogy most is olyan veszett nagy forgalom van-e, mint este volt. Mert akkor átmentünk volna inkább a másik kikötőbe, hiába jár ritkábban a hajó. De hétfő reggelre már nyugalom volt.
Menjünk az autóhoz. Törökországban voltunk az egész autó tele macskalábnyomokkal Fölhajtottunk a kompra, fölmentünk a fedélzetre. Kb. 25 perc az út át a nagyvárosig, Çanakkaleig. Az innenső parton van még egy erőd, a szoros legkeskenyebb részénél, Kilitbahir, „a tengerek lakatja”. Szépen kirajzolódik a hajóról. Aztán már Çanakkale látképe köti le a figyelmünket. Itt is van vár. Méghozzá magyar ember építette – egy Rákóczival ide érkezett katonatiszt fia, aki a – törököket segítő - francia hadseregben szolgált.
Kérdezitek, honnan szedem mindezt? Az 1970-es, 80-as években kiadott Panoráma útikönyv-sorozat mindegyik országról szóló kötete megemlíti minden helyszínnél, ha bármi Magyarországhoz köthető vonatkozása van.

Ebben a szorosban is kegyetlen harc folyt az első világháborúban. Az utóbbi nagyjából egy évben pedig valamelyik ismeretterjesztő tévécsatorna vagy húszszor tűzte a műsorára az itteni eseményeket…

A terv az volt, hogy ahogy a hajóról lehajtunk, ott kell lenni parkolónak, megállunk, és gyalog elsétálunk a parton addig a falóig, ami a Trója című filmben szerepelt. De nem volt parkoló, nem volt utca balra (ill. útépítés volt), messzebb meg már a fene kóvályogjon visszafelé. Így lemondtunk a filmbeli falóról, irány Trója. Csak 30 km. Sok helyen útépítés folyik, főútvonal, átépítik ezt is kétszer két sávosra. Ahol kész az út, ott rendőrautó figyel. Nem láttunk száguldozó őrültet.

Végül megérkeztünk a régészeti helyszínhez. Hétfőn is nyitva van. De ilyenkor azért nem voltak annyian, csak 5-6 busz állt a parkolóban… Ide is megvettem interneten a jegyet. Izé… gyorsabban bejutottunk volna, ha ott kérünk hirtelen… a személyzet kicsit tanácstalanul forgatta a papírt, de azért végül túljutottunk a kapun. Odabent mindjárt a bejáraton túl egy szép nagy faló. Kicsit gagyi … de hát istenem… jó móka. Bele lehet mászni és az ablakán kiintegetni….


Sok beszámolóban olvastam azt, hogy Trója nem érte meg, „nem látványos”, kár volt ide eljönni. Ez…     szóval mi nem így működünk. Ott voltunk azon a helyen, ahol valami fontos történt, ami híres. Tárgyi bizonyítéka a mítosz leírásának. Hát istenem, az valószínű, hogy nem szó szerint úgy történt minden, ahogy Homérosz leírta. De hogy valami ahhoz hasonló megtörtént, tán nem is egyszer, az egész biztos. Hiszen olyan helyen állt a település, a vár, hogy a kelet-nyugati kereskedelmet ellenőrizte és vámolta. Az irigyek pedig minden korban megtámadták a konkurrenciát.

Még mikor először utaztunk Thassosra, akkor is azt nézegettem, megoldható-e egynapos kirándulással egy trójai kiruccanás. Onnan nem lehetett megcsinálni. Aztán célba vettük Szamothrakit. Nemcsak Homérosz írja, hogy Poszeidón a Fengari csúcsáról nézte a trójai háborút… útikönyvek is megemlítik, hogy mivel Imbroz szigete alacsonyabb, ezért a hegycsúcsról tiszta időben valóban látni a trójai síkot. De mi nem tudtunk fölmászni a hegyre… hát muszáj volt inkább eljönni Trójába, hogy innen visszanézve ellenőrizzük, látszik-e a Fengari… Sajnálattal jelentem, nem volt tiszta idő Imbroz se látszott igazán…
Meg tele van fákkal a terület. Meg valószínűleg nagyon fel is töltődött a síkság azóta, hogy az a város eltűnt a föld színéről, messze van a part. A romokból annyi látszik, hogy elég nagy területen fekvő, komoly, nagy vár, város lehetett ez.
Az dokumentált adat, hogy Nagy Sándor, aki úgy hitte, ő Akhilleusz leszármazottja, és épp ezer év telt el a trójai háború óta – meglátogatta az akkor ezek szerint még meglévő várost, és meglátogatott valamit, amit ő Akhilleusz sírjának tudott. Még a római időkben is megvolt… aztán a föld alá került.
Az élet nem pusztult el… a kövek között, a fák, virágok között madarak trilláznak, mókusok kergetőznek, bogarak kelnek útra. Meg turisták rohannak végig a csoporttal…

Nem nagy reményekkel, de a kíváncsiságtól hajtva mégiscsak bementem a szuvenírboltba. És tudtam pár viszonylag értelmes ajándékot szerezni.

Innen még tovább mentünk délnek. A török honlapok megemlítik, hogy itt volt mindjárt Trója mellett egy másik nagy város, Alexandria Troasz. A helyét viszont a Görögország-térképen látom pontosan megjelölve … de addigra a GoogleEarth-ről már kikutattam. Alexandria, merthogy ez is Nagy Sándor-féle alapítás. Állítólag Nagy Konstantin töprengett is, hogy ne ezt tegye-e meg új fővárosának, de aztán mégis Bizánc mellett döntött. De más jelentősége van.

Mikor Pál apostol itt járt, álmában megjelent neki két, makedón ruhát viselő ember, és kérték, hogy menjen Makedóniába Jézus tanítását hirdetni. Szent Pál tehát itt hajóra szállt, és innen ment először Európa földjére, Philippibe. Igaz, hogy útba ejtette Szamothrakit… mert az első hajó csak addig vitte…
Eleinte ki volt táblázva a falvak közt vivő úton, a Bozcaada (a Tenedos) szigetre vivő komp jelzése mellett. Mire odaértünk Dalyan faluhoz, ahol a közelben vannak a romok, a táblázás persze eltűnt.
Így először Dalyan mai kis kikötőjéhez érkeztünk. Egy kis előleget vettünk az Égei-tengerből. Szemben Tenedos szigete. Aztán megpróbáltunk mégis elmenni arrafelé, ahol útépítést láttunk, és valóban azon az úton elértünk egy rom-csoportot. Végignéztünk a környéken – körös-körül, ahol ma a természet az úr, erdő, bozót van, zöld terítő a földön és a romok fölött, mindenütt egy élénk, forgalmas város terült el valaha. Ja, még előtte láttunk egy leágazást, ahol az volt kiírva, hogy az ókori kikötőhöz vezet… vacak földút vitt be, de egy ponton már le kellett volna ereszkedni meredeken és lent vadonatúj villák voltak… ott inkább visszafordultunk. Még sok egyéb romról láttam fényképet a neten – de az út ócska, kátyús volt, nem akaródzott továbbmenni. A város helyét megtaláltuk, ott voltunk a helyszínen, az egészet bejárni egy egész nyaralás is kevés lenne, gondolom.

Visszaindultunk. Az út minősége miatt nem újabb falvak között, hanem amerről jöttünk. Úgy terveztük, hogy Çanakkale kikötőjében majd a másik mólóhoz állunk, és a Kilitbahirhoz menő kompra szállunk föl, megnézzük majd a várat meg kicsit tovább a félsziget végét. De a főút csapása a nagy komphoz tereli az embert, nem is láttuk, hogyan lehetett volna a másik mólóhoz menni. Itt viszont nagyüzemben dolgozzák föl az utazóközönséget, pillanatok alatt rajta voltunk az Eceabatba menő hajón. Hát… nem baj. Úgyis elfáradtunk… egye fene, ne menjünk tovább csavarogni. Amikor a hajó elhagyta a partot, visszanéztünk, hogy legalább messziről nézzük meg a filmbeli falovat. Ott ágaskodik a parti sétányon.

Megérkeztünk, kikötöttünk. Jaj de jó, csak lejövünk a hajóról és rögtön szemben bemegyünk a szálloda utcájába. Hoppá… az utca torkolatát békésen eltorlaszolta egy traktor… lehetett kerülni. De eddigre már fáradtak voltunk, kajálni beülni se volt kedvünk, vettünk hideget, és az ágyon elterülve ettük meg.

Letelt a Törökországra tervezett idő. Isztambultól Eceabatig sok útmenti dinnyeárust láttunk. Isztambulban már árulták – leginkább az ünnepre. De ott már nekünk nem fogyott volna el. Eceabatban a kis szállodai szobában nem akartunk szerencsétlenkedni vele. Majd a végén veszünk, aztán elvisszük Thassosra! Ugye sejtitek… itt már egyetlenegy árust sem láttunk az út mellett .

Amit fölcipeltünk a szobába, azt le kellett cipelni… végül elindultunk nyugat felé. Persze először vissza kellett menni azon az úton, amin jöttünk, majd az Edirne felé vezető főúton. Az út elvezet az Égei-tenger utolsó öblének a csücskénél. Arra gondoltam, hazafelé majd lemegyünk kicsit valamelyik partmenti faluba. Mikor jöttünk, idő se lett volna rá. De a kétszer két sávos útról azért nem lehet olyan hipp-hopp balra kanyarodni. Úgyhogy megelégedtünk azzal a látvánnyal, ami osztályrészünkül jutott. Keşan városkánál nyugatra fordultunk, most ismét a Via Egnatia nyomvonalára. És szinte pillanatok alatt a görög határnál (Ipsalánál) voltunk. Sokkal gyorsabban haladtunk, mint amire számítottam. (Föl is hívtuk Ágit már innen, hogy hamarabb érkezünk.)
A török határon pár szempillantás alatt túl voltunk. Kifelé… Ott aztán megálltunk. Kellett kicsit pihenni. Bementünk a határállomás vécéjébe. Csillog-villog, az első fülke gyerekvécé, aztán angol, aztán talpas, meg pelenkázó… víz, szappan, kéztörlő… nem hittem a szememnek. Aztán – maradt egy kis török líránk – menjünk be a vámmentes boltba. Brrrr… na azt kihagyhattuk volna. Hiszen minden rohadt drága… és mindennek az ára euróban volt megadva… nem mertem a lírát odaadni, kártyával fizettem ki azt a keveset, amit megvettünk, hogy meg ne verjenek…

A görög határépülethez egy szépen fejlett kátyún kellett keresztülhajtani. De innen már a görög Egnatia Odos autópályán hasítottuk a levegőt. Kicsit számítottam rá : Komotini és Xanthi között új fizetőkapu állta az utunkat, 2 euró. Keramoti/Thassos ki van táblázva. Előszezon volt… Keramotiban bő háromnegyed órát vártunk arra, hogy a komp elinduljon. Nem volt tele még akkor sem… de a görög hajóslegény azért ugyanolyan szorosan navigálta be a palánk mellé az autót, mint a régi szép időkben… bőven lett volna hely, de így legalább nehéz volt kiszállni. A törökök nem zsúfolják így egymásra a kompon a járműveket. Aztán végül Szent Rafael átvitt minket a szigetre. Szerbusz sziget! megint itt vagyunk!

Potamiában a Topcisznál megálltunk, hogy gyorsan vegyünk valami ennivalót, tejet, kenyeret, mézet, olajat, paradicsomot… Fölnéztünk a falura meg a hegyre… hm… felhőben van a hegy teteje… Ági meg fönt van a csoporttal… De aztán már ott is voltunk a Viki parti háznál. Ahogy lefékeztünk, esőcseppek, szélroham, a felhők és a víz hihetetlen színjátéka… amíg fölvittük a cuccot, kitört a vihar. Láttam már vihart itt az öbölben… az is emlékezetes látvány volt… de most egész más színeket mutatott a természet. Cipelés helyett rohangáltam a fényképezőgéppel… Aztán elállt az eső, és a víz fölött a sötét ég előtt felragyogott egy szivárvány.

Korábban értünk, és szép nagy ruhaszárítót kaptunk. Az élet apró örömei… le se ültem, hanem mint egy meghibásodott robot, mostam és mostam… mindenünk piszkos volt…
Reggel, mikor a napsugár bekukucskált az erkélyen, még nem voltak megszáradva a ruhák. Nekem meg nem volt tiszta bugyim. Mindenféle trükkökkel szárítgattuk a napon… hogy el tudjunk menni vásárolni.


Elmentünk a centrumba a rönkös melletti boltba, a henteshez, a pékhez. A pékné olyan kedvesen, olyan tisztán mondta, hogy viszontlátásra . A cicájuk meg eszi a péksüteményeket . A hentesnél vettünk egy kiló húst. Megsütöttük, három napig volt belőle kajánk, krumplival.
Aztán lemerült bennünk az aksi. Naaaaagy fáradtság tört ránk. Igazából pihenni jöttünk ide, hogy kicsit regenerálódjunk, mielőtt hazaindulunk. Meg hogy Ágit megöleljük .
Ő nem hagyott nekünk békét, estefelé elcipelt a kertjébe. Bemutatott minket a fehér kotlósnak, a libáknak, a gyöngytyúkoknak…
Ahogy hazahoztak minket, a parton feltűnt, hogy rendkívül tisztán látszik a lenyugvó nap fényében Szamothraki, majdhogynem meg lehetett számolni a sziklahasadékokat. Ilyen ritkán fordul elő, ez rendkívüli időjárási helyzet. Az is volt.
Másnap egész nap esett az eső. Néztük… aztán délután autóba ültünk, hogy elmenjünk vásárolni. Természetesen mire hazaértünk, elállt…

Azt hiszem, a középső napon mentünk egy kört a szigeten. Hogy megnézzük, megvannak-e még az öblök, a falvak…
De most nem a „rendes” haladási irányban mentünk, hanem ellenkező irányban, Kinira felé indulva. Alikinél volt még egy rész, ami hiányzott a kalandleltárunkból, sétáltunk egyet Theologosban, majd nagybevásárlást csináltunk a Lacurisz boltban. Amit haza akartunk vinni, olajat, mandulás kiflit, édességet, sőt sót… azt itt vettük meg egyszerre, itt lehet kártyával fizetni, és a bevásárlókocsit az autóig tolni.
Ja tényleg – a Halkiasznál ki volt írva a pénztárnál, hogy 30 euró fölötti vásárlásnál elfogadják a kártyát. A többi napokon csak a kertek között kószálva baktattunk el a pékig.

Utolsó előtti nap már mondtam, eső ide vagy oda, fürdeni kell, mert micsoda dolog lenne fürdés nélkül távozni… Estefelé egy helyen belementem, akkor finom volt a víz, de nagyon köves volt a talaj, inkább visszabukdácsoltam, merthogy csöpörögni is kezdett. Reggel mentem egy jót úszni, de akkor meg elég hideg volt a víz. A párom bele se jött. Korán volt még, szezon előtt… De turisták azért voltak szép számmal. Azt hittem, csak lézengeni fog ilyen korán pár ember, ahhoz képest elég sokan voltak.

Sok üzlet még nem volt nyitva, de szemmel láthatóan készülődtek a nyitásra. Éppen a kápolna padján figyeltük, hogyan égnek a meggyújtott gyertyáink (nem volt kiírva, hány centet dobjunk be érte, de bízom benne, nem éltünk vissza az összeggel), amikor láttuk, hogy a Mama’s-nál elkezdtek rendezkedni. Szombat-vasárnap meg kinyitott pár olyan bolt, ami hét közben zárva volt.

El ne felejtsem – a parti sétányon éppen végőgátat építettek, a gáton túl meg úgy rendezték a terepet, amilyen volt is. Mielőtt bárki nagy szent környezetvédő zöld inkvizíciós dühében hörögni kezdene, hogy betongát – öt év óta, amikor először láttam, a tenger 4-5 métert harapott ki a partból. Két éve már alig lehetett egy autóval elférni ott, ahol azelőtt méterekkel kijjebb parkoltunk. Még egy-két év, és gyalogösvénnyé szűkül a parti sétány, aztán következtek volna az épületek… Gőzerővel dolgoztak rajta, úgy tűnt, az igazi szezonkezdésre készen akartak lenni.
Miután egy utolsó öleléssel elbúcsúztunk Ágitól és Pánosztól , hazaindultunk.

A megszokott csapáson indultunk el – Kavala után Drama felé. Philippi mellett megálltunk Lídia keresztelőhelyénél. Egy héttel ezelőtt ott álltunk azon a parton, ahonnan Szent Pál ide érkezett. Philippiben a helyi zsidók csak a városon kívül jöhettek össze. Itt találkoztak az apostollal az érdeklődők, akik kíváncsiak voltak az örömhírre – az evangéliumra – Jézus feltámadásának történetére. Volt köztük egy Lídia nevű bíborárus asszony. Ő az első európai ember, aki meg lett keresztelve. Erre kétezer éve emlékeznek. Mikor a kereszténység elterjedt, kápolnát és emlékhelyet alakítottak ki. A mai kápolna közepét hangsúlyosan foglalja el egy keresztelőmedence. Lídia még a folyóba merülve vette fel a keresztség, a megtisztulás szentségét.

Utólagos betoldás /2012.júl.15./ 
Rendezgettem a régi prospektusokat és a kezembe került egy Szent Pálról szóló görög prosi, Kavala-Philippi ismertetésével. Most akadt meg a szemem a képen - Pál apostol Troaszban (balra), megjelenik neki a makedón ifjú, majd partra száll Neapolisban (ma Kavala, a kép jobboldalán).

Innen Dramán át az Exochinál lévő, kedvenc határátkelőnkön mentünk át Bulgáriába. Egy útmenti kútnál volt asztal és pad, pihenőt tartottunk, falatoztunk. A kút vize olyan hideg volt, hogy majd’ lefagyott a kezünk, ahogy a markunkból ittunk.
Az út a folyó mellett halad, aminek Bulgáriában Meszta, görög földön Nesztosz a neve. Mi erre eddig csak szeptemberben jártunk. Akkor rendszerint csak épphogy látni egy kis vizet csordogálni a kövek alján. Most a teli folyómederben zúgva, kavarogva rohant a sáros víz. Nagy esők voltak az előtte lévő napokban. Az utat mindkét oldalról havas hegyek kísérték.

Szép a Meszta völgye, de idővel elhagyja az út és áttér a Sztruma partjára. Valahol tankoltunk is… még Görögországban is tankoltunk valamennyit, hogy biztosan kitartson.

Szófiához már nem a régi déli bevezető úton kell menni, ha nem a városba akarunk jutni. Egy jó szakasz autópálya vezet odáig. Egy pontig, és mint az elején írtam, még 2 km-t bukdácsolni kell a jelzőlámpáig, ahol rá lehet fordulni a nyugatra vezető útra. Ami már jó minőségű. Csak tudni kell, hogy Szlivnicánál éjjel-nappal működő rendőrörs van az út mentén.

Végül elértünk a szerb határhoz. Úgy ismertük a helyet, hogy a két határ közti szakaszon van vécé, mindkét oldalon. Meg akartunk könnyebbülni, hogy kellemesebb ábrázattal érkezzünk majd a szállodába. De nem volt nyitva… Úgyhogy mégiscsak tovább kellett vinni Pirotba. Bementünk a városba, minden gond nélkül megtaláltuk a szállodánkat. Vele szemben még parkolóhely is volt. De amíg a járda mellé lavíroztunk, eleredt a zápor. Aztán egyre hevesebben esett. Háááát… várjunk, csak eláll vagy legalább csendesedik… ott álltunk karnyújtásnyira az ígéret földjétől és nem juthattunk a pisiléshez…
Végül abbahagyta a zuhogást és bementünk a szállóba. Foglalásunk rendben, az autót vigyük be a hátsó udvarba. Éjszaka világítás, sőt kaput is láttunk, de hogy bezárták-e, nem tudom. A szoba szép, kellemes. Mindössze a reluxával gyűlt meg a bajunk… fölhúzni sikerült, de leereszteni a világ minden kincséért sem… és minden piszkálásra mindig kicsit följebb húzódott…

Aztán lementünk a recepcióhoz, hogy már biztos végeztek az iratok adminisztrálásával. Hát még nem… közben személyzetcsere volt…de az új is nagyon kedves volt. Vártunk kicsit. És meglepetés ért. A bookingon foglaltam le, ahol az volt írva, hogy 35 euró. A saját honlapjukon 3500 dínár. Mondom, az úgy meg is felel egymásnak nagyjából… és kártya helyett odaadtam 35 eurót, gondolván, biztos örülnek neki. A nő írt meg számolt… végül visszaadott valamennyi dínárt, hogy a napi árfolyam miatt visszajár! Tátva maradt a szánk… hát ilyennel még nem találkoztunk… meg se számoltuk meglepetésünkben, olyan 4-500 dínár körül volt. Ja és számlát kaptunk.

Tanakodtunk, menjünk-e ki sétálni. Végül mentünk, de megismétlődött az, ami Belgrádban történt – a szobában maradt a fényképezőgép. Itt ugyan nem rohantunk, ellenkezőleg, vártunk az útleveleinkre. Pedig jó lett volna, ha ott van… egész kellemes kisváros. Először elsétáltunk a piac felé. Az ugyan este nem volt már nyitva, de ott van a buszpályaudvar is, vannak nyitva üzletek. Aztán találtunk egy kis cukrászdát. Beültünk egy kis sütire. Olcsó kis cuki volt, nem világhíres remekekkel, de egész jóízű volt, és a 2x2 süteményért fizettünk annyit, mint itthon egy darabért… (És ez valahogy elég is lett vacsorára.) Aztán a piac oldalában még így estefelé is zajlott az élet. Kiértünk a Nisava hídjához. Ez a folyó is megáradva, kiöntve, örvényeket kavarva, sárosan vágtatott a célja felé. A túlsó parton kilátszott egy pad támlája a vízből… És ahány folyót láttunk útközben, mind így meg volt áradva és sáros volt. Aztán láttunk nagy kutat, kis kutat, kirakatokat… és visszaértünk a szállásunkhoz. Ott még letelepedtünk kicsit a szálloda melletti kis parkba. Volt a közepén egy emlékműnek látszó dolog. Körbejártuk, mi van ráírva. A település háborús halottainak, katonáinak emlékére állították. A halál évszáma mindegyiknél a 90-es évek volt… … a legújabb háború áldozatai voltak.
Még feltűnt a városban: mindenütt csak úgy letámasztott biciklik. Nem voltak odaláncolva az oszlophoz… a gazdájuk nem félt, hogy majd nem találja ott…

A reggeli is kielégített minden igényt. Étlapról kellett rendelni és felszolgáló hozta ki (főleg sonka és tojás változatai voltak), de bármit megkaptunk. Az asztalon már ki volt készítve fejenként nem egy zsömle, hanem egy jókora buci. Először elfeleztünk egyet… aztán végül elfogyott a másik is. Aztán tovább indultunk.

Először elmentünk Pirot várát megnézni. Érdekes, de csak körbejártuk. A vár mellett van egy lepusztult, öreg úszómedence. A lépcső két korlátján tök egyforma tartásban két varjú… de ezek ismerik ám már az embert, nem várták meg, amíg fölemelem a fényképezőgépet…

Belgrádnál most – a kitáblázásnál – a városba bevezető utat választottuk. A régen utolsó, ablakmosós, a derékszögű kanyar utáni lámpánál lementünk jobbra, megkerestük a sima országutat Belgrád és Újvidék között. Kicsit zsúfolt volt… de Ingyijáig simán elmentünk. Ott minden rendelkezésemre álló információ szerint egyszerűen tovább kellett volna menni északra.
Ugyanis azt vettem tervbe, hogy ezen az úton érintjük Karlócát, és felkeressük a karlócai békekötés helyszínén épített Béke-kápolnát. (1699, a török végleges kiűzése Magyarországról.) Utána Péterváradnál értük volna el Újvidéket, és mivel ott foglaltunk szállást, pikkpakk egyszerűen odaértünk volna.

Ühüm… volt egy pont, ahol volt tábla, Novi Sad arra, fordulj el. És akkor körülbelül ötször (?) megtettük ezt a kört… mindig kizárólag az autópályára küldött… az, hogy Sremski Karlovci, az nem volt kiírva. Vagy vak vagyok teljesen, de nem láttam. Akkor megpróbáltam találomra kitörni észak felé… de mindenütt vége volt az utcának. Vagy másfél óra…Hol az a térkép… Vajdaság-térkép, egész friss… de nem várostérkép. Azt a helységet, hogy Ruma, láttam kitáblázva. Kerüljünk arra, majd onnan visszakanyarodunk Görgeteg, Maradék felé, a Fruska Gora oldalában. Elég sokat kellett visszamenni, mire Ruma volt kitáblázva… aztán meglett az összekötő utacska… csak egy sávnyi aszfalt volt középen, két szélén a maradék kátyús… szerencsére alig jöttek szembe. És akkor egyszercsak egy útépítésnél találtuk magunkat. De az autósor ment… mentünk… és a végén visszaértünk a nyomorult Ingyijába… mondjuk a helyszínen a tetves jelzőt használtam… semmi nem volt kitáblázva, viszont új utak vannak, amik nincsenek a térképen. És a térképen vannak településnevek, amilyen táblát sehol nem látni, de ami ki van írva, az nincs a térképen…
Ma sem tudom, hiába nézem, nem találom, hol vesztettük el az utat. Ott törtem meg… irány az autópálya… igaz, így Újvidéken kellett az ellenkező irányból keresztülvágni a városon, de a Duna-hidat azért nem olyan könnyű eltéveszteni.

Megtaláltuk az apartmant – az utca, igaz, kissé viharvert, de a kapun belül már rendben volt minden. A lakás tökéletes. Aztán kimentünk sétálni. Pár perc csak a péterváradi vár. Ez ugyan késői, Habsburg-építésű vár, mert a középkori, kolostorból átalakított kicsi végvár nagyon hamar elpusztult a török időkben.

A vár nagy, a kilátás szép. Szemben Újvidék, alattunk a széles Duna. De életem párja, mikor meglátta a lépcsőket, megtagadta a fölmászást. Leült a Szent György templom mellett. A templom lépcsőjén éppen modellfényképezés folyt. Nem volt éppen hőség… szegény fiatal, hírnévre vágyó csaj majd’ megfagyott az egyszál semmiben, ami rajta volt, míg a stáb persze rendesen föl volt öltözve.
Visszafelé sétálva rábukkantunk egy pékségre, vettünk friss péksüteményeket, éppen elég volt vacsorára.

Reggel pedig újabb döntés. Igaz, hogy a régi országúton akartunk menni, majd Szabadkán át Tompának, útbe ejtve Kishegyesen a szabadságharc utolsó győztes csatájának emlékművét. De azt majd egy kifejezetten szerbiai, vajdasági csavargásra kell tartogatni – most irány az autópálya, irány Röszke, irány az M5.

A horgosi MOL kútnál el akartuk tankolni a maradék dínárunkat. Megálltam hát, igaz, a bejáratnál, tényleg rossz helyen… hogy előkapjam a bukszát és megszámoljam a pénzt… de már jött is egy nőnemű, csendőr-tartású élet-halál ura… és mondta-mondta nagyon, lélegzetvétel nélkül, szerbül, hogy máshova menjünk parkolni… mire azt találtam mondani, hogy pukkadj meg… Tessééééék? Istenem, csoda történt! egy szempillantás alatt megtanult magyarul! és utána még udvariasan is tudott beszélni!

A határon újabb csoda. Mindig a magyar határ tart a legtovább… most pár pillanat alatt túl voltunk rajta.

Jaj, nem baj, mindjárt otthon vagyunk… és akkor… Pesttől úgy 30 km-re voltunk… valami rettenetes hang. Nincs tévedés… ez bizony az autóból jön. De még hazahozott a kis hűséges doboz. Sőt a saját lábán elment a szerelőhöz… aki aztán darabokban szedte ki belőle a kuplungtárcsát…

Összegzés.
Nagyon jól sikerült az utazás, majdnem mindent meg tudtunk nézni, amit terveztünk, és pénzt is kevesebbet költöttünk, mint gondoltuk előre.
A török közlekedéstől kicsit tartottam. Pozitívan csalódtam. Az országutakon sehol nem találkoztunk semmi olyan viselkedéssel, ami ellentétes lenne az európai közlekedési szabályokkal. Száguldozás sincs, igaz, rendőr van, de intézkedni soha nem láttunk egyet sem. A nagyváros az más. Az olyan szűk és zsúfolt és akkora a forgalom, hogy az önmagában fárasztó. Gyalog mászkálva a belvárosi helyeken, autós szemmel körülnézve azt látjuk, hogy jujjj. Nagyon jujjj. Ott elférni? képtelenség. Ott csak annyi autózást szabad vállalni, amennyit feltétlenül muszáj. Egyébként a keleti közlekedési filozófia működik, sokkal egyszerűbben, mint a rengeteg ilyen-olyan kresz-szabály – aki előbb volt ott, az előbb megy el. Amelyik autónak az orra egy centivel előrébb van, az következik a sorban. Működik. Nincs vita. Nincs anyázás, nincs ökölrázás. Nincs sértődés. Amíg keresztülvergődtünk Isztambulon a szállásunkig, egyetlenegy bántó, durva, erőszakos viselkedést sem tapasztaltam a török autósoktól. A dudálás nem haragból fakad, az egyfajta jelzés. És gyalog, turistaként közlekedve is csak segítséget kaptunk, fintort sose.
Görögországban csend van, nyugalom, turisták.
Bulgária mintha megtorpant volna. Ez persze csak a mi érzésünk. Egyetlenegy emailre nem válaszoltak például.
Szerbia fejlődik. Nekünk egyre szimpatikusabb. Igaz, nem az útmenti fogadókban szálltunk meg, az lehet, hogy csak a hazajáró török vendégmunkást szolgálja ki, de eddig ahány szálláson jártunk, bent különböző városokban, az mind igen jó színvonalú. És egyre olcsóbb.

Isztambulról, törökökről a különböző fórumok mellett sokat olvastam egy Isztambulban élő magyar fiú blogjában. Szívből ajánlom másoknak is olvasásra.

Fényképek. Sajnos, az épületen belüli képek szinte mind életlenek lettek. De nekünk előhozza az emlékeket így is. A másik, hogy legtöbbször onnan fényképezünk, ha meglátunk valamit, ahol éppen vagyunk – ha benne van a pózna, a villanyvezeték, a kuka, a … akkor benne van. Mi onnan néztük, onnan láttuk. Nem örökbecsű, örök életre szánt műalkotásokat produkálunk, hanem emlékképeket, ahogyan mi láttuk.

Szállások:

Zone Villa (Niška Banja, Szerbia) - 2200 dínár / 20 €        -   saját honlap   -   booking.com-on

Eurothirama farm (Pendalofos, É-Görögország) - 45 €   -    saját honlap   -    booking.com-on

Aura Apart Hotel (Isztambul)                             - 65 €   -   saját honlap    -    booking.com-on

Hotel Crowded House (Eceabat, Törökország)  -  30 €   -    saját honlap    -    booking.com-on

Hotel Sin-Kom  (Pirot, Szerbia) -  3500 dínár / kb. 35 €   -     saját honlap   -    booking.com-on

Fortress Apartman (Novi Sad, Szerbia)               -   35 €   -    saját honlap    -    booking.com-on
          

 Térkép

Isztambuli városi közlekedés  - a járat vonala a térképen, menetrend, megállók neve...

Isztambuli hajómenetrend

Múzeumok és online jegyvásárlás    (a t-online email-címeket is blokkolja valami, célszerű valami nemzetközit, pl. gmail-t, yahoo-t használni)

Ami nincs benne:
Galata-torony  12 TL
Mevlevihani derviskolostor  5 TL
Héttorony   10 TL
Basilica Cisterna   10 TL