1. ÚTKÖZBEN 2. FANARI 3. SZAMOTHRAKI 4. KIRÁNDULÁSOK FANARIBÓL 5. PIHENŐ THASSOSON
6. XANTHI 7. ANO KARYOFITO 8. A HEGYEK KÖZÖTT
Kalandozás Orfeusz földjén
2008. szeptember
4055 km
Tavaly Thassoson, Skala Potamián üldögélve, elmerengve, nézegettük, találgattuk, hogy amit látunk, sziget-e vagy a szárazföld partja... A térképet betájolva rájöttünk, hogy az a két hegycsúcs, ami úgy látszik a távolból, mintha csak a vízből emelkedne ki, Thrákia partvonalához tartozik. Arra vajon milyen lehet a táj?
Az öböl másik oldalán Szamothraki hegycsúcsa húzta a tekintetet, már ha nem volt párás az idő.
Oda el kell menni! meg kell nézni!
Vadászat és gyűjtögetés kezdődött, honlapokat és prospektusokat böngésztem. Megtudtam, hogy az idegenforgalomban az „Orfeusz földje” nevet használják erre a vidékre – a helyi mítoszok szerint Orfeusz ezen a tájon élt és zenélt csodaszépen.
Ezen a tájon vezetett keresztül a római korban a Via Egnatia, a kelet-nyugati irányú fő közlekedési út. Sok város alakult ki az út mentén, a pihenőhelyeknél és a forgalmas kereskedelmi és katonai csomópontoknál.
Ma is ugyanerre halad a forgalom, nagyjából ezen a nyomvonalon létesítették az autópályát is.
Végül kialakult az útiterv.
Az utazás időpontját úgy kalkuláltam, hogy Szamothrakiról szeptember első hetében még este 8 után is vissza tudjunk jönni a komppal, utána már csak du. 5 órakor indul az utolsó.
Két tranzitszállást terveztünk, így aug. 29-én, pénteken délután indultunk itthonról. A magyar munkaszervezés iskolapéldájaként az M5-ön pénteken csúcsforgalomban végezték a karbantartást. Horgosnál meglepődtünk, bár nem kellett volna – rettenetes hosszú sor várt Magyarország felé belépésre. Főleg hazatérő törökök. De alig lehetett elmenni a mi sávunkban, úgy elállták. Viszont az összes szerb rendőr a határnál volt szolgálatban.
Újvidéken aludtunk. Este kimentünk a városba sétálni. Már Szerbiában is megjelent az OTP, a honlap szerint van egy automata ugyanazon a címen, mint a szállodánk, nosza, keressük meg, veszek ki valamennyi dínárt vacsorát fizetni, a hotelben elfogadják a kártyát. A szállodától a sarokig, a bútorboltok hosszú során át, semmi. Derékszögben a másik utcán, hiszen úgy látszik, egy épületkomplexum az egész, sok bútorbolt, bankautomata semmi. Továbbrobogtam, már csak azért is, hogy kiderítsem, nem hülyeséget találtam az interneten. Sokszáz méter után végre a bútorboltok után bankok következtek, megtaláltam az OTP-t, kártya be, szerbül és angolul tud, kérek ezer dínárt, a gép szépen lezongorázza a műveletsort, már amennyit értek angolul, és nem ad ki egy fillért sem. Egy merő frászban voltam, amíg végül Thassosra nem értünk és végre meg tudtam nézni a neten a számlámat – nem vonták le az összeget, pedig meg voltam győződve róla, hogy ezt megszívtam. Szendvicset vacsoráztunk...
Másnap mentünk keresztül Szerbián. Az autópálya-kapuknál kártyával fizettünk. Visa, Mastercard, Maestro, AmericanExpress és helyi szerb kártyát fogadnak el. Pillanatok alatt megy a dolog, ugyanannyi idő, mint pénzzel. (Eddig még amúgy mindig euróval fizettünk, kiszámolt apróval.) A bolgár határhoz érve még több török állt szemben a határ másik oldalán (és rendszeres időközönként dudakoncertet adtak, de minek), de teljesen teleállták a mi sávunkat is. A bolgár officírok, ha lehet, még körülményesebbek lettek, mint eddig voltak. Iszonyú sok ablakon kellett ki és benyújtani a papírokat meg valami chipet, amit a markunkba nyomtak, aztán végül elvették. És az útdíj a fórumokról ismert 5 euró helyett 6 euró volt.
A határtól Szófia felé az út kb. egyharmadánál van egy faluszéli rendőrörs (a faluból csak ez az egy ház van az út mentén, több nem látszik), ott már négy éve ismeretséget kötöttünk, azóta – mit tesz a helyismeret – ott mindig óvatosan haladunk, mert azok nonstop dolgoznak. Szófia bevezető részénél szó szerint lesben álltak a zsernyákok. Az út – Szófián kívül – jó. A körgyűrű elég siralmas, de nem vészes, viszont a városból kivezető út csak romlott, amióta ismerjük, akkora kátyúk vannak, majdnem az egész autó belefér. Most nem tévedtünk el Pernik felé, simán, eseménytelenül értünk Blagoevgradba. A hotel éttermében adnak a saját vendégeiknek 20% kedvezményt. Vasárnap délelőtt a bolgár-görög határon meglepően sok autó összejött. Utána már Görögországban voltunk!
Serresnél keletre fordultunk, utána Nea Zichninél délnek, Amfipoli felé.
Erre a helyre kíváncsi voltam. Ez a bolgárul Sztruma, görögül Sztrimon folyó torkolata. Ahány ókori történetet olvastam, mindben hangsúlyosan fontos szerepet játszott Amphipolis kikötője, sőt az egész városállam. Dombok vigyázzák a torkolatot. Ahol az volt kiírva, hogy régészeti leletek (nemcsak Görögországban, máshol is a barna színű táblák jelzik a látnivalókat), ott nem fordultunk be, pedig lehet, hogy ott kellett volna. A múzeumhoz lyukadtunk ki, kis sétával a völgyben láttunk két torony-romot, a dombon meg valami erődítmény maradékát. A régi város ásatását nem találtuk meg, de nem baj, csak kora keresztény épületmaradványok kerültek elő. De a táj látképe mutatja, gazdag, termékeny vidék volt a valahai városállam fennhatósága alatt. Van egy másik barna tábla is, amelyik ókori sírkamrát jelez, erről nem olvastam előzetesen, amikor az útitervet állítottam össze. (Egy másikat akartam megnézni, ami végül nem volt nyitva.) A domb alatt, már a laposon, a torkolathoz közel, ahol az ókortól napjainkig működik híd, áll egy római kori emlékmű. Hatalmas oroszlán, de hogy mi célból került oda, azt csak találgatják a kutatók. Valószínűleg síremlék.
Továbbmentünk a parti úton, arrafelé, ahol Norigáék éjszakáztak. Egy helyen lementünk egészen a víz melletti üdülőtelepi útra, ami egyszercsak rázós földúttá vált, és mérgelődések után keveredtünk vissza a főútra. A tenger partján haladtunk, a fehér tarajokat vető kék víz mellett. Az út túloldalán, a Pangeon hegység oldalában már az ókori thasszosziak is alapítottak gyarmatot. A hegy keleti oldalán az egyik falu meg Dionüszosz szülőhelyeként ismert. (Ennyi és ilyen finom szőlőt még életemben nem ettem, gyerekkoromban sem.)
Ahogy a térképen ívesen kanyarodik a part, Amfipoli és Kavala között kb. félúton, áll egy bizánci kori torony, Apollonia – az ókorban sok Apollonnak szentelt vagy ajánlott város volt a hellén és római területen. A magas parton még emelkedik egy domb, ennek a tetején áll a vártorony. De kerítéssel le van zárva, szemmel láthatóan most hozzák rendbe, látogatható állapotba, így pillanatnyilag nem lehet megmászni. De áll mellette a parkolóban egy lakókocsis kantin, ahol magunkévá tettünk egy-egy szuvlakit, és kicsit bámultuk, ahogy szép nagy tajtékot vetnek a hullámok. Tovább Kavala felé tervbe vettem a volt thasszoszi gyarmat, Iszimi (a prospektusban Oysimi) megtekintését, de ez nem volt kitáblázva – talán nem is baj, mert mintha előzetes telefonálás után lehetne csak látogatni.
Innen kezdve folyamatosan haladtunk úticélunk felé. Kavalát, majd a keramoti leágazást elhagyva, a Nesztosz előtt elfogy az autópálya, aztán egy idő után ismét van már. Xanthit elkerüli, kicsivel a város után ágazik el az út Porto Lagos felé. Jé, ott vannak a templomok! A másik oldalon a tavon meg madarak. Aztán elágazik ismét az út Fanari felé, az útelágazás szögletében áll a skanzen. Még pár km-t kanyarogtunk, aztán Fanariban kibukkantunk közvetlenül a szállodánk mellett.
Szóval du. 4 óra volt, mikor megérkeztünk. Kellemes parkoló van az épület előtt, árnyékos, csak a fákról hullik valami ragadós maszat, minden nap meg kellett pucolni az üveget. A Villa Theodora bejárata nyitva, kellemes társalgó, de sehol senki. Vártunk. Sehol senki. Kimentünk körülnézni, hátha a kávézóban tudnak valamit, az még nem volt nyitva. A bejárati ajtó mellett lakik egy idős, mozgásképtelen néni, az ránkzörgött a botjával, hogy beszéljünk vele – de sokra nem jutottunk, mivel ő mondta görögül a magáét, annyit vettem ki, hogy várjunk egy órát, majd ötkor. Fél öt felé előkerült a takarítónő, de hiába mutogattam a kinyomtatott emailt, ő mondta szaporán a magáét, igaz, kedves és mosolygós volt, annyit értettem, majd ötkor. Aztán ő is elment. Szerencsére visszajött, és kb. ötkor végre felhívta a főnökét, hogy itt vannak valami magyarok és szobát akarnak – ekkor végre kaptunk kulcsot és becuccolhattunk. De a tulajt a nyolc nap alatt egyszer sem láttuk, távozáskor azért csak előkerült valaki, aki bekasszírozta a pénzt. Hm. A honlapon nincs megjelölve, mikor főszezon, mikor utószezon. A levelezés során nagylelkűen közölte, hogy a főszezon ugyan szept.20-ig tart, de ő megszámítja nekünk aug.31-től utószezoni áron (40-ért). Nos, a szobában ott függ a kötelezően kitett szabályzat és ártábla – ezen, mit ad isten, szeptember 1-től érvényes az utószezon. Amúgy a szoba nagyszerű volt. Normális méretű szoba, telefonnal (nem használtuk), hajszárítóval, tükrös író- vagy fésülködőasztallal, klímával (azt is alig kellett használni), a szekrénybe beépített konyharésszel. Épp elég – egytálcás mosogató, rezsó, fölül edények, alul hűtő. Pont jó. A fürdőszoba egy táncterem, csak felmosó felszerelés nem volt, és a takarítónő a szemetet ugyan rendesen kivitte, de egyéb takarításban nem szakadt meg. (Ő se látta a főnököt...) A tisztességes méretű erkélyre szolgáló ajtó egy elhúzható szúnyoghálóval is rendelkezik, úgyhogy éjszakára ezt az ajtószárnyat nyitva lehetett hagyni. Sajnos, nem a tengerre nézett, oldalról ugyan lehetett látni, és összesen vagy 40 m-re volt; szemben a halászkikötőhöz vezető út és tér görög forgalma, nyüzsgése. És este élénkültek meg, természetesen, de azt nehezen tudjuk befogadni, hogy kisgyerekek miért visítoznak még úgy éjféltájban is... jó, más kultúra. De bájos park is van padokkal, meg két szerencsétlen kutya kikötve egy fához... Sok görög nyugdíjast láttunk cserkészni, sokan üdültek ebben az időpontban, de csak ott a környéken láttuk mozogni őket – kis séta, kirándulás az nem.
Első nap csak a közvetlen közelben bóklásztunk. A parkban, a mólón, a boltig (többször is kaptunk ajándékot, igaz, megfigyeltük, 20 euró vásárlás fölött), meg elsétáltunk terepfelderítés céljából Fanari beach-ig, a homokos strandrészig, de nem fürödtünk. Estefelé a móló mellett lévő strandrészen bementünk úszni. Bár ne tettük volna... a víz sem olyan tiszta, mint amilyen fogalmaim a tengerről vannak, de inkább csak hínáros. De a bejutás meg a kijutás! Vastag homok fed mindent, kivéve a víz közvetlen szélét. És süpped a kavicságy, bokáig belesüllyedtünk az éles kavicsok közé, és befelé még bementünk, de kifelé nagyon rossz volt. Később kicsit kijjebb a móló mentén láttunk egy másik részt, ami talán valamivel jobb. Nos, mikor viszont a beach-re mentünk, ott így nyár végén már akadt tüske a homok között (nem a víz mellett!), amúgy vastagon homokos. Ott kényelmesebb bemenni, de kb. derékmagasság után kövek voltak a fenéken, úgyhogy megtorpantam, úszás nem lett. Igaz, ami igaz, több kilométer hosszú a part, nyilván nincsenek mindenhol kövek. Kisgyerekeseknek kifejezett strandolásra nagyszerű, de nekünk pechünk volt.
Viszont jópofa volt látni a Fanari-tavat. Egy keskeny földsáv választja el a tengertől (összesen talán 50 m széles), az egyik oldalon tó, madarakkal, (úgy láttam, természetvédelmi terület), a másik oldalon a tenger, a hosszú-hosszú strand. Több tó is kialakult ezen a részen, igazából lagúnák, a tengerből maradtak vissza, de míg egyik oldalról a tenger sós vize be-becsap ide, a hegyek felőli oldalukon a folyók, patakok édesvízzel táplálják őket. A legnagyobb a Vistonida-tó. Ennek az elválasztó gátjának a másik oldalán kialakult tóban építették fel a porto lagosi templomokat. Az északi csücskében pedig ókori és bizánci időkből származó kikötőváros maradványa van, a hegyek felől már akkor is inkább hajón szállították az árut.
Még egy érdekesség : az első este Fanariban a párom bekapcsolta a zsebrádiót, kíváncsiságból (utóbb mondta, hogy ő ezt a készüléket már buherálta) – és felcsendült a Kossuth Rádió esti meséjének szignálja, tisztán, hangosan... Egész görögországi tartózkodásunk alatt tudtuk hallgatni a Kossuthot, igaz, csak este. Szamothrakin is bejött az autórádión!