Kalandozás Orfeusz földjén - 3.rész
A következő napon csak rövidebb kirándulást tettünk. Először megálltunk a Xanthi-Porto Lagos-Komotini főút és a Fanari elágazás szögletében, ahol egy kicsike skanzent alakítottak ki. A szarakatszani népcsoport jellegzetes házaiból állítottak fel néhányat. A különböző forrásokból annyit szedtem ki, hogy Görögország legrégibb népének tartják. Együtt említik olyan népekkel, mint a sok száz éve idevándorolt vlachok, ez is pásztornép. Nagyon érdekes formájúak a kunyhók, és egy icipici pravoszláv templom is tartozik hozzá, pici, mint a falu.
Továbbmenve kicsit megálltunk a Vistonida-tó partján, elnéztük a vízen pihenő madárseregletet. Azután tovább a templomokhoz. Mesebeli Tündérország icipici szigetei. A kegyszerboltjukban édesdeden szunyókált az asztal mellett a szerzetes, úgyhogy ott nem vásároltunk szuvenírt.
Irány Avdira. A mai falu itt is úgy 5 km-nyire van a tengertől, holott az ókorban, sőt még a bizánci korban is hadi és kereskedelmi szempontból is jelentős település volt. Tehát a falutól a tenger felé kell venni az irányt. Ki is volt téve a barna tábla, hogy régészeti lelőhely arra. A parthoz közel pedig találtunk egy jókora mai házhelynyi ásatást bekerítve, semmi ismertetés. Ahogy ott tipródtunk, végül felfedeztünk a part felé egy toronyszerű romot, majd kiderült, hogy az út túloldalán emelkedő dombon a bizánci város, akkori nevén Polystylon maradványait találtuk meg. Az ösvény mentén vadon vagy elvadultan álltak a fügefák –eddig nem tudtuk, hogy az érett, friss füge ilyen finom! Pont olyan édes, mint az aszalt, de még a lédús, ínycsiklandó gyümölcs zamatával. Az ebéd tehát megoldódott, fügét és odébb szedret szüreteltünk. De hol vannak az ókori romok? hiszen ott múzeum is van. De hiába mentünk jócskán a parti úton balra is meg jobbra is elég tetemes távolságot, kiírva nem volt semmi, végül meguntuk és feladtuk. Valószínűleg valamelyik irányban tovább kellett volna még menni. Viszont a parti elágazásnál áll egy kis templom, mellette pedig egy kút, ahol szépen megpucoltuk nagyjából az autót. Béke és nyugalom honolt mindenütt.
Visszafelé túlmentünk Fanarin, Arogi felé, hogy eljussunk a Molyvoti félszigetre, ahol i.e.7.századi thasszoszi gyarmat romjai vannak. A parton közvetlenül nem vezet út, a belső falvakból visz le a partra egy-egy leágazás. Meszi falunál keletre kell fordulni, a következő falun (Glyfada-n ; elképesztő, mennyi azonos helynév van Görögországban) túl keletre még vezet út. (Szamothrakin vettem egy nagyon jó Thrákia-térképet, most előttem van kinyitva, abból vagyok ilyen okos.) A térkép aztán földutat jelez délre, a part felé, a Molyvoti-félszigethez, de majdnem végig aszfaltút vezet már. Ahol véget ér, a földút göröngyei miatt leállítottuk az autót, az utat szegélyező gyapotföld egy kopasz foltján, és továbbsétáltunk a partig. Már fönt a dombtetőn is volt egy tábla, hogy Strymi archeológiai leletei, de ott be van kerítve a gazos talaj alatt rejtőző romok területe. A parthoz érve is van pár kő – és tábla -, valószínűleg a kinyúló félsziget dombjára is érdemes lett volna elmenni, mert az ismertetők valami vízvezetékként szolgáló alagutak maradványait is emlegetik. Azt nem láttuk. De mivel a világon senki nem járt arra, fürödni kellett egyet. Olyan szép kagylóhéjakat találtam. A vízbe bemenve pár méterig kellemes az alja, amíg kb. derékig ér, aztán éles vonalban egészen sötétet láttam. Ott vajon hirtelen mélyül? nem volt merszem kipróbálni, inamba szállt a bátorság.
Szóval nem véletlenül telepítettek ide kolóniát. Dimbes-dombos, lankás területen termékeny mezők húzódnak végestelen-végig, csak a lagúnák szakítják meg itt-ott.
A következő napra nagyobb körút volt betervezve.
Elindultunk az előző napi irányban, ugyanis ahol délnek fordultunk Molyvoti felé és a térkép még földutat jelzett, ott a keleti irányban futó út is aszfaltos volt, holott a térképünk még arra is földutat mutat. Hátha végig tudunk menni rajta, egészen Imerosig! A szelíd lankákon, dohány- és gyapotföldeken keresztül magányosan gurultunk az úton, csak néha találkoztunk helyi autóval. Egy darabig. Amíg elértük a Lissos folyót. Ott elfogyott az aszfalt, volt tovább út, de tengelytörő göröngyökkel. Valamivel előtte az út szélén áll egy furcsa közlekedési tábla. Lehet, hogy arra figyelmeztet, hogy a hídon nem lehet átkelni? Amúgy át lehet, csak terepjáróval.
Szóval visszafordultunk Mesziig, ott északnak vettük az irányt a régebbi utakon. Talán a következő faluban, Porpiban láttuk (vagy az azutáni faluban) : a falu közepén, a kis dombon dunántúli iskolaépületre emlékeztető szögletes épület, középen, a tető szélén pedig kinyúlik egy kicsi minaret. De addig vitatkoztunk, hogy meg kéne állni és lefényképezni, amíg túlhaladtunk rajta, és sajnos nem készült fénykép.
Aztán kikeveredtünk egy főbb útra, ami Komotiniből Xilaganiba vezet. Xilaganiban is van néprajzi múzeum, de azt nem kerestük meg. Az ismertetők alapján még Xilagani előtt található az Ergani Akropolisz, még a kőkorból. Hát tábla nem jelezte, de kb. ahol ezt sejtettem, emelkedik egy süvegszerű magas hegy, lehet, hogy az az.
Következő programpont a Maronia fölött található cseppkőbarlang, amit a helyiek a küklopsz barlangjának tartanak. (Tessék mondani! Tudja valaki? Hány barlangot tartanak számon szerte Görögországban a küklopsz barlangjaként? Merthogy pár tíz km-re, a szomszéd megyében is van egy.) Állítólag még zárva van, de Ági úgy tudta, megnyitották. Országút széle, tábla : barlang arra. Fölkacskaringóztunk – barlangnak nyoma sincs. A küklopsz által széthajigált kövek ott vannak, meg valami régi katonai terület, meg kecskehodály, de amit kerestünk, azt nem találtuk. Lehet, hogy rossz felé mentünk, de a tábla erre mutatott.
Vissza Proskinites faluba, ott délnek a tengerpartra. Elszórt nyaralóházak, meg gondolom lakóházak találhatók nem túl sűrűn. Megálltunk annál a szállodánál (Hotel Dioni), aki, miután a vagy hatodik emailemre se válaszolt, a telefonban azt mondta Áginak (segítséget kértem tőle), hogy azon nyomban foglalja le, mert őt szeptemberben megszállták a magyarok... Hátul az udvarban kettő azaz kettő darab autót láttam. De azt hiszem, itt valószínűleg nem is éreztük volna jól magunkat, szép, de rideg. A part viszont érdekes. Strandnak elég kavicsos, de a partoldal egészen érdekes vörös homokból áll.
Maronia régészeti érdekességei. Itt van rendesen tábla. Csak ami a színházhoz, ókori városhoz mutat, arra irgalmatlan földúton kell menni. Egy darabig kínlódtunk, aztán föladtuk és visszafordultunk. Lementünk a kikötőhöz, onnan látszott valami toronymaradék, meg a kikötő közelében van egy késő római ház maradványa, és egy korakeresztény bazilikát tártak fel. A forrásaim szerint még valami dombtetőn valami sokkal régebbi akropolisz is van, de földút+mászás kizárva.
Innen felmentünk Maronia mai faluba, ahol vásároltunk, rácsodálkoztunk a kilátásra, aztán északra indultunk, keresztezve az autópályát. Irány Sapes. Ezzel a névvel jelzett címszó alatt olyan bájos, romantikus fényképet láttam valahol a neten... de olyat a helyszínen nem találtunk. Rendezett, tiszta, de teljesen átlagos városka, szerencsére a szélén van egy nagy, modern hipermarket, ott bevásároltunk. Innen indul út északkeletre-keletre – először kicsi falvakat és festői, sziklás helyeket lehet látni (pl. Nea Santa, de ott csak valami geológusok honlapja jött be a keresőből, azt az információt meg annyira azért nem tudjuk értékelni), majd keresztülvezet a Dadia Nemzeti Parkon.
Innen Komotini felé haladva már előfordult (meg keletebbre is), hogy csak úgy a ház mellett a járdán üldögélő fekete kaftános öregasszonyokat láttunk. Nem széken, a földön kuporogva. És lépten-nyomon, szinte mindegyik faluban integetett a minaret.
Komotini előtt egy faluban, Thrilorióban jelzik a kosármúzeumot. Hát itt is sikerült rossz helyen leágazni, mikor megláttuk a jó elágazást, már nem volt kedvünk újabb próbát tenni, ez is kimaradt.
Komotini belvárosába bejutva keresztülmentünk rajta. Sajnos, így menet közben, a szokásos görög városi utcákon haladva, nem nagyon lehet észrevenni a mecseteket és minareteket. És a járdák mentén felállított táblák feliratairól azt következtettem, hogy ott fizetős a parkolás. Lehet, hogy nem az, de ha igen, hol a fenében veszünk cédulát, ha olyan a rendszer? Tehát igyekeztünk kikerülni ebből az övezetből. Térkép elő, keressük meg a régészeti múzeumot, nincs messze. Tábla a kapun : nyitva 15 óráig. Fél hat volt. De az ajtó nyitva, a múzeum nyitva, és még fizetnünk sem kellett. Hát nem valami nagy, bár a jelentősnek tartott leletek mind itt vannak. A hegyekben talált „Thrák lovas” dombormű, a Didimotichoban talált arany fej, a Maroniában talált terrakotta Dionüszosz-maszk.
Ezek után már nem volt kedvünk az óvárosig kutyagolni. Komotini szép, rendezett, tiszta, világos, barátságos város. Ha bementünk volna gyalog a sűrűjébe, itt biztosan kaptunk volna képeslapot. Az eddigi településeken ugyanis, bár a turisztikai ismertetőikben szerepelnek a helységek, de sehol nem kaptunk képeslapot, az még nincs. Lehet, hogy addig jó?
Komotinitől a főúton hamar visszaértünk Fanariba.
A rákövetkező napon messzebb mentünk, Alexandroupoli környékére. Kb. Xanthitól már kész az autópálya a török határig (csak egy rövid szakasz hiányzik), itt-ott ugyan építettek rajta valamit, Alexandroupoli előtt, de nem hosszan. Itt – a görögországi nemzeti utak és régebbi autópályáktól eltérően – táblákkal jelzik, hogy 120 helyett 130 a megengedett sebesség. Alexandroupoli előtt a Makrinál kiépített lehajtónál mentünk le a part felé. Onnan még nyugatra, hogy a legnyugatabbi ponttól haladjunk kelet felé.
Megkerestük Mesemvria-Zoni ásatását. Ez is nagy város volt az ókorban. Azt olvastam, hogy amint politikai és háborús helyzetek miatt, meg kalózkodás miatt meggyérült a tengeri forgalom és áttevődtek a kereskedelmi utak a szárazföld belsejébe, akkor kezdtek tönkremenni és elhalni ezek a régen fontos parti települések. A dupla névnek az az oka, hogy először azt hitték, az ókori forrásokban fontosnak jelzett Mesemvriát találták meg, utóbb rájöttek, hogy ez mégis inkább a Zoni nevű hely. Ami idevonzott, az a kép, amin rengeteg, megszámlálhatatlan amfora van egymás mellé lerakva, mind szájával lefelé. De a látogatható terület szépen karban van tartva, deszkajárdákat fektettek le a mászkáló látogatók számára, az amfórák egy tető alatt vannak, de oda bizony nem vezet járda. Sajnos. Talán a kerítés fölött vezető útról látható.
Aztán visszacsurogtunk Makri felé. A part mentén elég ritkásan állnak a nyaralók, nagyok a telkek. A vízpartot nem láttuk, hogy fürdés szempontjából milyen lehet.
Makrinál a part felé vettük az irányt, van is egy jó parkoló ott, ahonnan indul az itteni küklopsz-barlanghoz vezető turistaösvény. Ezt nem is olyan régen fedezték fel, körülötte kora kőkori település nyomait is találták. Festői, kiépített turistaút vezet a hegy oldalában, sziklák között. Végre odaértünk a barlanghoz. Hát szégyenszemre nem mertem lemászni a sziklákból álló lépcsőszerűségen, kifogott a lábamon, féltem, hogy megcsúszok, meg magasak is a fokok. Az ősember bezzeg... De láttuk a barlang bejáratát, bemenni úgyse lehet. Bizony nem a parton van közvetlenül, hanem elég magasan a domboldalban. Följebb volt valami kerítés valami ásatással, nyilván az lehetett a település helye, de annyira el voltam foglalva azzal, hogy nem tudok a barlanghoz jutni, hogy el is feledkeztem róla, hogy ott is lehet látnivaló, meg amúgy is hasonló volt az „út” abban az irányban is.
Tovább kelet felé. Az előváros, üdülőváros, Nea Hili már komoly város képét nyújtja, meglehetősen nagy és forgalmas. Aztán keresztülvezet az út Alexandroupolin. Fiatal város, nem annyira zegzugos, mint az ősi görög városok, itt biztos kaptunk volna képeslapot, de nem mentünk be befelé a városba, a komphoz menet láttuk a szép nagy templomot is, múzeumba menni időigényes (van régészeti, néprajzi és egyházi kincsek múzeuma is), és azért itt is akadnak keskeny és egyirányú utcák. És forgalom az bezzeg van.
Továbbmentünk a repülőtér irányában, azon is túl, kerestük Traianoupolist. Traianus császár alapított itt várost a gyógyfürdőre alapozva, a bizánci időben fontos püspöki vagy micsoda székhely volt, mai megnézhető műemléke a török korból való, a Hana, egy nagy hodály, ami vendégfogadóként üzemelt aktív korában. Mögötte egy török fürdő romjai találhatók. Hát itt is elkavarodtunk valahogy, elölről nem találtunk táblát, végül valamiképpen a háta mögött bukkantunk ki – egy folyóágy választja el a műemlékeket ettől az úttól, így közelről nem néztük meg.
A Loutros nevű gyógyfürdőhelyes faluból jelez a térkép utat Nipsa felé, de bizony egy idő után visszafordultunk, és járt úton mentünk el Nipsáig. Merthogy itt állítólag van valami hely, ami az ókorban valami szent liget volt, ma meg szabadidőközpont. Valami Profitis Ilias nevű hely. De sajnos nyomát sem találtuk. A falu közvetlen környékén semmi nem volt. Lehet, hogy más van kiírva az odavezető útra, sajnos nem találtuk.
Alexandroupolitól északra a bizánci várak mellett még fontos és érdekes látnivaló az Agii Theodori barlangkápolna. A mi Árpád-házi királyaink idejével egyidős freskók vannak benne. De az ismertetők egyértelműen földutat jeleztek, úgyhogy oda nem mertünk elindulni. (Bár sok ilyen helyen már aszfaltot találtunk.)
Még északra szívesen elkószáltunk volna a Kirki és Sikorachi felé és a két falu közötti festői útra, a legenda szerint itt élt Orfeusz, és itt játszott olyan gyönyörűen a líráján ( a köznyelvbe a lant került be), hogy még az állatok is szájtátva, csendben hallgatták. De az egész régiónak az Orfeusz földje nevet adja a helyi idegenforgalmi szervezés. Hát a külön kanyarodáshoz már nem éreztünk magunkban elég erőt. Vissza akartunk térni még Nipsa közelében az autópályára, de a ráhajtónál nem volt tábla, túlmentünk, így ismét bekerültünk Alexandroupoliba, és ismét végigmentünk a keresztülvezető főúton. Aznapra már elég volt az élményekből.
Az előzetes tervezésnél felmerült még Feres is, de oda már nem volt energiánk elmenni. Meg Doriskos mezeje, ami Xerxész felvonulási terepe volt. De az út menti terület be van építve, meg be van vetve, lapos, nem jellegzetes, bár elképzelhető, hogy ástak ki valami leletet.
Az ettől északabbi rész pedig eleve ki lett lőve, mert minden nem férhet bele egy utazásba. Pedig érdekes az Evros deltavidéke is a madárparadicsommal, Soufli a selyemmúzeumával, Didimothiko a duplafalú várával, és van még számtalan bizánci vár és kőkori emlék azon a vidéken.