Kalandozás Orfeusz földjén - 6.rész
Este esett, reggel ezért tanakodtunk, hogy elinduljunk-e kirándulni, lesz-e sár, vagy hagyjuk a következő napra. Jó, hogy nem hagytuk, mert a következő estén nagy felhőszakadás volt, utána már biztosan jó sáros lett az erdő.
Ahhoz kissé hűvös volt, hogy a teraszon reggelizzünk, de kinézve elkápráztatta a szemünket a látvány : a szemközti hegyek által közrefogott völgyekben köd volt az eső után, felhőfoszlányok lebegtek, alacsonyabban nálunk.
Elindultunk kirándulni. Az út és a vasút a Nesztosz mellett fut, de az útról nem látni a folyót, elképzelhető, hogy a vonatablakból igen. Az első állomás Paranesti volt. Ez már Drama megyébe esik. A faluban éppen piac volt. Itt is olcsóbb volt a szőlő, a paradicsom, a paprika, 1 eurós áron adtak szinte mindent. Muszáj volt venni, pedig még a hazaútra is maradt. Egy asztalkánál egy öregember több minden mellett némi kegyszert is árult, ikonokat, egyházi naptárakat, kereszteket. Két kis láncot vásároltam nála, elővette a celofánzacskót, majd a tűzőgépet – Magyarországon ez hogy zajlott volna?
Kérdeztem az árusokat, hol a múzeum, de a vidékiek nem tudták. Van egy természettudományi kis múzeum, a falu elején tábla is felhívja rá a figyelmet. Aztán megkérdeztünk egy nénit, ő meg szaporán magyarázva kézzel-lábbal a falu ellenkező vége felé mutogatott, hát nem csoda, hogy ott nem találtuk – a hazafelé úton vettük észre, hogy az ellenkező irányban van, talán egy vagy két saroknyira. Akkor már nem álltunk meg miatta.
Érdekes, hogy Görögországnak ezen a részén sok helyen a látnivalók közé sorolják a vasútállomásokat. Nekünk ez nem különleges, pont olyanok, mint Közép-Európában a száz évvel ezelőtt épült többi vasútállomás.
A hegyek közé indultunk. Itt is a táj hasonló látványa fogadott – mindenütt a magas hegyoldalak ellentételezéseként az út mellett mélység, egyenes útszakasz egyautónyi.
Az Agia Varvara vízeséshez igyekeztünk. Kicsit túlszaladtunk rajta, sokáig nem lehetett megfordulni, ezért el akartunk menni a következő faluig. De egy helyen volt egy beugró egy épülethez, alkalmas volt a megfordulásra, és táblák magyarázták, hogy „gefira” (híd) arra. De az egyiknél ösvényt sem láttam, a másik 1 km-re jelezte, és kissé meredek volt az út, inkább lemondtunk róla. Vissza a vízesés gyalogútjáig. Van egy kis parkolásra alkalmas rész, de nagyon szemfülesnek kell lenni, mert a kicsi útbaigazító táblán kívül más nem hívja fel rá a figyelmet. Ahogy kiszálltunk az autóból, a partoldal felett legelő lovakat láttunk. Több helyen olvastam, hogy ezekben a hegyekben vadlovakkal lehet találkozni. Azt nem tudom, hogy valódi vadlovak-e, vagy csak elvadultak, ezeknek szemmel láthatóan nem volt gazdájuk. Miután egymásra csodálkoztunk, elindultunk lefelé a turistaúton. Az ismertető szerint 600 m az út, valóban nem is több. Félúton van egy szokásos kiépített pihenőhely, onnan azért már erdei úton – nem a budai parkerdő murvás útján – kell menni. Pici sár volt az előző esti eső miatt, de nem volt vészes. Azt hittem, majd messziről hallani lehet a vízesés moraját, de így ősszel sokkal vékonyabban zuhogott a vízsugár, mint az eddig látott képeken. (Amerre mentünk ezekben a hegyekben, sok helyen láttunk kutat, itatót, csorgót, de a legtöbbjéből nem folyt a víz, kiapadt.) A zuhatag egy kis tóba érkezik, onnan folyik tovább. A partján padok, asztalok vannak felállítva a turistáknak. Csönd, nyugalom, elmélyedés, béke... a víz látványa mindig megnyugtató.
Visszafelé indultunk, majd az elágazásnál felmentük Prasinada faluba, a kolostort megnézni. Picit meg is akadtunk, mikor elágazás következett : erre a falu, arra a kolostor. Hát menjünk a kolostor felé, úgyis arra vagyunk kíváncsiak. Már az útról látszik, és egyre közelebb jön Az Úr színeváltozása kolostor. Egy sziklaszirten áll, meredély felett, hasonlóan a Meteorák kolostoraihoz, a környező hegyoldalakon is mindenütt sziklák. A templom fehér tömbje, a tetején a keresztje pedig vezeti a tekintetet, viszi az ember lelkét föl, föl, az égbe, az Istenhez.
Magasság és mélység – ez meghatározó látvány volt ezekben a hegyekben mindenütt.
Még egy kicsit feljebb, egy másik tetőn is észrevettünk egy másik, kisebb templomot.
Láttuk, hogy a falun átvezető út is kilyukad ide. Mi lenne, ha visszafelé arra mennénk? Válaszul a faluból zúgó motorhang érkezett, egy autó jött rohanvást onnan. Felszaladt a kapuig, a pópa kiugrott, kinyitotta a kaput, be az autóval, kijött becsukni, de a ránkvillantott széles mosolyát nem csukta be, úgy köszönt ránk. Hát akkor arra! Jajjj! nem kellett volna. Az eső elég sok követ mosott az útra, néhány ház romos is volt, egy helyen pedig elakadtunk : most merre? Az egyik irányban mintha egy sportpályaszerűségbe vitt volna az egyre szűkebb utca, a másik irányban is szűkült, és elállta egy furgon. Bizony visszafordultunk, ismét át az autógyilkos köveken, és a járt úton vissza.
Még egy elágazás következett aznap : elmentünk az első vízierőműig, ahol víztározót alakítottak ki. Ez nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, halványabb volt, mint vártam a képek alapján. De azért kellemes látvány volt. Ráadásul az összes térkép úgy jelzi, hogy át lehet menni az építménynél a túlsó partra. Úgy terveztem, ott átmegyünk, elmegyünk még a következő víztározóig, és a jobb úton vissza. Hát át is lehet menni – hivatalos ügyben, üzemi járművel; merthogy le van zárva. Arra kellett visszamenni, amerről jöttünk.
Utolsó nap már nem terveztünk kirándulást. Déltájban eleredt az eső és kis szünetekkel majdnem egész nap szakadt. Jó volt nézni bentről. Az indulás reggelére kitisztult, hétágra sütött a nap, viszont rohadt hideg lett, még jó, hogy melegítőt is csomagoltunk.
A végére fedeztük fel, hogy a falu fölött átnézve a szemközti hegytetőn is áll egy templom. Estefelé csak üldögéltünk a teraszon, ahogy leszállt a sötétség, hallgattuk a faluból a kutyaugatást, és a nagy-nagy, tapintható csendet.
A falubeliek nagyon kedvesek voltak, itt is mindenki köszön mindenkinek, mint az elzártabb magyar falvakban is még. A boltos –középkorú nő - (csak ez az egy „minimarket” van a faluban) nagyon boldog volt tőlünk. Utolsó nap még összevásároltunk egy csomó édességet meg helyi csomagolású mézet, hogy költsük a maradék pénzünket, de ő a 20 euró fölötti vásárlásért egy egész üveg fügebefőttet adott ajándékba. Még nem kóstoltuk meg. Feltűnt, hogy amikor délutánonként mentünk vásárolni (volt, hogy miattunk jött le a szemközt álló háza lépcsőjén, forgalom nemigen volt, amúgy meg kint üldögélt a bejárat előtt, a lépcső alatt, kávéspohárral, cigarettával, és az arra járó helyiek is le-le ültek egy szóra), sose láttunk kenyeret. Hát biztos csak reggel van. Vettünk máshol a kirándulás alatt. De aztán egyik nap megkérdeztük. Pszomi? az lent az alagsorban a kafenioban! Ott mindig bácsikák üldögéltek. Előszaladt a kocsmáros néni, kiderült, a kafenio mögött-mellett volt a pékség is. Megalo pszomi? persze. Nem is volt egyébként más, csak egykilós. De hogy ez milyen finom volt még napok múlva is... Kérdezte, tudok-e németül? Mondok, ein wenig. Aztán ennyiben maradtunk, mert a néni némettudása mintha itt megrekedt volna. De nagyon örültek a kisöregek, mikor kiderült, hogy Ungaríából jöttünk.
Szép nagy, bővizű kút áll a főtéren, és fölötte ilyen kis faluban meglepő módon egy jó kis játszótér. Pedig gyereket mintha nem is láttunk volna. Cicák-kutyák kóboroltak és jöttek barátkozni.
Nagyon szép és érdekes a templomablakok díszítése. Cizellált mintájú, bordó színű rács.
Ebben a faluban azért már láttak turistát, mert itt visz föl az út (ma már jó minőségű aszfalt) a Livaditis-vízeséshez.
De mivel azt olvastam, hogy a parkolótól még 40 perc gyalog meredeken, inkább nem mentünk oda. Mentünk a hegyekbe fölkanyarogni másutt.
Szóval ez a falu nekünk a csöndjével, a barátságosságával egy csoda volt, a béke szigete.
Az útiterv forrásául a neten talált turisztikai honlapok, a szállodák honlapjainak látványosságokat ismertető oldalai, az Utazás Kiállításon szerzett prospektusok és térképek, valamint Ágitól kapott prosik és ismertetők szolgáltak. Kiszótáraztam az angol szöveget.
Amit nem találtunk meg, abban ludas lehetett a pontatlan fordítás, a gyenge kitáblázás, meg hogy nem voltunk elég szemfülesek. Meg hogy nem vagyunk olyan mobilisak, mint a fürge fiatalok. Sok helyet amúgy bizony terepjáróval szerencsés felkeresni, nem kis személyautóval.
De Görögország-szerte mindenütt ki vannak téve a barna táblák, nyugodtan lehet és érdemes rájuk hagyatkozni, olyan helyeket is jelölnek, amiről sehonnan nem hallottunk addig.
Nem minden látványt lehet fényképen megörökíteni. Legtöbbször, mikor hirtelen meglátunk valamit, ami a lélekbe markol, nem lehet megállni. Aztán meg a kis fényképezőgépem – noha nagyon elégedett vagyok vele – elég hosszú időt igényel, amíg aktivizálja magát, addig odébbmegy a téma, elmegy a kecske, a marha, az ember... ez a digitális gépek hátulütője.
Visszafelé Paranestin, Draman keresztül vezetett az út. Arrafelé kiszélesedik a völgy, már nem hegyes-völgyes jellegű a vidék. Drama városa megintcsak forgalmas, de jól táblázott. Onnan északnak mentünk, és Exochinál (ahol tavaly is) léptük át a határt. Érdekes, idén minden határon több autó volt, mint amit eddig bárhol is tapasztaltunk. Bulgáriában már elkészült az út végig, egyes földutas kereszteződéseknél vagy vízátfolyásokál talán? vannak olyan egyúttestnyi szakaszok, amik aszfaltozásra várnak. Az útmenti települések már egy év alatt is kevésbé szegényes képet mutattak. Azért még bőven látni a nyomorúság jeleit. Ismét megszálltunk Blagoevgradban. Szerbiában az egyik autópálya-kapunál torlódott fel számunkra rejtélyes okból a sor, kb. félórát vártunk, pedig négy sor mozgott. A Duna-hídon is felújítás folyik (ráfér!!!), csak lépésben lehet haladni. Röszkénél volt még félórás várakozás. Szeptember 20-a volt, de még mindig jöttek törökök visszafelé, ezek már iskoláskorúnál kisebb gyerekekkel, bár már nem voltak annyian. Más említésre méltó nem történt a hazaúton, csak annyi, hogy fáztunk. Itthon rögtön befűtöttünk.
