2004. május második felében tettünk körutat Görögországban. Ha jól emlékszem, 16-án indultunk útnak, és jún. 3-án értünk haza. Megtettünk 4858 km-t. Előzetesen az útvonaltervezőkkel 4000-re számoltam, de sokszor eltévedtünk.
Már ősszel kb. órára pontosan tudtam, mikor hol leszünk. Sokat bújtam a netet, de akkor még nem fórumoztam. Minden szállást előre lefoglaltam, a lányom tolmácskodásával.
1. éjszaka : Szófia. Online foglalás, www.bookhostel.com. Kinéztem Szófia szélén egy lakótelepi házban lévő lakást. 2x9 euró + valami foglalási díj, helyesebben ebből előleg. A rendszer pillanatok alatt lekapta az előleget a számlámról. Aztán, ahogy közeledett az idő, megkérdeztettem a lányommal : hogyan tudunk bejutni a házba, ha megérkeztünk? Válasz : küld térképet (térképet vettem), de elénk is jön. Aztán 1-2 nappal indulás előtt még egy e-mail Dimitar barátunktól : neki éppen nincs melegvize, de átadott minket a barátjának, egy belvárosi szálláshelyre, és várni fog Szófia szélén, a Metro áruház előtt.
Indulás itthonról vasárnap reggel. Fél nyolc elmúlt, mire elindultunk. Azt hittem, bőven odaérünk Szófiába 6 óra körülig. (Igen, de ott egy órával több van...) Szerbiában iszonyú felhőszakadásban mentünk, épp elállt, amikor odaértünk ahhoz a parkolóhoz, ahol egy forrás is van (ott álltunk meg a busszal is Paraliára menet, akkor elénk állt a vécésnéni : „szaz forint, mádám! szaz forint!), most is jött a nyanya, de nem akart beengedni, mert az eső után bokáig ért a víz a fülkékben, de a természet sürgető parancsára keresztültörtem rajta, kifelé meg nem láttam, végül nem kellett fizetni. Kicsit lassú volt Nis után az alagutas szakasz, a határ előtt meg iszonyú hosszú kamionsor. És szlalomozni kellett köztük, mert volt szembeforgalom is. Ott én vezettem, és hallgattam, hogy vigyáááázzz! A határon (mondjuk már Horgosnál észleltük, hogy az EU-sáv csak dísznek van) félórát kellett várni. Azt hiszem, ez már a bolgár oldal volt, azok olyan körülményesek. Átértünk a túloldalra, de vécé sehol. Viszont küldtem sms-t Dimitarnak. Szegény azt hitte, hogy én is tudok angolul (tényleg, kéne tanulnom). A Metro áruház előtt tényleg ott várt a parkolóban a sokéves, meghatározhatatlan színű Opeljával. Magyarázott valamit, hogy merre megyünk. Hát először elmentünk az ő lakásához – a szegény roncsa alig vonszolta magát, és ott láttam, hogy valószínűleg jól jártunk, hogy a belvárosba küldött, mert ezen a lakótelepen nem lett volna biztonságban az autó. Szóval azt mondta, hogy az autója nem bírja tovább, átül hozzánk, a barátnője (felesége? helyes kis lány volt) otthon marad, ő meg elnavigál a barátjához. Egy helyen várt is a Juli (Julius...), és mindenáron egyirányú utcákba akartak bevezetni ellenkező irányból... borzasztó fegyelmezetlen népség. De ez a másik fiú is meg a barátnője is nagyon kedvesek voltak. A szállás egy polgári lakásból lett kialakítva, de emeletes ágyakkal telezsúfolták, asztal nincs. De az utca csendes, kicsi utca, biztonságos. Elindultunk sétálni, de eleredt az eső, ezért visszakotródtunk. Hazafelé úton sétáltunk el a székesegyházig, nem volt messze. Reggel hoztak reggelire (ebben az árban még az is benne volt) valami gyorspékségből valami túróstáska-szerű süteményt, de valami más volt benne.
/Azt elfelejtettem beleszőni az elején : mindenféle történeteket hallottunk, és felkészültünk néhány doboz olcsó sörrel az „ajándékozásra”. Szerbiában is láttunk sok rendőrt, de mivel alapvetően betartottuk a szabályokat, nem állítottak meg. Mikor beértünk Bulgáriába, egy kanyar után egyszercsak a semmiből előtűnt egy 60-as tábla. Magyar szokás szerint ugye, táblánál láb le a gázról, aztán meglátjuk. Megláttuk – a zsernyák integetett, hogy álljunk meg. Értekezés következett kézzel-lábbal – magyarázott valamit, hogy vissza kellene hogy fordítson minket a határra (legalábbis így értettük, most már tudom, hogy kifelé kellett volna fizetni a büntetést). Közben az ott álló rendőrautóba mutogatott A-nak, hogy a műszer 72-t mutat. Lehet... jogos... Közben megállítottak egy másik külföldit is, annak is mutogatták, annak is ugyanazt a 72-t... úgy tűnt, kamu műszerről van szó, bár azóta a bolgáros fórumon az odajárók mesélték, hogy vannak ott jól mérő műszerek is...nekik mértek sokat is... Addig-addig dumált a fakabát, mi meg nem akartuk érteni juszt se, még azt is mondta, hogy Szófiában vigyázzunk a hotel előtt, mert feltörhetik az autót, végül feladta, menjünk isten hírivel, csak a kollégája akar inni egy kávét... kaptak két doboz sört, amit csak a vállával mutatott a páromnak, hogy oda be, az ülésre... – ezen kívül többször nem volt szükség a sörre./
Aztán elindultunk, térképpel. Egy kis kútnál tankoltunk, aztán tovább. De annál a kereszteződésnél, ahol tovább kellett volna mennünk, le volt zárva az út. Terelőút-kiírás nincs. Elmentünk balra, mert úgy gondoltam, abba az irányba kanyarodik a mi utunk is, valahol csak rá tudunk menni... de nem volt keresztutca, valami hegyi villanegyedben úgy eltévedtünk, hogy egy jó óra kellett, mire kivackolódtunk valahogy. Utcanévtábla alig... és ahol van is, hites uram úgy nyomja a gázt, hogy még véletlenül se olvashassam el a cirill betűt... Mentünk tovább, kétszer megálltunk az út szélén pisilni. A bolgár-görög határra értünk pontban fél kettőkor. Egyszercsak nem mozdult tovább a sor. Ebédidőt tartottak a bolgár officírok. Kettőkor ismét elkezdtek dolgozni. Alig hagytuk el a határt, megállítottak a görög rendőrök. Nem volt semmi szívatás, csak az olimpia előtt fokozott ellenőrzést tartottak. Még egyszer megállítottak, Larissza után, akkor is ok nélkül, de ez elég volt, hogy mi aggályosan betartsunk minden szabályt. Mikor közeledtünk Paraliához, ott is eltévedtünk, egy faluval előbb lementünk, mert a sok Paralia feliratra azt hittem, ez már az (pedig még az első úton elmagyarázta az idegenvezetőnk, de csak kérdésemre, hogy tengerpartot jelent, „beach” ), kérdezősködés után végül mégiscsak odaértünk.
2.éjszaka: Paralia, szállás Anett Tours közvetítésében. Ui. a katalógusukban úgy szerepelt, hogy „éjszakánként”, plusz kedvezményeket soroltak fel az előfoglalásért- na ferdén nézett rám a kiscsaj az irodában, hogy kétszer egy éjszakát kérek, de becsületükre legyen mondva, nem mondtak nemet, csak a kedvezményeket nem érvényesítették. De a szoba ára átlagban négyezer Ft volt (szezonváltás volt a kettő között), és apartmanban. Tehát ott még tudtunk az otthonról hozott kajából melegíteni. Nagyon hideg volt aznap este. Megkerestük a cukrászt, de mégse mertünk fagylaltot kérni, süteményt ettünk. (Az előző úton kedveltük meg a lányommal – érdekes, hogy az összes útikönyv azt állítja, hogy jó a görög fagylalt, és egyedül a sokat szidott Paralián találtam igazi cukrászdát és igazi fagylaltot.) Az aznapi szoba egy új építésű részen volt, 2002-ben ott még semmi nem volt. És olyan szűkre csinálták, hogy alig fértünk el, szerintem még nászutasoknak is szűk.
Másnap reggel továbbindultunk. Tembi völgye – autóból másként venni észre a dolgokat, mint a buszból, ott az ember másra figyel – szóval egy más parkolóban sikerült megállni, és ezután a főparkolóban nem álltunk meg. Benzinkút nem volt az autópálya mellett, helyesebben a másik oldalon volt, aztán egyet mégis találtunk. A thermopülei emlékműnél meg akartunk állni, de a parkolóban ott állt egy rendőrautó, és hiába mondtam, hogy álljunk meg, párom továbbhajtott. Athénhoz közelebb találtunk egy gyorséttermet az út mentén, ott ettünk, de nem volt jó. Ott cseréltünk, és Athénba már én mentem be.
Szóval irány Athén. Meg akartam nézni Marathont. Gondoltam, csak ki lesz írva az is. De 20-30 km-rel Athén előtt már többsávos az út és tömve volt, rendesen voltak táblázva a lehajtók, de hát nem memorizáltam, hogy melyik falu felé kell menni, így nem sikerült Marathont megnézni. Utólag is sajnálom. Mentünk, valamelyik középső sávban, mert ugye honnan tudjuk, melyik merre vezet, majd sávot váltunk, ha ki lesz írva... hát egyszercsak látom, hogy a sávok elágazásánál, középen árválkodik egy magányos, egy szem tábla : Odosz Pireosz. Hiszen nekünk az lett volna a jó! De késő. Gondoltam, elmegyünk jobbra, és valahol csak rá lehet hajtani... naív voltam. Nagy sokára engedett át a külső sávba egy taxis... aztán sikerült úgy eltévedni, hogy csak na! Kiderült utóbb, azért nem tudtak választ adni a megkérdezett emberkék, mert még rajta se voltunk a térképen... azért nem értem az ottani embereket – megkérdeztem egy boltos csajt, ott állt az ajtaja előtt – látja, hogy egy autóból szállok ki... de elvezetett a sarokig és mutogatta, hogy busszal hogy jutok el... Aztán végül cseréltünk, navigáltam, így végül mégiscsak beértünk a belvárosba. Csak az idegrendszerünk volt már teljesen rojtos. Megtaláltuk a szállodánkat. / Ezt úgy kerestem, hogy a nemzeti idegenforgalmi honlapon kiadott szállások között mazsoláztam, melyik esik a központba, hogy gyalog bejárható legyen a sok látnivaló, és ezek közül melyiknek van e-mailje vagy faxa. Néhányat faxon – párom tudta elküldeni a munkahelyén – megkérdeztünk, a többi nem is válaszolt, a Hotel Appia viszont e-mailben. 39 euró volt éjszakánként, két éjszakát maradtunk, a felét kérték előlegben, lehetett úgy is, hogy kártyaszámot adok, ez volt az egyszerűbb, de itt is pillanatok alatt lekapták a számláról. / A berendezés öreg volt, de elment. Az erkély koszos volt (athéni szmog), de rendes fürdőszoba volt. Szóval odaértünk a ház elé. Indulás be a portára. Kint meg botrány lett, mert ott nem lehetett megállni, mert buszmegálló volt, egy komboloit pörgető unatkozó öreg görög igen gorombán kiabált velünk – huzavona a recepció meg a kocsi között... végül bevihettük a sok csomagunkat a recepcióra, és elvittük az autót. A. elindult vele egyedül, hogy megkerüli a háztömböt, a forgalom miatt jó sokára jelent meg, szemben volt egy garázs, de pár méterrel előbb, mint a szálloda, és ugye egyirányú volt. Ott láttuk, hogy bemehettünk volna előbb is a garázsba, de hát nem ismertük a dörgést. Huszonvalahány eurót kértek a kétnapi őrzésért. Nem azon aggódtam, hogy feltörik az utcán, hanem, hogy megtörik. De mikor este találtuk magunkat az utcán, az feketéllett a sok mindenféle menekült fazontól... és egy tűt nem lehetett volna leejteni, annyian voltak... nem bántottak, de azért nem volt jó érzés. Nem gondoltam, hogy a belvárosban a menekültnegyedbe kerülünk. Kissé otthon éreztük magunkat Józsefvárosban, mikor a járda szélén az ottani színvonalú örömlány skálázva hajtogatta „sex, sex, sex............”, én ugyan úgy értettem, hogy six, de lehet, hogy felváltva mondta, hogy sex six... az árszínvonal kb. annyi lehetett. Éppen aznap kimerült az elem az órámban. Miért ne pont akkor? Láttunk egy kínai üzletet, árult órát is. Bementünk. Kézzel-lábbal tárgyalva kinéztünk egy órát öt euróért. Adom az öteuróst, a pacáknak egyszercsak valami bevillant az eszébe, nagy színpadiasan elkezdte vizsgálni a pénzt és hajtogatta, hogy rossz. Bennem bekapcsolt a vészjelző, kikaptam a markából a pénzt és az orra elé csaptam az órát, „Nem kell, tartsd meg!”, és kirontottam a boltból. A. hápogva utánam, hogy most mi történt. Még akkor este a felvonónál azzal fizettem, persze, hogy nem volt semmi baja a bankjegynek.
Azt is megterveztem – estefelé, kis pihenés után elindultunk a Likavitosz-hegyre. Meg kellett keresni a siklót. De bizony meredek az a hegy a siklóig is! Úgy gondoltam, fent megvárjuk a naplementét, ami onnan állítólag szép, de már sötét volt, mikor felértünk. Azt hittem, ez is a felszínen megy a hegy oldalában. Ezért a legalsó ülésre csörtettem, hogy lefelé lássam a kilátást. Hát... kiderült, hogy a masina alagútban fut, én meg kezdtem rosszul lenni, ahogy bámultam lefele az üres fekete lyukba...
Érdekes és szép volt a kivilágított város. Aztán lejöttünk. Úgy terveztem, hogy onnan visszafelé beülünk vacsorázni valahova. De ott az elegáns negyedben nem is láttunk vendéglőt – talán két nagyon elegánsat csak- és már ki voltunk tikkadva. Aztán beestünk egy gyorsetetőbe, olyan Meki-féle, de görög. Mutatom a felső táblán, hogy olyan szendvicset... Ott is előjött egy bizonyos probléma : igaz, hogy egyedül álltam a pulthoz, de két adag kaját kértem, a kólából mégiscsak egyet adott, úgy kellett veszekedni a másikért. Sok helyen tavernában is hoztak egy adag krumplit, egy üveg innivalót... régészeti hely pénztáránál, ott állunk ketten, egy jegyet ad...pedig több nyelven mondom, hogy kettő...stb. Ezt nem értettem, nem értem.
Reggel elindultunk az Agóra felé, mert arról az oldalról tudtuk megközelíteni. A szűk belvárosi utcán ott gyalogolt kétségbeesetten egy maroknyi pici cica, és tele torokból közölte mindenkivel : „Kicsi vagyok, el vagyok veszve, találjon meg már valaki!!!!” Időbe telt, mire a fényképezőgépemet előkaptam, odébb ment, és sajnos nem is jön át a képen a cicus kétségbeesése. Aztán kerestük az Agóra bejáratát, ott egy falka bagzó macskára leltünk, és alig találtuk meg a bejáratot. Megmondom őszintén, kevéssé érdekelt, hogy melyik kő miből maradt, csak a Theszeion oszlopai ragadták meg a figyelmemet. Csoda, hogy áll. Leginkább a múzeumra lettem volna kíváncsi, mert egy évvel azelőtt ott írták alá az EU-csatlakozásunkat, de zárva volt. Meg a főmúzeum is, nem tudom a pontos nevét, ahol a régészeti kincsek vannak, meg Delfiben is... az olimpia előtt mindent tataroztak és csak pont előtte nyitották ki. Onnan felmentünk az Akropoliszra. Ugyanolyan tömeg volt, mint két évvel azelőtt, de macska több volt most. És ugyanúgy felállványozva az egész... kicsit illúzióromboló. Onnan a másik oldalon leereszkedve kerestük a neten reklámozott új múzeumot. Ott még nem volt semmi... most nemrégen nyitották meg. Plaka : beültünk ugyanabba a tavernába, ugyanahhoz az asztalhoz, ahol a lányommal nagyon jót ettünk. Most pocsék volt... Zeusz-templom, Márvány-stadion. Ott át se mentünk az utca túlodalára a bejárathoz, csak messziről kuksoltuk meg. Meg trolit kellett fényképeznem a gyermekemnek, mert két éve elhűlt a rozoga trolik láttán, és nem sikerült a fényképe, de most már új járművek jártak. A parlament mögötti parkba is be akartunk menni, de kerítése van és nem találtuk a bejáratot. Visszamentünk a szállodába sziesztázni. Délután csak a környéken néztük meg, másnap hogy jutunk ki autóval a sűrűből, meg azt a szerencsétlen Omonia teret is meg kellett nézni, amit odafelé elpuskáztunk. A lábunkat majdnem kitörtük a járdán. Felpúposodott aszfalt, rendetlenség... Találtunk egy boltot, olyan százforintos-félét, na ott vettünk egy órát 6 euróért. Nagyon pontos volt, pár hónappal ezelőtt nyiffant ki, addig mindig büszke voltam rá, hogy ezt Athénban vettem... Csak elfelejtettem eltenni a bukszát! Kártyával meg nem lehetett fizetni. De nem mentünk vissza a szállodáig, mert útközben volt egy automata, vettem ki pénzt. Kicsit megijedtem, mert külföldön másként vannak programozva, és nem először a kártyát adja ki... de rendben volt.
Reggel továbbmentünk.
Nem reggelivel kértük a szobát, mert drágálltuk, ez később megbosszulta magát. Csak tejeskávét ittunk (vagy kapucsinót vagy mi volt, port vittünk). A terepszemlének köszönhetően tisztességesen kijutottunk a főútra meg az autópályára. Előzetesen találtam légifényképet is a Korinthoszi-csatorna környékéről, azt összevetve a térképpel memorizáltam, mikor is kell lehajtani a csatornához – hál’Istennek, sikerült. Megnéztük. Rájöttem, hogy tényleg képtelenség más beállítású képet forgalmazni a képeslapokon is, mivel máshonnan nem lehet nézelődni. Volt ott a parkolóhoz tartozó (vagy fordítva) büfé is, de nem volt szimpatikus, nem vettünk semmit, pedig ott kellett volna. Irány az ásatási terület. Ott már csak jégkrémet kaptunk, és onnan kezdve életem párja kissé ingerülten reagált mindenre, mert éhes volt. Az ókori városhoz éppen ment be egy turistabusznyi német, és A. ezért nem volt hajlandó bemenni. Így én is csak a kerítésen kívülről kukucskáltam meg. Felmentünk Akrokorinthosz várához. A parkolótól még jócskán lehet felfelé ballagni, a jó csúszós görög márvány köveken. Olvastam róla, hogy a legtetejéről csodálatos a kilátás, egyszerre lehet látni a csatorna mindkét partján lévő öblöt. Egy ponttól már egyedül caplattam tovább, bekapcsolt videófelvevővel, így meg lett örökítve, amint azt mondom, konstatálva, hogy legalább még egy óra mászás a tetejéig, hogy „oda másszon fel a nyavalya!” Valamennyit láttunk a Korinthoszi-öbölből, de párás volt a levegő.
Irány tovább Mükéné. Ott is sokan voltak. A. már nagyon éhes volt, és kiakadt azon, hogy mi a fenének fizessünk 6 eurót egy halom öreg kőért? Nem is kúszott fel a várba, leült az oroszlános kapu túloldalán. Mert ő csak a falóra kíváncsi! Hiába mondtam, hogy pont ezek találták ki a falovat... Odafelé nem vettem észre, visszafelé akartam megnézni Atreusz kincsesházát, de táblát nem láttam az út szélén, aztán a helyet láttam, de egyszerűen nem mertem visszatolatni.
Argoszban sikerült eltévedni. Mi nem akartunk bemenni Napflionba, mert minden mégse férhet bele egy utazásba, de az a jártabb út és arra keveredtünk. De alig lehetett megfordulni a sűrű forgalom miatt. Még véletlenül sem engedik el az embert. Végül mégiscsak tudtunk tovább haladni az öböl túlsó oldalán. Mikor érünk oda a szállásunkhoz? 
Itt is rengeteg képet találtam, és ahogy feltűntek a csodaszép öblök (sírni tudtam volna örömömben, olyan szép volt! de hát az útra kellett figyelni), mindig azt hittem, na, ez után, mert ez a domb úgy néz ki! Hát elég sok ilyen egyforma domb (és kanyar) után érkeztünk meg . Közben volt egy elágazás. Mivel akkor az én kezemben a kormánykerék volt, nem a térkép, azt hittem, hogy ha lemegyek a partra, ott is végig tudunk gurulni a falunkig. Hát nem, vissza kellett fordulni. De mikor a partra értünk, kiderült, hogy Paralia Astrosba értünk. Azt hittem, régen elhagytuk már. (Kolléganőm járt ott.) Megpihentünk, és kerestünk zabáldát. 3 óra tájt volt már. Beültünk a Zorba tavernába. Klasszikus kisvendéglő. Nem nagyon volt étlap, vagy csak görög, nem emlékszem, halat kértünk. Itt is először krumplit csak egy adagot hozott... Fantát csak egy kis üveggel hozott... miért? Kint ültünk a szabadban. Amíg sült a hal, kimentem a partra a bankautomatához, mert féltem, hogy nem lesz elég a szállásra is az elöl lévő pénz. Innen kezdve nem láttam működő automatát. Itt találkoztunk először a gavrosszal. De finom volt! Közben a jövő-menő egerészek körénk gyűltek, az ebéd végére nyolcan ültek körül áhítattal...
Nyugodtabb lélekkel folytattuk az utunkat, és a sokadik kanyar után végre elértük Tyrost, és a parton Paralia Tyrout, a Hotel Anesist. / Ezt a szállást a sokadik honlap sokadik továbbhivatkozása után találtam. Van honlapjuk, sok-sok információval, de az árat e-mailban kellett megkérdezni. 35 eurót kértek, reggeli nélkül. Szemmel láthatóan nekünk nyitották ki az épületet, a nagypapa fogadott minket. Ha itt arra hagyatkoztam volna, amire a kollégák igen biztattak, hogy indulj csak el szállás nélkül, úgyis körbefognak a helyiek a kínálatukkal! –na akkor nem jártunk volna jól, mert ezen kívül csak egy, a keresgélésből ismert nevű szálloda volt nyitva, az pedig drágább. Szigeteken lehet, hogy működik, de mikor délután autóval megjelentünk valahol, sehol nem láttunk helyi embert, aki ki akarta volna adni a szobáját pont nekünk... fáradtan meg nem lett volna kedvünk keresni. / Ismét csomagokat be az épületbe... mivel jó vendégek voltunk, a felső, szép kilátású szobát kaptuk... – ez volt az első igazi tengerparti szállásunk. Itt ugyan kavicsos a part, a partrész fölött út, az út felső oldalán a ház. Az erkélyről látni a vizet... Olyan nagyszerű élmény volt úgy reggelizni meg úgy vacsorázni, hogy közben a tengert bámultuk! Elmentünk sétálni. Az öböl északi szélén voltunk, elsétáltunk a túlsó végéig. Közben láttunk Ikarusz-buszt, mint görög tömegközlekedési eszközt. Egy boltban vettünk olcsó felvágottat, és műanyagpalackban olcsó, finom vörösbort. Itt hibát követtem el, mert itt kellett volna ebből többet venni, de nem tudhattam, hogy az utunk további részében még csak hasonlót sem találok. Aztán egy néni narancsot árult a háza előtt. (Szintén elbeszélésekből, vártam, hogy mindenféle finom gyümölcsökkel fogunk találkozni. De itt a Peloponnészoszon kizárólag narancs volt , import almán kívül, az meg nekünk ugye nem nyári gyümölcs, ezért nem akartunk narancsot venni és enni, hanem vártunk a többi gyümölcsre...ami itt nem volt.) De ettől a nénitől vettünk, tán két kilót. Magyarázta, hogy most szedte a kertben. Finom volt! Csak... lásd fent. A telefonkártyánk a telefonfülkében nem akart működni. Az öböl túlsó végén volt a kikötő. És volt itt egy kis szabadtéri színpad is, pontosan az ókoriak mintájára építve, csak kicsi. Van mellette egy tábla, hogy Melina Mercouri támogatásával.
Beesteledett, és hallgattuk a hullámok morajlását.
Reggel csomagok ki, továbbindulás.
Indultunk tovább, délnek. A térkép szerint Leonidi falunál nyugatnak fordultunk, hogy keresztülevickéljünk a hegyeken. Hát ez a falu volt az első találkozásunk a tipikus görög faluval. Szűk, jószerivel csak az orrunk után mentünk, és végig rettegtünk, nehogy szembe is jöjjön jármű, mert visszatolatni se volt hova. Lehet, hogy ki volt írva az útirány, bennem az maradt meg, hogy a sok jobbra-balra fordulás után csak találomra mentem. Még egy ilyen, kisebb és szűkebb falu van fent a hegyen (Kosmas), ott nem értettem, miért kellett megkerülni a pici főteret (gyalog biztos rájöttem volna az okára). Szóval át a hegyeken. Hegy, szikla, kanyar... úton átugráló kecskenyáj (egyszer sem sikerült lefényképezni)... többször megálltunk megcsodálni a látványt... útmenti pihenő egy kútnál, a hegyoldalban lógva egy kolostor... tanakodtunk, mikor már fent voltunk a tetején, milyen magasan vagyunk – utóbb böngésztem a térképet, azon volt egy 1600m-es adat, tehát az úton kb. 1500m-en voltunk.
Egy francia lakóautó-karavánnal kerülgettük egymást, innen kezdve napokig, ők is arrafelé igyekeztek, de mégis néha szembe jöttek. Végre nem fölfelé, hanem lefelé kezdett lejteni az út. Sok-sok-sok szerpentin után végre a síkságon futott az autó. És feltűnt előttünk a nagy hegy, hósapkával... jé, az a Tajgetosz! Arrafelé, Spárta felé megyünk. Spártában jó lett volna megnézni az ottani ásatási területet, de nem találtam táblát, merre kell menni. Viszont a Misztrasz felé vezető utat egyből megtaláltuk. Oda mindképpen fel akartam menni. Azt ugyan lerendeztem magamban előre, hogy megmászni ugyan nem fogjuk, de kíváncsi voltam a fekvésére. Az aljában volt egy étterem, ott ebédeltünk. Jóval később találtam a neten egy olyan fényképet, ami mintha ennek az étteremnek az udvarát ábrázolná. Lefelé volt érdekes : közben az útépítéssel elzárták az utat, és a tisztelt járművel utazók főhettek a napon, hiszen ott már májusban is 30 fok fölött volt. Nagy sokára szabadultunk. Spártán keresztül nem láttam semmi kulturális megnéznivalóra utaló táblát, így kifelé igyekeztünk belőle. A város szélén volt egy nagy üzlet, ott rendesen bevásároltunk.
Irány Monemvaszia. Itt már nem voltak olyan magas hegyek, de domb és kanyar volt épp elég. Bámultam erősen, hátha a kertekben látok kajszit (azt hittem először a sárgára, hogy végre az is van), de végestelen-végig csupa narancsültetvény volt mindenfelé, és éppen megérett. Monemvasziára egy könyvtárban talált könyv hívta fel a figyelmemet – egy magyar házaspár a hetvenes években kint dolgozott, szabadidejükben bejárták az országot. Görög ismerőseik ajánlották nekik ezt a helyet, és nagyon megtetszett nekik „a vízen úszó vaskalap”, amihez hasonlították a szirtet. A könyvből tudtam meg azt is, hogy középkori nevéből – Malvasia - származik a magyar mazsola szó, mivel híres bortemő vidék volt ez, amíg ki nem pusztult az a fajta szőlő, a filoxérától talán. De valami élelmes velencei ellopta és meghonosította az Adria partján, az Isztriai-félszigeten ma is terem, talán nem pont ugyanolyan, de az a szőlőfajta. Szlovéniában járva persze meg kellett kóstolnom – hát én nem lettem rajongója. (Igaz, a fehérbort nem szeretem...) A szállásvadászat közben bukkantam egy hirdetésre, miszerint a Flower of Monemvassia Hotel akciót kínál, négy napot három áráért. Így is drága volt, 57 euróért reggelivel. De a fényképekbe beleszerelmesedtem. Megkérdeztük, a válasz az volt, az akcióban már nincs helyük, de egy másik épületben van szoba 50-ért, reggeli nélkül. Valahogy nem volt kedvem tovább kutakodni, rábólintottunk, a többi se volt olcsó, felkapott hely. Ez volt a legdrágább szállásunk az egész úton. De így csak két éjszakát kértünk. Begurultunk a városkába, megláttam azt a táblát, amit a fényképekről memorizáltam - itt vagyunk! Berontottam a part felőli szállodába, még sziesztaidő volt, vagy mi, nehezen kerültek elő –summa summárum kiderült, hogy rossz helyen kopogtattunk, a mi szállodánk az út túloldalán van! De nagy ravaszul úgy fényképezték a kilátást, hogy a másiknak a kertje látszik a honlap fényképein...arra ismertem rá... Elkísértek a Glyfada House-ba, hát nem 100m-re volt, mint írták... de jó és szép ház volt, szép kilátással, pár méterre a parttól. Az útleveleket ott fogták a recepción, adminisztrálni, mikor megmosakodva, átöltözve, sétára készen visszamentünk érte, a pofa nem ismert meg minket....??? Este csak a parti részt sétáltuk körül, írtunk képeslapot, láttunk egy görög rendszámú Wartburgot, de internet-cafét csak zárva láttam. Még nagyon előszezon volt. A szobánkban hűtőszekrény volt, de edény nem, csak két pohár, ha jól emlékszem. Szép, jó bútorok voltak, a teraszról meseszép kilátás... de felnéztünk... egy szál csupasz villanykörte himbálózott egy szál dróton. Görög igényesség... 50 euróért... Áááá, nincs is szúnyog, nem kell bedugni a konnektorba a zümzüm-űzőt.... csak a szúnyog nem tudta, hogy ő nincs, reggelre teljesen összemarva ébredtünk, már amennyit aludni tudtunk tőle. Tengeri kilátással faltuk a kolbászunkat... 
Délelőttre hagytuk a sziget (ott valaha volt földnyelv, aztán víz alá került, azóta a történelmi és háborús szükség szerint van töltés vagy nincs), mivel a tűző napon már korán meleg volt. Átsétáltunk a töltésen, konstatáltuk, hogy ott táboroznak a franciák a lakóautókkal, továbbsétáltunk a parton. A szárazföldi részről már nem látni, ahol a középkori város bejárata van, jól el volt ez rejtve az ellenség elől. Átbújtunk a városfal kapuján,és csodák csodája, tényleg egy régi városban találtuk magunkat. Természetesen itt is fel akartam kapaszkodni a szirttetőre, mert ott is vannak romok, de a végén itt is azt mondtam a lépcsőt látva : mássza meg a nyavalya! megnézem képeken, mi van ott fönt. Már korán is meleg volt. Cica sok volt.... szuvenírárus még több. Ott azért vásároltam több mindent. A túlsó városfalnál már nincsenek meg a házak, viszont volt virágszőnyeg a nagyon piros görög pipacsból. A szárazföldi parton megebédeltünk. Kék asztalok felett kék napernyő, előttük a kék víz, felette a kék ég... de a fényképen sajnos nem jön át az élményünk. Délután meg akartunk fürdeni. Érdekes, itt nem volt szép a part, agyagos, köves, turzásos, mocskos valami volt, de egy helyen már bementek úszni edzett –valószínűleg északi- turisták. Hősiesen beleereszkedtünk – A. rögtön kimászott a térdig érő vízből, én viszont az örökké fájós hátammal mégis belebluggyantam... aztán iszkoltam kifelé eszem nélkül. Volt vagy 15 fokos.
Éjszakára már bedugtuk a szúnyogriasztót – reggel pedig innen is tovább kellett állni.
Itt sajnos visszafelé vagy 30km-en át ugyanazon az úton kellett mennünk. Nem lehetett másképp megoldani, holott már-már hiszterikusan kerestem azokat a megoldásokat, hogy egy szakaszt nehogy duplán megtegyünk. Az alatt az idő alatt mást akartam látni! Gurultunk tehát visszafelé a végtelen narancsligetek között. Majdnem Spártánál lehetett ráfordulni a Gythion felé vezető útra. Rácsodálkoztunk a kikötővárosra. Találtunk egy cukrászda-szerűséget, de ez csak a kész (itthon Carte-d’-Or) fagylaltot árulta, csillagászati áron. Azért vettünk, de minek. Nem is volt jó. Átsétáltunk a szigetre. Előtanulmányaim során megtudtam, hogy ez a város Spárta kikötővárosa volt, és a hagyomány úgy tartja, Paris és Helena a szökésük után az első éjszakát ezen a szigeten töltötték – valami ókori vallási létesítmény volt itt. Olvastam, hogy néprajzi múzeum is van rajta. A szigetecske elején van egy kis templom. Mögötte szemét, konténersor, bozót, gyatra földút. És a bozótosból éppen jött ki egy rendőrautó. Nem volt kedvünk és nemigen mertünk továbbmenni. Pedig kellett volna, mert utóbb találtam egy naptárban egy légifelvételt a helyről – a sziget csúcsán a világítótoronyban lehet a múzeum, és nagyon bájos a környéke. Onnan fényképezve. De a város felé visszatekintve nagyon festői látványt örökített meg az emlékezetünk és a fényképezőgépünk. Most már tudom, hogy ez a tipikus kikötőváros. Igen meredeken kúsznak fel a házak a hegyoldalra, és a halászhajócskák körül a szivárvány minden színében játszik a fodrozódó víz.
Továbbhajtottunk a rakpartról. Areopoli volt az útirány. Közben láttunk mézárusokat (nem tudtuk, hogy kellett volna venni), talán sajtárust is, cigánytelepet, szegény görögöket, csakazistentartjaegyben ócskavas autókat, nem értettük, hogy mernek azzal kijönni az útra? kapott az a roncs egyáltalán forgalmi engedélyt? de hát láttuk, hogy szegények a környéken élő emberek. Areopoli szélén tankoltunk. Az a városka is szűk. Mindig a frász kerülgetett minket, ha keresztül kellett menni ilyen helyen. A Mani-félsziget nyugati oldalán mentünk végig. Elég gyatra, kátyús volt az út. Egyik oldalon kopár sziklák, a másik oldalon a végtelen tenger, párába burkolózva, messze egy csomó hajót hordva a hátán... Egy-két helyen megálltunk. Vathia –minden turistafogdosó szövegben említett – tornyos városkája nekem nem tűnt kihaltnak. Amennyit láttunk átkanyarogva rajta, a tornyokból szép számmal csináltak szállodákat. Nem sikerült megtalálni a Tenaro-fokhoz vezető mellékutat, vagy nem volt kiírva, vagy más volt kiírva. Pedig azt beterveztem. Ott a félsziget csúcsa táján volt egy nagyobb parkoló, ahol rendesen meg lehetett fordulni. Terv szerint meg akartam kerülni a félszigetet, de a kátyúk meg a falvak szűk mivolta miatt inkább visszafordultunk. A parkolóból aztán rövid bámészkodás után húztuk is el a csíkot, mert beállt oda egy holland motoros banda is. Visszafelé is végigküszködtük magunkat a kátyúkon, és lekanyarodtunk a Pirgos Dirou felé. Mesélték, hogy a cseppkőbarlangban csónakkal viszik a látogatókat. Útközben megláttunk egy emberetetőt. Sok görög autó állt előtte. Próbáltam kardhalat kérni, de nem volt, a pincér odacibált minket a halválaszték elé, de végül úgy döntöttünk, hogy a szomszéd asztalon még el nem takarított maradék látványa megfelelően csábító, és olyat kértünk mi is. Valami pörköltlészerűben bárány volt (mint kiderült aztán az egész tányérról) – hát olyan jót még nem ettünk! A barlanghoz érve kóvályogtunk az üres parkolóban –az a buszok helye!- de busz sem volt – a pénztárfülkénél kiderült, miért : 3-kor éppen bezárt! Hát erről lemaradtunk. Hát vissza, tovább. Majd Areopolinál elkanyarodunk észak felé. De nagyon sok energiát emészthetett fel a birka, sőt kávét is elfelejtettem inni... nem tudatosult bennem, hogy errefelé nem divat az előjelző tábla... azt sem tudom, volt-e tábla... a benzinkút ugyan gyanús volt, jé, ez ugyanolyan... egyszercsak mit látunk? jobbkéz felől a tengert! árulás!!! annak balkéz felől kellene lennie!!! ... és szépen felismertük Gythion rakpartját, amit pár órával előbb hagytunk hátra... a hegyeken-dombokon át nem tűnt ismerősnek a táj... 20km oda, ugyanannyi vissza.... gyönyörű volt a táj, de hát mi mindig tettünk róla, hogy jól elfáradjunk...
Sok kis apró halászfalu feküdt a parton, nekünk Stoupa kellett. A sokadik utánhivatkozás után találtam az Elena apartmant 35 euróért (errefelé igen drágán mérték a szállást, ez csodálatosan olcsó volt a többihez képest), online le is foglaltam, de külön visszajelzést nem küldtek. Kinyomtattam görögül, hogy tudjak kérdezősködni, de mostanában gondolok csak arra, hogy mintha azt a hülye betűk feletti karikákat alkalmazó betűkódolást hozta volna a gép, azt hittem, azt is el tudják olvasni. Valami műhelynél kérdezősködtünk, korrekt útbaigazítást adott a pacák, de a helyszínen mégsem találtuk a fényképek szerinti házat és az Elena kiírást. Forgolódtunk... egyszercsak feltűnik, hogy a bokor mögött az a ház olyan... csak éppen az egész kert zsebkendőnyi, holott a képeken nagynak tűnt. Sehol senki... tébláboltunk... a szuterénban volt élet, bekopogtattunk... albérlők lehettek, egy tízévesforma kislánnyal, a gyerek átrohant a másik házhoz és előlármázta Elenát. Kb. még nem ébredt fel a sziesztából. Mutatom a nőnek a papíromat, a fejét rázta, hogy ő abból semmit nem ért, felhívta az irodáját, azok akartak velem beszélni, angolul... ami ugye nem ment, mert csak pár szóig terjedt a tudományom... végül megkaptuk a szobát. De mintha a kedves Elena (neki is csak pár angol szó volt a tudománya) 45-öt mondott volna... nyomatékosan mutattam a papírra írt 35-öt és a markába nyomtam a kiszámolt pénzt... na úgy is jó volt. Háromágyas apartman volt, kényelmes, elég nagy és jól felszerelt konyharésszel, csak éppen nem a parton, hanem 2-300m-re, a főút mentén. 
Az úttól szerencsére elválasztotta egy másik telek kertje, de a terasza nem volt az igazi, nem is mentünk ki.
Lesétáltunk a partra. A digitális fényképezőgépből éppen kifogyott a szufla, lemerült sajnos. Nagyon szép az öböl, de átütőbb élményt vártam a gyűjtött fényképek alapján. Háttérben a Tajgetosz... Ez a hely azért felkapott (sok német és holland volt valóban), mert itt élt az az öreg görög, akiről mintázta az író Zorbát. Meg az író is itt élt egy darabig. Jó lett volna megpróbálni a fürdést, nagyszerű homokos a part, de részben viszonylag későn volt, részben féltünk, hogy hideg, részben messze laktunk a víztől. Itt viszont, felkapott hely lévén, végre sikerült rendesen bevásárolni, nagy üzletben, ennivalót, gyümölcsöt, meg szuvenírt is. Én elüldögéltem volna a parton egy vendéglőben, de a párom mindenáron krumplilevest akart enni. Így hát, miután elcsámcsogtuk a parton a gyümölcsöt, visszamentünk krumplilevest főzni. Körülbelül itt történt, hogy a túlterhelt hűtőtáska fogója eltört... innen kezdve A. ölben cipelte ki és be...Reggel megint alig tudtuk felébreszteni Elenát, hogy a kulcsot odaadjuk neki.
Hát innen kezdve (sőt már a Tenaro-foktól kezdve) visszafelé, északnak tartottunk. Már itt a déli részen is feltűnt, északabbra csak hangsúlyosabbá vált a látkép : olajfák, olajfák, olajfaligetek, aztán kertek olajfákkal, aztán a változatosság kedvéért olajfaligetek, aztán hogy ne unatkozzunk, itt olajfákat láttunk....aztán odébb olajfákat.... végig az egész nyugati parton. A keletin meg csupa narancsültetvény.
Nagyon szép a táj a Tajgetosz nyugati lábánál, az öblök kanyarulatait követi az országút, jobbra-balra, fel-le... Már itt gyanús benzinszagot éreztünk az emelkedőknél. Aztán mindig kiszellőzött. Kalamatán keresztül ugyanaz volt, mint a többi városban : nem volt hely megállni, örültünk, ha végigverekedtük magunkat rajta, és nem mentünk neki semminek a szűk és zsúfolt utcákon. A Peloponnészosz délnyugati félszigete kimaradt. Hiába, minden nem fért bele. Kalamatától északra mentünk, aztán derékszögben nyugatnak, a part felé. Itt sima az út, jól lehet haladni, ha jól emlékszem, nyárfák szegélyezik, kicsit olyan, mint az itthoni utak. A tengerpartra érve egy alkalmas helyen lehúzódtunk a partra. A térkép szerint Kalo Nero térségében. Meg akartam nézni még egyszer a nyílt tengert, mert tudtam, hogy ezután már sziget lesz szemben, később meg a Korinthoszi-öböl partján megyünk, ott is látni a túlsó partot. Itt vastagon, szélesen terült el a homoksáv... olyan jó lett volna gyorsan megfürdeni! De nem volt hol átöltözni, a parton lakóautók táboroztak, volt egy vécészerű bódé, de úgy tele és körbe volt szarva, hogy megközelíteni se lehetett, elbújni nem volt hova, és a helyiek is meg-megjelentek, sőt egy motoros csapat majdnem fellökött minket (holott bőven volt hely).... pedig ideális strand. Na nem baj, egyszer juszt is eljövünk komppal, és erre a környékre telepszünk le. Északnak tartva tudtam, hogyha felmennénk egy mellékúton, akkor megnézhetnénk Bassai (máshogy írva is láttam) épen maradt ókori templomát, de azt is mesélték, hogy a régészek becsomagolták, meg mégse volt kedvünk kitérőt tenni.
Olympiát keresve persze megint tévútra csúsztunk... de végül csak megtaláltuk. Mivel túlságosan tele volt a parkoló, kicsit odébb gurultam, hogy hátha ott... az lett a vége, hogy valami hivatalos hely kapuján bedugtam a kocsi orrát, hogy meg tudjak fordulni... az őr kint, az uram bent lamentált... közben figyeljek is oda... végül csak leparkoltunk. A jegyváltásnál mondta a pénztáros, hogy a múzeum korán zár, ezért előbb oda mentünk. Persze legelőbb a vécét kellett megkeresni... még egész új építésű kiszolgáló épületben találtam meg, az sem volt kiírva, melyik a női, melyik a férfi... biztos elkészült az olimpia idejére. Odabent kezdtem figyelni, miről is írt Szabó Magda. Az Apollón-szobron annyira nem akadtam ki... de ahogy leírta a pedofil Zeuszt Ganimedeszt cipelve, hát az telitalálat! Röhej, hogy a könyv hatására én is óvakodtam hangosan véleményt nyilvánítani...
Utána néztük meg a romterületet. Nagyon meglepett, micsoda csönd és idilli nyugalom honol ezen a területen, a lombok között madarak trilláznak, itt, ahol kétezer éve többemeletes épületek sorjáztak sűrűn egymásra épülve, és hangos zsibongás űzte el a csendet... A stadionban persze kellett kicsit futni (na nem vágtáztuk végig)... Megkérdeztem a pénztárost, hogy merre kell továbbmennünk. Nagyon nem akartam hinni neki, mikor nem abba az irányba mutogatott, amerre én sejtettem a továbbhaladás irányát. Valami újkori olimpiai múzeumnak is kell lenni, de azt nem láttuk, merre van, végül kikeveredtünk a főútra.
A megfelelő helyen nyugatnak fordultunk, hogy a szállásunkat megtaláljuk. Szintén sokadikként továbbhivatkozott honlapon (egy másik szálloda hozta a linket „barátaink” címszó alatt) leltem Arkoudiban a Hotel Soulisra. Akkor még volt a hotelnek saját honlapja. De mivel nem tartották karban rendesen, a részletekhez kétféle úton lehetett eljutni – az egyik féle táblázat szerint júniusig 40% kedvezményt adnak a 40 eurós szobaárból, a másik úton talált lapon 20%-ot. A 40%-kal csak 21 euró lett volna. Megkérdeztük. „Természetesen” a 20%-os csökkentés élt. Az is csak 28 euró volt. Elhatároztuk (a tervezéskor), hogy itt akkor megpihenünk egy kicsit. Eredetileg mindenhol 2 éjszakát terveztem, de már a monemvasziai szállás is bezavart az akcióval, amit mégse tudtunk igénybe venni, hát itt maradtunk 5 éjszakát, és a többi helyen csak 1-1 éjszakát aludtunk. A válaszban közölte a tulaj, hogy igen, 28-ért van a kért időpontra szoba, küldjek előleget, 20 v. 30%-ot, nem emlékszem már. Beloholtam az OTP-be, kértem a megadott számlaszámra az átutalást, kaptam egy cédulát, töltsem ki – de sehogysem stimmelt a rubrikák száma. Kértem az ügyintézőt, mi van, de ő se tudta. Annyira szerencsétlenkedett, hogy hagytam a fenébe az egészet. Megírtuk a görögnek, hogy a bankban nem sikerült, nem tudják a banktisztviselők, tekintsen el az előlegtől. Morgott a válaszban, hogy de ő nem szeretné, ha üresen maradna a szoba, egye fene, menjünk előleg nélkül. (Mindezt olyan ékes angolsággal, hogy a lányom szenvedett a fordítással.) Na ehhez képest, amikor megérkeztünk, azt láttuk, hogy a hotelépületben volt egy szobában vendég, később lett még egy, az apartmanépületben teljesen egyedül voltunk. Na szóval cél Arkoudi. Loutra Killinisnél nem vettük észre a táblát, kissé behajtottunk egy Grecotel luxushotel építkezésre – a munkások kedvesen (tényleg kedvesen) eligazítottak. Megtaláltuk a falunkat, benne a szállodánkat. Nem tudtam elképzelni a fényképek alapján – hát a valóságban úgy van, hogy az út két oldalán helyezkedik el két épületük – az egyik szálloda, étteremmel, a másik oldalon apartmanház. Mi a „fő” apartmant kaptuk, a központi helyen lévőt, nagy terasszal, de a többágyas lakrészek hátul voltak, szemmel láthatóan szűkebben, és talán kilátásuk se volt rendesen. Az étteremben ücsörgött (és bagózott) a tulajné, egy kb. velünkkorú (tán még idősebb is kicsit) boszorka. Mutatom a papíromat, magyarázza, hogy nem baj, most adjam oda az előleget, holnap ő rögtön viszi a bankba... én a markába nyomtam a teljes összeget, minek cifrázni. Nagyon jó szoba volt, a konyharész elöl volt és el volt választva egy pultszerű fallal. Persze a fürdőszobában itt se folyt le a kifröcskölt víz... ahogy sehol se. Törülközőt is kaptunk. A terasz hatalmas. Szemben Zakynthosz. Az út alatt voltak még kisebb házak, de nem volt messze a víztől, és innen magasról szép volt a kilátás. Miután elhelyezkedtünk, őgyelegtünk kicsit a faluban, aztán (bár volt nyitva más is) visszamentünk vacsorázni „haza”. Vittem néhány itthoni képeslapot, annak nagyon-nagyon megörült a nő, magyarázta, hogy nekik utazási irodájuk is van, és a férje Magyarországra is visz csoportokat, onnan persze komppal, Velencén át. Neki is nagyon tetszik Budapest! A tzatzikit úgy hozta, hogy az az ő ajándéka! Nem mondta, hogy micsoda, később totóztam ki, hogy ez a tzatziki, csak meglepően finom volt a „kenőcs”. Rutinos vendéglátók, fényképes étlapjuk van, és három nyelven odaírva a neve, görögül. németül, olaszul. Angolul nem volt. De én az angolra dresszíroztam az agyamat, és azon kaptam magamat, hogy németül semmi nem jut az eszembe. (Hát persze sose használtam a divatlapon kívül.) Kértem vörösbort is, „small”! , negyedliteres korsócskában hozta (ízlett), utolsó nap csurig teletöltötte. Ettünk ottani kolbászt, nagyon finom volt, egyszer én kértem halat, csak nem tudom a nevét, de nem volt belőle több darab, utolsó nap evett olyat a párom. És minden nap hozott a végén vagy fahéjas körtét vagy azt a grízes süteményt, ajándékba. Nemcsak a klasszikus görögsalátát csinálták, hanem –szépen tálra rakva- paradicsom-paprika-uborka szeleteket is (ezt kértük), meg még mást is. Napokig teljesen egyedül ügyködött barátnénk, utolsó nap láttunk valami személyzetet, de akkor már készültek a pünkösdre. 
Vacsorázni mentünk át, ebédre rittyentettünk valamit magunknak, a boltban is lehetett a kolbászukat kapni.
Második nap (ez volt az első teljes nap) átsétáltunk az 1km-re lévő Loutra Killinisbe. Izgatott a gyógyfürdő. De ami képet előzetesen láttam, azt az épületet tatarozták, valahol működött, de nem jöttünk rá, hol. Hát semmiben nem emlékeztetett a magyar gyógyfürdőhelyekre. Település ott gyakorlatilag nincs. Pedig kipróbáltuk volna. Hát annyira azért nem sajnálom. Viszont az útmenti narancsfáról szedtünk egy-két szemet – hát az valami iszonyú rossz volt.
A mi falunk icipici. A part felé pici halászházak (gondolom, ma már nyaralók), meglepődtem, milyen picik, sikátorokkal elválasztva. Az út fölött meg már nyaralóházak, de azzal együtt nincs száz ház a faluban. A határban meg dinnyeföldek. A neten szó volt egy templomról is. Napokig nem találtam. Míg végre észrevettem : a kettő közül az egyik közért úgy ráépült az oldalára, meg ott álltak az áruszállító autók, hogy véletlenül láttam csak meg a keresztet a tetején. Milyen pici az a templomocska is!
A következő napon kirándulás következett Zakynthoszra.
Csak a tengeri hajózás élményéért iktattuk be a hajókirándulást. Mivel nem tudtam rendesen kitotózni, hogy máshol hogy lehet hajóval közlekedni, úgy döntöttünk, hogy a biztosat választjuk : Zakynthoszra sűrűn megy komp. Úgy képzeltem, hogy napokig feléje se nézünk az autónak, Killini kikötőjébe majd elmegyünk valami tömegközlekedéssel, vonattal vagy busszal. Ha lett volna... tömegközlekedésnek nyomát sem láttuk. Maradt az autó, de tisztességesen le tudtunk parkolni a kikötőben. Ott a bejáratnál volt pénztárbódé. A menetrend mellett kigyűjtöttem a neten az árat is – hogy-hogy nem, nem sokkal, de többet kellett fizetni. Felszálltunk a Dionysos Solomos nevű, szép új komphajóra – mozgólépcső (!!!) volt a kompon! meg mindenféle helyek, dohányzó, társalgó, gyerekmegőrző, tiszta WC... Kerestük a helyet kint, hol üljünk le, ahonnan a legnagyobb láthatár adódik a bámészkodáshoz. Nem voltunk rutinos tengerjárók... hát honnan tudtuk volna, hogy ennyire fúj a szél... fáztam! nem tettem el semmi hosszúujjút, egy szál blúzban mentem, csak a sapkákat csomagoltam el, napszúrás ellen. De a hátsó fedélzeten azért eléggé szélárnyékban sikerült elhelyezkedni. Kék volt a víz! hullámzott! egy pici halászhajó úgy hánykolódott, mintha mindjárt elsüllyedne! messze a nagy kompok méltóságteljes rendületlenséggel vonultak a céljuk felé... próbáltuk megtalálni a parton a falunkat... A hajón pórázon rángattak egy kisgyereket, valami északi turisták.... Aztán kikötöttünk Zakynthoszon. Mászkálni kezdtünk a városban. Itt megint kiderült utóbb, hogy még nem ismerjük a görög városelrendezést, nem tudtuk, hogy a parti sétány utáni utca a főutca. Most már rájöttem, hogy mindenhol úgy van. Akartunk valamennyit vásárolni is, de nem találtunk olyan üzletet. Egy zöldségesbe botlottunk, vettünk gyümölcsöt. Fizetek – hoppá, nem jó a pénz! Hát az történt, (mivel mindig csak az aznapra való pénzt tettem el a bukszába), hogy egy ötveneurós bankjegy helyett véletlenül az ötvendollárosunkat tettem el. Na nem baj, (a gyümölcsöt még sikerült kifizetni az apróból), majd átváltjuk. Elindultunk az egyik irányba (kiderült, a külváros felé), mentünk, találtunk egy templomot, előtte pad volt, leültünk és megettük a szendvicsünket. A tér túloldalán, a bokrok mögött nagy nyüzsgés volt, sorban jöttek a görögök, és vonultak el utána kék nylonzacskóval. Odakíváncsiskodtam, mint egy gyerek, ugyan mit osztanak? Sajtkereskedésnek nézett ki, akkor érkezhetett az aktuális fetaszállítmány. Egyszercsak kirohant a sajtkereskedő, a markában egy kb. negyedkilós darab fetasajttal, a szíve is ott lüktetett a sajt tetején, és fülig érő szájjal nyújtotta : „grík csíz!” Olyan jót ritkán eszünk, amilyen jólesett az! Aztán visszaindultunk az ellenkező irányba. Gondoltuk, ha végre sikerül a dollárt átváltani, akkor beülünk kardhalat enni, vagy tudunk vásárolni. Végigbukdácsoltunk a parti sétányon. Kis bank, be, pénzlobogtatás: nem, csak a Nemzeti Bank. Arra! Pénzváltó: nincs nyitva. Pénzautomata : csak VISA-t és helyi görögöt fogad el. Az enyém Mastercard. Nagyobb bank, be, pénzlobogtatás : nem, csak a Nemzeti Bank. Arra! De olyan messzinek tűnt a sétány vége... egyszercsak ott volt a hajótársaság irodája (negyedórányira a mólótól), bementünk, és a vésztartalék 20 eurón megvettük a vissza-jegyet, visszabaktattunk a mólóra, és korán beszálltunk a 3-kor induló hajóra. Kerestük a helyet, hova üljünk le. Egyszercsak megszólal A.: ne menjünk a napra, az ő karja fáj, mert leégett. Csak ekkor vettem észre, hogy bizony az enyém is ég... Bizony, ennyi sok eszünk van! hiszen nem strandra mentünk, minek bekenni magunkat naptejjel... Végül kivittünk két széket az árnyékba (csak a fél tengert láttuk, de láttuk), és mikor megérkeztünk, rohanva indultunk haza, mert addigra már nagyon fájt. Meg akartuk nézni útközben a pici kitérővel elérhető Chlemoutsi várát, de akkor már úgy voltunk, a vár hadd várjon, csak mi érkezzünk hamar haza, hogy be tudjuk kenni a karunkat. Testápoló volt velünk, később elmentem a boltba krémért, de a sok görög betűs áru között végül egy Niveát vettem meg, arról legalább tudjuk, miből van. Sokáig gyógyult... kevés híja volt, hogy nem lettünk orvosi eset. És milyen rondán hámlott később...
A következő napon úgy ítéltük meg, hogy már fel kellett melegednie eléggé a tengervíznek, (30 fok fölött volt), tehát próbát teszünk a fürdéssel. Lekúsztunk a strandig, a pici házak között. Kicsi az öböl, de tökéletes homokos, alacsony vizű. Jó volt pancsolni, úszni nem sokat úsztunk, ahhoz beljebb kellett volna menni, de nagyon beljebb nem mertünk. Sok-sok kagylóhéjat gyűjtöttünk a víz szélén. Annyit, hogy kikotortunk a szemétből egy ócska nylont, hogy el tudjuk vinni. (Aztán megmostuk.) Másnap is fürödtünk. Nem volt olyan finom meleg, mint ősszel Thassoson, de már élvezhető volt.
A falu egyik széle felé, ahol a halászok csónakjai voltak, volt egy üldögélőhely paddal, olyan kilátószerű. Lehet, hogy nem bámészkodni, hanem a halászoknak, de kicsit mindig elücsörögtünk ott. Az egyik halász mindig estefelé ment ki a vízre.
Itt valami nagyon érdekes, általunk sose látott bogár jött be a szobába tömegével, az elektromos riasztó ellenére. Muslincaszerű, de testesebb. A spirál füstölő irtotta őket egyedül.
Mikor végül innen is felszedtük a sátorfánkat, a falu szélén megálltunk a bácsinál dinnyét venni. Ez volt az első érés, május vége volt. Vettünk egy görögdinnyét (Görögországban ugye muszáj), meg két sárgadinnyét. Hát, még egy kicsit érhetett volna. A bácsi kérdezte, honnan jöttünk (kézzel-lábbal, a jelbeszéd biztosabb akárminél). Mondjuk, Ungária. Ááááá! Bulgária! Nem!! Ungária!! Tudom, tudom, Bulgária! az szép!
Patrasz, illetve az épülő híd irányába tartottunk. Az út elkerüli Patraszt, és fentről is láttuk, hogy szép a fekvése, a bemenési inger meg nem volt erős, haladtunk tovább. A híd – sok-sok képet láttam róla építés közben – még nem volt kész, még komp vitte át az utasokat. „Természetesen” elnéztük a táblát, nem sikerült a megfelelő helyen lemenni. Na nem baj, majd valahol megfordulunk. Hittük mi. A forgalom folyamatos és sűrű, kerülőút nincs, egy idő után ráértünk a fizetős szakaszra: noha nem rendes autópálya, csak kétsávos, mégis fizettetnek. Kénytelenek voltunk leperkálni a díjat – és továbbra sem volt hol megfordulni. Egy Shell-kútnál megálltunk, hátha onnan vissza lehet fordulni, de nem lehetett. Sőt a kutas ott sem fogadta el a bankkártyát. Volt mellette egy gyorsétterem, annak volt kulturált, tiszta vécéje. Vagy nagyon megjavult az ország vécéfronton, vagy az előző, szervezett út során direkt a legramatyabb klotyókba kalauzolt minket az idegenvezető, valami egyéb üzleti érdekekből kifolyólag. Szóval mentünk még kilométereket, mire valahol sikerült visszafordulni. A kis mellékútról kimászva azt mondta az autó, hogy „khrrrr...” és fityiszt mutatott nekünk. (Indulás előtt volt nagyjavításon.) Bámultunk egymásra meg a műszerfalra, mint a borjú arra a bizonyos kapura... Pár perc múlva A. újra indítózott – és beindult. Na most megtaláltuk a komphoz vezető utat. Ott egész bolondokháza volt. Nonstop jártak a kompok, oda nagyon nagy szükség volt a hídra. Sorállás a komp előtt – csak egy része fér fel – az élelmesebbje, mint a villám át a másikhoz – ott se férünk föl – végül ide-oda cikázva tán az ötödik kompra jutottunk fel. De annyian voltak, hogy minket egész a palánk mellé szorítottak be, se kiszállni, se kilátni nem lehetett semmit, csak a híd mellettünk elsuhanó pilléreinek a tetejét. De azért feltűnt, ahogy kifelé gurultunk, már ott is rögtön egy templom őrizte a révet. (Egész más a pravoszláv keresztények hozzáállása a valláshoz, mint a mi nyugati, kekeckedős viszonyulásunk.) A Korinthoszi-öböl túlpartján voltunk! A látvány csodálatos volt. Nafpaktos szintén olyan volt, mint a többi város – hiába izgatott engem a vár meg a lepantói csata helyszíne, ha úgyse tudtunk volna parkolni, és örültünk, ha kiértünk a sűrűjéből. Elhagytuk, pár faluval odébb : „khrrrr... nyekk!” Se előre, se hátra. (De milyen aranyos volt, hogy a kompon nem döglött be...) Most mi legyen ??? Kigyűjtöttem ugyan a görög autóklub számát (az is valami háromjegyű), de hát milyen nyelven kommunikáljak? Megpróbáltam ugyan felhívni, de a mobil nem állt szóba velem. „Érvénytelen szám!” Próbálgattam, de nem. Fülkét nem láttunk, messzebb biztos volt. Előttünk, a falu szélén látszott két benzinkút. Becsámpáztunk a közelebbibe, „ELPA” ! (a görög autóklub, de úgy látszik, ott kevésbé ismerik, mint nálunk) – de csak a fejüket rázták, nem tudtak segíteni. Akkor átvonultunk az út túloldalára a másikhoz. Ott is előadtuk kézzel-lábbal, görögül-angolul-németül-magyarul, szeretnénk, ha felhívnák nekünk az autóklubot. Nagyon szerencsétlenkedtünk, az ott dolgozó két pacák (egy középkorú meg egy fiatal) végül össze-vissza telefonált, segítőkészen, (bár németnek néztek, csak kikértük magunknak), és végül hívott nekünk egy szerelőt. Nem autóklubost... Megjött egy fiatal fickó robogón. Odavezettük az autóhoz, A. elmagyarázta, mi a baj : „Autó kaput!” és megrázta a vállát alaposan, illusztrálandó, hogyan rángatott a jármű. A srác elvigyorodott, értette (bár először fönnakadt a szeme), belekotort, aztán elment, visszajött valami kütyüvel, kicserélte, és kért 30 eurót. A műanyag benzincső repedt el... nagyjavítás ide vagy oda, azt bizony elfelejtette ellenőrizni a szerelőnk. Hála Istennek! mehetünk. Akartunk adni a kutasoknak a szerb-bolgár vesztegetésre spájzolt sörből, de éppen váltás volt, és éppen elmentek már.
Szóval addigra éppen két óra volt már. El is fáradtunk a cirkusztól. Nagyon szép az út az öböl partján. Totóztam, hogy a túlparton melyik lehet az a völgy, ahol a kisvasút megy fel Kalavritába. Mentünk... meg akartam nézni Galaxidit, mert ódákat zengtek a kilátásról. Mondok, akkor ott ebédelünk. De megint rosszul sikerült elcsípni a bevezető utat... bekeveredtünk olyan szűk utcákba, hogy tovább is alig volt, nemhogy megfordulni... egy pici templom előtt végre legalább meg lehetett állni, hogy kicsit kifújjuk az idegességünket... onnan is alig lehetett kihajtani, mert ott is sűrű forgalom volt, és egyiknek sem jutott eszébe elengedni minket, hogy ő várjon pár másodpercet... szóval kilátás nuku, tengerpart nuku, ebéd nuku, be Delfibe. Online foglaltam akciósan 48 euróért a Parnasszosz Hotelben szobát. Volt a honlapjukon szerencsére térkép is. De (lehet, hogy itt sem volt jó a foglalás, mint egy nappal később Kalambakában?) a kislány nagyon kotort a papírok között, telefonált, és –kedves mosollyal- közölte, menjünk át az Acropole Hotelbe, egy utcával arrébb. Körbe kellett kerülni Delfit... megtaláltuk, de csak pár házzal arrébb volt csak parkolóhely, az is csak úgy, ha az autót félig rákenjük a falra. Behurcolkodtunk a szállodába, szerencsére az utca felől a földszinten kaptunk szobát. Mivel nem bírtunk el egyszerre mindent, mégegyszer kimentünk a cuccért. Feltűnt, hogy már közelebb is van hely. Nosza, felbiztattam páromat, hogy próbáljon oda visszajönni és odaállni. De mivel szűk az utca, ő is centizett... aztán egy görög autós elkezdett ránk dudálni. Félrehúzódott, hadd menjen el... de csak dudált, és addig nem nyugodott, amíg el nem kergetett minket onnan, mert ő akart oda állni, gondolom a háza elé, de ott két hely volt! és mi a másikat céloztuk meg! nem esett jól! Fáradtak és idegesek voltunk, még az éhséget is elnyomta – elindultunk, hogy legalább körülnézünk, mi hol van, és majd holnap nézzük meg a látnivalókat, legfeljebb kicsit csúszik a program. De a romkert bejáratához érve láttuk, hogy 6-ig van nyitva, öt óra volt, azt még meg tudtuk nézni. 
A színházig felmentünk, a stadionhoz már nem. Az út túloldalán lévő, kerek építményű, mindenhol bemutatott másik romot messziről néztük meg, arra már nem volt idő. A múzeum zárva volt, ezt is tatarozták. De macska mindenhol volt... Lementünk a Kasztalia-forráshoz (ha jól írom), ami az örök élet? vagy a múzsák vize volt? ismét el kellene olvasni, mert már nem tudom. Hát... a homo sapiens a fennállása alatt mindig tudta, mitől döglik a légy... hogy pont ide tette a fő jóshelyet... Zordon fenség, szívbemarkoló szépség... nincs ember, akit ne érintene meg a hely varázsa.
A szállodában (végül csak valami hideget ettünk) az erkélyről fenséges kilátás tárult elénk. Látszott a Korinthoszi-öböl csücske és Itea. Reggel kicsit felhős volt az ég, a fényképek ritka érdekesek lettek. A munkahelyemen ez a kép volt a számítógépemen a bejelentkezés... mindig csodálattal vegyes borzongással nyugtáztam, hogy én ezt láttam! ott voltam! igen! Itt reggel kaptunk reggelit, de volt egy német család, a kisgyerek szó szerint mindenbe belepancsolt. Csak zsírmentes tej volt ... hát az szörnyű. És este urizáltunk... a szobai telefonról hívtuk a csemeténket... kijelentkezéskor mondom a recepciósnak, mert én jó kislány vagyok... hát 9 (!) eurót számolt föl érte... és ha nem mondom??
Kihurcolkodtunk, és indultunk tovább északnak.
Eddig is sok-sok hegyen mentünk keresztül, de a mostani út is csupa hegyen vezetett át. Vadregényes, festői tájak, de sajnos hol szemerkélt, hol rendesen esett az eső. Ilyenkor nem olyan nagy élvezet a szünet nélküli kanyarokban figyelni, különösen, ha a szélvédő sarkán ki se lehet látni rendesen. Hűvösebb is volt. Ott, ahol a szárazföld egy nagy kanyart vesz (Lamia ?), a táblázás levezetett minket az autópályára, de aztán ismét kisebb úton haladtunk észak felé. Trikalánál elértük a Larisza felől jövő főútvonalat. A város széle felé láttunk egy vendéglőt, szerencsét próbáltunk. Csak néhány öreg görög ücsörgött benne. Nemzetközi kommunikálással kértünk birkát – akkor sütötték, beláttunk a konyhába – hát ilyen megsütött bordacsontokat kaptunk, amin alig volt hús, de állítólag ez az autentikus görög birkaétel. Hát mi nem voltunk elragadtatva tőle. Indultunk tovább, a Meteorák felé. Ja! Tényleg! hiszen aznap pünkösdvasárnap volt (kivételesen egybeesett a nyugati és a keleti). Itt sík a vidék, és ahogy közeledünk Kalambaka felé, úgy kezd eluralkodni a tájon a szikla a nyílegyenesen futó út végén, pont szemben. Itt szintén online foglaltam. Ahogy megtaláltuk a Hotel Rexet, csodák csodájára volt pont a bejárata előtt egy szabad parkolóhely. Rossz jel! De hát úgy gondoltam, hogy valami rendszeres turistabusszal megyünk majd fel a kolostorokhoz, láttam róla ismertetőt. A recepciós csak lapoz, csak lapoz, csak lapoz, míg végre kinyögi, hogy nem érvényes a foglalásunk. Ami nálam van papír, azt még egyszer meg kellett volna erősíteni e-mailben. (Ezek szerint trehányul olvasta el magzatom.). Keressünk másik hotelt! Lehet, hogy nem volt szabad hely, vagy 44 euróért, ami az akciós ár volt, nem akarta felajánlani? Nem volt valami kedves, mosolygós, mint azért általában a legtöbben, fapofával zavart ki minket. Jaj, de ideges voltam! Mit csináljunk? Menjünk föl előbb a kolostorokhoz (bár úgy emlékszem, nem is voltunk megfelelően öltözve), majd utána keresünk szállást. Volt ugyan nálam Meteora-térkép, amit az egyik kolleganőmtől kaptam, ő a kempingben szerezte annak idején, (sehol nem találom a számítógépen, lehet, hogy csak fénymásoltam, nem szkenneltem?) A város szélén jelezte tábla, hogy arra kell menni a keleti elkerülő úton. Ahogy följebb másztunk, az útról megláttunk egy táblát és egy barátságos vendégfogadót : Pension Arsenis. Megpróbáljuk? Próbáljuk! Bekíváncsiskodtunk, előjött egy lomha, pocakos görög: van-e szobája? van. Mennyiért? semmi válasz. Honnan jöttünk? ott állt az autó pár méterre, nem igaz, hogy nem néz a rendszámtáblára... Deutsch? nem, Ungária! Áááááá! Felesegem ván Debrecenböl! 
Rögtön be lettünk invitálva (még most se tudtuk, mennyit kér, az csak reggel derült ki, a szobáért 32 eurót számított), Edit is előkerült hamarosan (és bandzsán), behurcolkodtunk.
Átöltöztünk kolostornézőbe, hát kifejezetten hideg nem volt, de jólesett a hosszúujjú ruha, meg a hosszúnadrág. Délután volt már, felmentünk a Nagy Meteoron kolostorhoz, és bementünk. (Mikor két évvel ezelőtt busszal jártunk itt, az árusok rögtön rákezdték: gyere mágyár, vegyél mágyár!) Most messzebb parkoltunk le, nem azonosítottak be bennünket, de azért szólongattak. Vettünk is valamennyi szuvenírt. Szóval bementünk a kolostorba – körülnéztünk. Tele van virággal. Meg lehet nézni az épület egy részét belülről, (csináltam egy nosztalgiafényképet is a lányomnak a guggolós vécéről), a teraszokon meg a kilátást. A látványt nem lehet elmesélni. A képek is csak töredékesen adják vissza. Egy teljesen valószínűtlen helyen jár az ember... Meg kell nézni! Én már másodszor láttam, de ha akárhányszor nézném, akkor is elvarázsolna. Végül másik kolostorba már nem mentünk be. A szerzetesek életéről ennyi is ad fogalmat, a látvány lehet, hogy onnan más szögből mutatja a sziklákat, de azok lenyűgözőek mindenhonnan. Na, mondom, most lefelé én vezetek, mert már láttam, A. hadd bámészkodjon. De bizony van egy útelágazás... mit mondjak, természetesen a rossz irányba sikerült menni... egy idő után gyanús lett, visszafordultunk, és mégiscsak visszaértünk. A panzióban rábeszéltek a vacsorára (nem kellett nagyon erősködniük), ők mindent grilleznek, hát az a csirkecomb az én ízlésemnek nem volt eléggé átsülve, de pótolták kedvességgel. Hanem mire a vacsoraidő eljött, fogvacogtató hideg lett! Bizony be volt csukva az étterem ajtaja-ablaka, még úgy is fáztam. Az erkélyünk egy másik domboldalra nézett, nem a sziklák felé, ez más jellegű volt, de mesebelien zöld és nyugodt, mintha más világrészen lett volna. Csönd és nyugalom... kár, hogy a beköszöntött fagyos idő csak annyit engedett, hogy az orrunkat kidugtuk, aztán húztuk is vissza... Akkora volt a csönd, hogy attól nem tudtunk aludni. Viszont egy kuvik sem tudott, és egész éjszaka ott huhogott a közelben. Reggel kértünk reggelit is, a szabvány kontinentális kaját adták, de jó volt.
Innen kezdve én úgy terveztem, hogy az északi oldalán, egy kisebb úton megkerüljük az Olymposzt. Nagyon kíváncsi voltam rá! De mire eljött az indulás, meggondoltuk magunkat. Már elfáradtunk, bőven volt eddig hegy, amin keresztülmentünk, és főleg esőre hajlott az idő, ami leginkább elijesztett a kalandtúrától. Így hát inkább visszajöttünk a főútra, Lariszától autópálya, téptünk visszafelé. Viszont most megálltunk a Tembi völgyében a fő turistaparkolónál, és turistabámészkodtunk egyet, meg turistaszuvenírt vettünk. Lépni nem lehet az árusoktól... Itt volt gyümölcsárus is (autóból), vettünk tőlük. Ígéretet tettünk a lányunknak, hogy viszünk neki görög cseresznyét. (Paralián volt egy cseresznyeárus bácsi, pár nap után az utca túloldaláról köszönt, és mennyei portékát árult). Akkor a gyümölcsökért úgy 1-1,5 euró között kértek, most viszont bizony 4-5-6 euró is volt kilója. Mindegy, a cseresznyét megígértük, később Paralián vettem tálat is, hogy épségben hazaérjen. 
Aztán kotortunk Paraliára, hogy ki tudjuk pihenni magunkat. Megérkeztünk a helyi utazási iroda elé (Pieria Travel). A magyar kislány azt mondta, beül mellénk és úgy igazít el az iroda által adott szállásra. (Nem ugyanazt kaptuk, mint odafelé.) Folyton be akart zavarni egyirányú utcákba, de sehol-sehol nem volt hely, az lett a vége, hogy a Paralia déli szélén lévő parkolóban tudtunk csak megállni. Pünkösdhétfő volt (a pici tengerparti –minden képeslapon látható- kápolnácska előtt sorbaálltak a görögök, hogy egy imára és gyertyagyújtásra bemehessenek). Tele volt vikendező göröggel az egész település, este se volt nyugalom tőlük, mert akkor meg a diszkózni vágyók érkeztek, és minden talpalatnyi helyet elfoglaltak. Szóval a parkolóból gyalog kellett – csomagokkal- visszacaplatni a szállásig (ott volt, ahol régen a bácsi árulta a cseresznyét, de most már nem volt bácsi). Magyar utazási iroda (helyesebben a magyar irodák helyi partnere)..., nekünk megfelelt, mert két embernek tágas, de ez szerintem főszezonban négyágyasnak van kiadva. Két, egyszemélyesnek széles, kétszemélyesnek keskeny ágy volt benne, és ahol az iroda adja ki, ott nincs törülköző-szappan-vécépapír, az a vendég dolga. (Jó, tudtam... csak délebbre magánúton foglaltunk...) Aztán elindultunk bevásárolni, szuvenírt, meg hazaviendő dolgokat. Itt legalább van üzlet, nem úgy, mint a pici falvakban, ennek is van előnye.
Reggelre kitisztult a városka a mulatozó görögöktől. Megbeszéltük, A. elmegy az autóért, én addig összecsomagolok. Várom... várom... várom... várom... úristen, hol veszett el??? kirohantam a parkolóhoz, már nem volt ott.... várom.... tudtam, hogy nem lett volna szabad egyedül engedni, mert ezen a négy utcán is képes eltévedni....várom.... már több mint egy óra eltelt.... közben hallom az ismerős idegenvezető (még 2002-ből, ő volt a fő idegenvezetőnk, ő is rámismert) hangját.... Jajjj, Zoé, segítsen már! elveszett a férjem, és nincs nála semmiféle papír!!! Mindjárt, ha lerakta a csoportot... aztán hallom, hogy Zoénak jó nagyot köszön a lépcsőn – az én elveszett párom! Útépítés és terelés volt, elkeveredett... pedig a parti úton voltunk... aztán közelebb hoztuk az autót, hogy belepakoljunk, de egy bőrszerkós, motoros ifjú görög elég gorombán próbálta a tudomásunkra hozni, hogy kotródjunk a boltja elől... ez sem esett jól.
Paralia! Katerini város üdülőtelepe. Mint Pesten a Római-part, vagy gyógyfürdős városban a vikendtelep. A görögök üdülőfaluját aztán felfedezték a kispénzű, nemrég szabadult, volt szocialista turisták, a telep egyre jobban kiépült. Az ajándékboltokban pontosan ugyanazt az egyengiccset árulják, mint minden fürdő- és nem fürdőhelyen – Balatonszárszón, Hajdúszoboszlón, Portorozsban, Velencében, sőt a vízre való utalás nélkül Lengyelországban... stb....és Görögország délebbi részein is. De hogy ezért miért kell Paralia nevének szitokszónak lenni??? „Nem görög!”... Autentikusabb görög hely nemigen létezik, mint az Olymposz... ami odalátszik... - először azt hittem, fényképeket látva, hogy valami nagy búcsújáróhely, hogy ilyen nagy temploma van – odautazva érzékeltem, hogy az ottaniak vallásossága más... a kis kápolnához sorbaálltak a görögök pünkösdhétfőn... és görögök voltak azok is, akik az ottani diszkót lepték el. Én miért láttam ott azt, ami igenis görög? más miért nem? Feltűnő, hogy a szidalmazók csak egy területen kötnek bele ezekbe a helyekbe és ezekbe a turistákba : a gasztronómia területén. De kéremszépen! kizárólag az a kultúra? egy idegen ország kultúrája?
Végre elhagytuk Paraliát. Thesszaloniki körül a körgyűrű szokás szerint zsúfolt volt, az ember örül, ha onnan megszabadul. Úgy terveztük, hogy a maradék egy ebédnyi eurót valahol útközben, még a határ előtt elebédeljük. Serres után kezdtük figyelni, de nemigen láttunk vendéglőt. Akadt egy-egy, de párom azt mondta, nem szimpatikus neki az ilyen útmenti hely, inkább egy faluban keressünk. Hát a következő faluba csak bekötőúton lehetett bemenni. Gurultunk... hoppá, ez olyasmi! Nem, csak kávézó. A következő : asztalok vannak! De ember nem volt, a hely zárva volt. A szomszéd kávézószerű helyen viszont egy asztalnál ült egy társaság, és jóízűen ette a sült apróhalat. Mutogatjuk, hogy olyat kérünk mi is. Azt nem, azok magánvendégek, „privát!” Ott egy bolt, ha enni akarunk! Egy minimális méretű üzlethelyiségben árult egy pofa kevés élelmiszert, sajtot, parizert... Hát jól felhúztuk magunkat, ráadásul éhesek maradtunk. Na, talán majd a határon! De a határon csak néhány kevéssé bizalomgerjesztő szendvics lett volna a választék, inkább abból ettünk, amit csomagoltunk. Keresztülgurultunk Bulgárián, és szerencsétlenségünkre a csúcsforgalomban értünk be Szófiába. Ott tiszta pénzpocsékolás volt sávokat felfesteni és jelzőlámpákat telepíteni... mindenki megy, amerre lát és akar, szabályt semmit nem tisztelnek. Beevickéltünk a sűrűjébe... de hát részben nem ismertem fel a térkép-terepazonos pontokat, részben még véletlenül sem lehetett balra fordulni sehol sem... egy rendőrségi épület előtt megálltam a második sorban, hogy böngésszem a térképet, rögtön odaevett a fene egy marcona nőstény zsarut, mutattam, bocs, csak a térképet nézem. Sikerült kikeveredni egy külvárosi lakótelepig... ott cseréltünk, hogy tudjam a térképet nézni, nehezen mégis visszaértünk a belvárosba. Megint bevackolódtunk a Kervan Hostelba. Aztán kimentünk, megkerestük a székesegyházat, sétáltunk egy kicsit a környéken. Találtunk egy nyilvános telefont... beszkenneltem... a túlsó felén azért európai színvonalú készülék volt... sőt még az odafelé úton, az egyik főutcán, olyat láttunk, hogy a villanyrendőr fülkéjében még bent ült az ember és kézzel váltott .... 2004-ben.
Reggel gond nélkül kijutottunk a városból, csak néhány közlekedési szabályt kellett megszegni és néhány lámpajelzést nem figyelembe venni... Bolgár-szerb határ. Fönt a tábla : EU-sáv. De természetesen csak az egyik fülkében dolgoztak a bolgár határőrök. Mi rutinosan odaálltunk, ahova a többiek. Utánunk érkezett egy cseh és egy szlovák autó (összetartoztak), és friss uniós öntudattal beálltak az EU-sáv felirat alá. Őutánuk begurult egy rettenetesen torzonborz, alternatív kinézetű spanyol fiú is. Vártak szegények... vártak... mi már végeztünk, mikor eszükbe jutott átjönni a másik sávba. Szerbián keresztül nem volt semmi gond, csak annyi, hogy egy benzinkútnál végre megálltunk, de nem láttam vécét, dínárunk meg nem volt, hogy fogyasztás után talán beengednek... sőt még Röszkén sem fedeztem fel a keresett helyet, úgyhogy a határ utáni első magyar benzinkútnál gyorsan tankoltunk és kértem a vécékulcsot... mogorva volt a kutas, nem akarta érteni, hogy fizetünk mi, csak van sürgősebb ügy is...
Bizony elég fáradtak voltunk, mikor este fél kilenc körül hazaértünk.