Kirándulás a középkorba
Szemelvények Itáliából
17 nap, 3833 km
FÉNYKÉPEK:
AZ ADRIÁNÁL A TIRRÉN-TENGERNÉL RÓMÁBAN
Sose akartam Olaszországba menni. Valamikor nagyon régen, persze, voltak nekem is olyan álmaim, hogy egyszer megnézem a világ érdekes városait. De hát ez akkor nem volt realitás. Nem elsősorban a háromévenként adható útlevél miatt - minden ellenkező híreszteléssel szemben akkor is kellett ám pénz az utazáshoz.
Pedig a barátnőm arra is rávett, hogy levelezzek olasz fiúkkal Mer’ ugye hátha Még tankönyvet is vettem és tanulgattam kicsit magamtól a nyelvet.
Telt-múlt az idő, és mire realitás lett számunkra a külföldi utazás, Olaszország nem jött számításba. Túl drága. Zsúfolt. Rossz a közbiztonság.
De nem izgatott föl az sem, ha ismerőseim utaztak oda. Velem van a baj? Igen… Rájöttem, egy útikönyvet se tudok végigolvasni, ami erről az országról szól. Túl sok minden van itt. Egyszerűen kimeríthetetlen. És történelméből fakadóan tele van műkincsekkel, épületekkel, szobrokkal, festményekkel – itt működött a nagy művészek többsége. Egy útikönyv nézegetésekor már a harmadánál-negyedénél mérgezést kaptam. Személy szerint nem tudok mit kezdeni a műalkotásokkal. Nem tanultam művészettörténetet. Utánaolvastam persze, de nem hagyott mély nyomot a lelkemben a felületes ismereteken túl. Ami a szemem számára harmonikus látvány, azt szépnek találom, de zavar, mikor egy templom falán minden négyzetcentiméter tele van pingálva, és egyik mű agyoncsapja a másikat. (Szándékosan fogalmaztam túlzón.)
A történelmi vonatkozások azok mások. Azoktól rendesen meg tudok vadulni
Viszont – kizárólag a mutatott tájak és nem a verseny miatt – szoktuk nézni a nagy nemzetközi kerékpárversenyeket. Valamelyik évben az Adria partján, valahol Pescara táján kerekeztek a versenyzők egészen a vízparton, majd egy ponton merőlegesen befelé fordultak a szárazföld felé, és a pár kilométerrel beljebb eső dombsort-hegysort összekötő úton mentek tovább. És minden dombtetőn gubbasztott egy középkori városka! Na, ez már olyasmi, amit talán mégis érdemes lenne egyszer megnézni…
Hosszas készülődés után augusztus utolsó vasárnapján nekiindultunk a nagy ismeretlennek.
Nem volt teljesen ismeretlen – tavaly egy zarándokút során belekóstoltam, és természetesen nem hagyott békén az érzés, hogy saját tempóban kell megnézni.
De merre menjünk?
Ahol van tenger, ahol vannak dombtetőn csücsülő városok, és még Rómába is eljutunk pár napra. Tulajdonképpen mindegy… akármerre indulunk, minden útvonalon legalább kétszer annyi érdekes helyet lehetne megnézni, mint amennyit bírunk. Csupán ízelítőre, szúrópróbaszerű ismerkedésre, szemelvényekre futja.
Nézegettem sokat a nagy olasz szállásközvetítő oldalakat. De az derült ki, aminek nem csillagászati az ára, az igazából csak egy egérlyuk, ragaszkodnak a szombattól szombatig turnushoz, és email cím hiányában hívjam fel a rendszerint csak olaszul beszélő tulajdonost… Na ezt nem… Ahogy a booking.com-on megláttam elfogadható lakásokat, abban a pillanatban le is foglaltam. Innen kezdve persze a lefoglalt szállásokhoz kellett kikutatni a felkereshető helyeket.
Az autónk egész nyáron át szívatott minket – minden újabb javítás ellenére autópályán időnként azt mondta, hogy krrrbrrrhrrr. Most a legeslegutolsó istenbizonyezvoltahibaéskivanjavítva után indultunk el – jól benne jártunk már Zalában, mire a jármű közölte, hogy krrrbrrrhrrr……. Nyomdafesték elpirul…
De innen kezdve nem is lehetett gyorsan menni. Nagyon sokan voltak az úton. Az M7-esen csak a Balaton után van rendes pihenőhely, ott is alig akadt parkolóhely, és végig dugig volt minden a szlovén határon lévő benzinkútnál (matricavásárlás és folyó ügyek), a trojanei nagy autóspihenőnél, az utolsó szlovén benzinkútnál. (Információ: az utolsó magyarországi benzinkút az autópálya mellett Zalakomárnál van, onnan a határig semmi, a határ szlovén oldalán van egy MOL kút, szlovén benzinárakkal.)
Átértünk Itáliába. És akkor kigyulladt a műszerfal sárga lámpája A hazafelé úton elaludt, majd a Velencei-tónál ismét kigyulladt
Valószínűleg rosszul választottuk meg az utazás időpontját, mert úgy tűnt, az olaszok többsége vasárnap délután akar hazaérni a nyaralásból. Zsúfoltság, dugó És kánikula.
Gondoltam arra, hogy a doberdói fennsíknál ejtsünk útba egy első világháborús emlékművet. De túl sok az emlékhely… egy vagy két teljes nap is szükséges néhány helyszín felkereséséhez. Arra egy külön utat érdemes szánni.
Megtaláltuk a lefoglalt tranzitszállásunkat: Olistella farm. Kellemes épület, kellemes szoba, jó reggeli. Csak az ára… és a recepción a nagymama teljesített szolgálatot, és rettenetesen kínlódott a kártyás fizetéssel.
Nagyon meleg volt. Erkélyes szobát kaptunk az árnyékos oldalon. Így hát le se mentünk körbejárni az épületet, csak ültünk az erkélyen, ahol csönd volt, járt a levegő… (meg a vonatok is a kert végében)… Ültünk, míg besötétedett. Egyszercsak a szemközti facsoport mögött valami vöröses fény kezdett felfelé terjeszkedni. Mindig följebb… míg végül a fénytörés miatt vöröses narancssárga színben tündöklő, a szokásosnál nagyobbnak látszó telihold föl nem kúszott az égre, hogy üdvözöljön minket és jó utat kívánjon a következő két hétre.
Az erkély alatt a hátsó kertben olajfaültetvény volt. Növendék, siheder fácskák, nem a mi göcsörtös törzsű, robusztus, sok száz évet látott barátaink. De termést hoznak, mert a farm árulja is a saját termésű olajukat. Mitológiai neveket adtak a különböző fajtáknak, az egyik pl. Zeus – hogy Jupiter hogyhogy nem háborodott fel nagy égzengéssel, hogy ő nevet változtatott, mikor ide bevándorolt
Másnap folytattuk az utunkat dél felé. Ferrara környékén lementünk az autópályáról, hogy aztán Ravenna után ismét visszamenjünk. Jó lett volna Ravennát megnézni, de nem vállaltuk a kockázatot, hogy a telepakolt autót akár egy parkolóban is otthagyjuk őrizetlenül.
Autópálya-fizetőkapu : kiokosodtam az Index fórumon, hogy van ember is a kuckókban, ahol lehet kártyával fizetni (mindenütt olyan rendszert találtunk, hogy először cédulát ad, majd kihajtáskor kell fizetni) – de hiába láttam bent mozogni az embert, bizony saját magamnak kellett megküzdenem az automatával, de aztán már ismertem: cédula be, kártya be, aztán hirtelen kiköpi
Gondoltam arra is, hogy egy szakaszon a parti városokban-üdülőtelepeken (Rimini környékén) kéne keresztülhajtani, hogy lássunk egy kicsit abból, milyen ott, ahol az emberek a Szórakozás istenének áldoznak. De a sűrűjében úgyse lehet, csak lépésben haladni, az országútról meg ugyanúgy nem látszik semmi, mint az autópályáról.
Cattolicától délre a tengerparton van egy kis hegy, Monte San Bartolo. Olyan kicsi, hogy semmiféle leírás nem említi. De az idei Giro d’Italia bicikliversenyen megmászták a versenyzők, akkor csodálkoztam rá, hogy panorámaút meg néhány tündéri kis település van ott. Nosza beleterveztem az útvonalba. De az autópályáról lehajtva a navigációs készülék begerjedt és megvadult (vagy én voltam figyelmetlen?). Csak mikor az a dög elkezd nekem rikácsolni, hogy fordulj vissza! fordulj vissza! , akkor elvesztem a fejemet. Hely nem volt megállni, türelmem nem volt kibogozni, viszont ezersok fok volt a hőmérséklet… a környék térképét trehány módon nem nyomtattam ki… Sajnáljuk a kimaradt szakaszt, de van az a pont, amikor az ember már csak megérkezni akar
Útépítés, dugó, útépítés, dugó, eszméletlen mennyiségű teherautó és személyautó…
Anconától délre Loreto nagy templomtömbje uralja a környezetet. Oda nem mentünk, mert tavaly a csoporttal jártam ott. Most nem vallási jelentőségű helyeket akartunk felkeresni, de hát Itáliáról lévén szó, ez nehezen valósítható meg, azért olyan is akadt. Loreto látványa mindenesetre útjelzőnek kiváló 
Megérkeztünk az Adria-parti első szálláshelyünkre: Residence Casabianca, Lido di Fermo-n.
Kedves volt a recepciós fiú, megmutatta a lakást meg mellette a parkolóhelyet. Csakhogy nincsenek kijelölve a parkolóhelyek, pedig úgy tűnt elsőre és úgy is lenne logikus, mert sok ház van a hosszú telken… ki hol talál magának egy üres lyukat A leírásból ugye nem derül ki egyértelműen, hogy a privát elkerített kert csak a középső és drágább lakásokhoz tartozik, viszont be a telekre ők is csak a közös kertkapun tudnak bejönni. 
Nekünk csak egyasztalnyi helyre volt húzva léckerítés, privát kertként. (A képen az nem a mi autónk orra.) Csak hát ott mászkáltak a többiek, a szomszédban egy kiskamasz csapat nyaralt, a part felé eső parksávnak pont az előttünk lévő részét focipályának használták … és ez mind a megfelelő hanghatásokkal járt. És valahogy az ott nyaraló kisbabák között is a visítósok voltak többségben A fürdőszobában nincs zuhanytálca… amit a Balkánon elfogadunk, de ott jobb minőségűek a fürdőszobák és olcsóbbak a szállások… és volt üvegpolc a mosdókagyló fölött, de olyan közel, hogy a vízcsap karját alig tudtuk mozdítani
Közel van a part, tényleg a kertkapu után csak egy kis parksáv van, utána a part. Elsőre azt hittem, homokos partra foglalok, később kiderült, hogy kavicsos, hát nem baj. Megnéztük… nehezen járható kavics, a víz szürke, semmilyen… valljuk be, az Adriának az olasz partján nincs mit nézni
Aztán a következő nap belementem a vízbe, de süppedős-iszapos-kavicsos borzasztó a bemenetel, 5 méter után nyakig ér, ami amúgy jó, de koszos a víz, és nem voltam bent 5 percet, mikor megcsípett egy medúza… gondolom, az volt, mert nem láttam… a görög tengerben látom és ki tudom kerülni.
De fontos a tenger. A sós víz jót tesz a reumás tagoknak, a sós pára jót tesz a légutaknak.
Kirándultunk. Bár a wifi (először utaztunk ilyenre alkalmas készülékkel) a megadott jelszó ellenére nem jött be, sőt nem jött be a Telenor méregdrága hálózati netje sem (különben vettem volna kedvezményes árú csomagot), de még a telefonkapcsolat is akadozott. Arra számítottam, hogy majd az internetes térképpel támogatom meg a romló memóriámat az útvonalak összeállításakor. Így nehezebb volt.
Első nap déli irányban indultunk el a parton. De északra is, délre is majdnem összefüggő üdülőtelep, úgy 50 km „Siófok” az úton (csakhogy itt a tipikus olasz zsalugáteres házakkal), az azért kicsit fárasztó volt.
A kikötővároskák egy része régi, a part menti dombokon az óvárosi részekkel. Végül Porto San Giorgio, Grottammare, San Benedetto del Tronto óvárosi részeit meg se néztük, csak Torre di Palme szirtjére kapaszkodtunk fel. Bűbájos minimális város. Azon gondolkodtunk, hogy ezek a picik közigazgatásilag biztosan csak falvak, de mégis városok, hiszen városfallal erődített települések, fönt a púpon, hogy az őrszem messzire ellásson…
Elindultunk a városfal mentén. A fal külső oldalán, a meredek felé ki volt húzva a szárítókötél, és a ruhák lógtak rajta…
Érvényes minden általunk meglátogatott kicsi városra: megmaradt a középkori mag, főtér, templom, illetve inkább templom templom hátán, csupa vakolatlan ház, amiket a sokszáz évvel ezelőtti megépítésük óta egyfolytában laknak, tataroznak, karbantartanak… zegzugok, sikátorok, lépcsősek, lépcső nélküliek, virágosak de inkább lépcső mindenütt és falak
A szirten fekvő városka végén nyílt tér és a tenger panorámája. Itt már más a látvány… itt kék… itt azzuro… igen, azzuro…
Annakidején, valahavolt gyerekkoromban, ha vasárnap délután sétálni mentünk, ha egy nyitott ablakból szólt a rádió, sokszor meg-megálltunk hallgatni. Bár, ahogy szaporodtak az évek és a dallamos olasz slágerek, úgy csukódtak lassan az ablakok is… Ez a szám már pár évvel későbbi, amikor már táskarádióval a markunkban rohangáltunk az utcákon és mindegyik dobozból rikácsolt a tánczene A szöveget persze nem értettük, de nem is volt fontos valahol van egy nép, amelyik ilyen dallamosan, ilyen szenvedélyesen fejezi ki magát… ahol minden azzuro… ott boldogok lehetnek az emberek…
Most itt állunk azzuro-földön, az azzuro tenger partján, az azzuro ég alatt…
San Benedetto del Tronto közepén a tengerre merőleges irányban folytattuk az utunkat. Jó pár kilométerig sűrűn lakott az ilyen befelé vezető út. Onnan megint merőlegesen északnak – Offida felé.
Mivel Orvietót is terveztük, és ott őriznek egy Oltáriszentség-csoda ereklyét, utánanéztem, pontosan mi is az ottani ereklye. Kiderült, három Oltáriszentség-csoda történt errefelé, Itália közepén. Bolsenában, amelynek ereklyéit Orvietóban és Bolsenában őrzik, Lancianóban, ahol tavaly a csoporttal jártunk, és a harmadik Offidában, ami közel van és megtekintésre érdemes.
Ahogy kanyarogtunk a hegyek-dombok között, egy kanyarban hirtelen elénk tárult a Santa Maria della Rocca templom látványa, amint a függőleges szikla tetején egyensúlyoz.
A belváros szélén sikerült árnyékos parkolóhelyet kifogni, de a kövek között bizony meleg volt az út befelé. Szerencsére a főtér közelében az árkád alatt volt pad, megpihenni. És minő szerencse, pont az utcácska túloldalán egy fagylaltozó… finom fagyival. A főtér és környéke középkori és fényképezésre csábító. Az ereklyét őrző Szent Ágoston templom zárva volt, nyilván a szieszta miatt. A sziklán álló templomig nem mentünk el, az belépőjegyes és sziesztát tart, az az előkészületek során kiderült.
Visszafelé másik utat választottunk. Jól tettük, bár szűk, vidékies volt, de jóformán csak magunkban kanyarogtunk az árnyas utakon, egy-két helyen egészen zöld alagútban A vége felé szépen rálátni a tengerre.
Itt is akadt útközben városka, amelyik a púpon pöffeszkedik és falak őrzik most is
Hazafelé rendszeresen az országút melletti, parkolóval rendelkező boltban vásároltunk be. Mindjárt az érkezés napján is. Aztán mikor az első napi kirándulás után odaértünk, hoppá, nem tudunk bemenni. Mi van??? Egy idős úr is állt már a bejárat előtt a bevásárlókocsival… ja hogy izé, ki van írva a nyitvatartás, szieszta után nyitás 16.15-kor…
Olaszországban kora délután a fű se nő.
De jobban bosszantott, hogy az ottani boltokban is csak azokat a nagyüzemi, ízetlen, éretlen dolgokat – paradicsom, szőlő, barack, paprika – kínálják, mint amit ide is szállítanak… Nem létezik, hogy abban a napfényes országban nem terem jóízű gyümölcs. Útmenti árust elvétve láttunk, a helyi piacot meg nem tudtuk, mikor és hol van.
Még ide szúrom be: már Ferrarától is, aztán a kirándulások során többször is az SS 16 jelű országúton jártunk. Feltűnt, hogy bizonyos időközönként útőrházak kockái tűnnek fel az út mentén, rajtuk a felirat, néhol kiírva, néhol csak rövidítve: Strada Statale N.16 Adriatica, xxx km…
Aztán a többi út mentén is észrevettem ilyeneket, még az alacsonyabb rendűeknél is, bár ritkábban találhatók, biztos többet elbontottak közülük.
Az tetszett, hogy feltűnt, sok útnál nemcsak szófordulatokban, hanem kiírva is az ősi útnevet használják ma is, a táblákra is kiírva : Via Salaria, Via Cassia, Via Aurelia stb.
És ugye minden út Rómába vezet
Másnap a parttól befelé indultunk el, a Szibilla-hegyek közé. Úgy olvastam, hogy a cumae-i Sybilla egyszer fogta magát és elköltözött onnan, ember nem járta, magas hegyek közé, innen a hegy neve: Monte Sibillini. Itt is találtak ám barlangot… Még Sybilla-múzeum is van az egyik kisebb városban (nem néztük meg).
Ahogy mentünk, a parthoz közelebbi részeken még sűrű településeken át, aztán kanyargós utakon kertek között, hegypúpra épült városkákat érintve meg messzebbről nézve, egyszercsak az út mellett ott volt egy templomocska, pihenővel. Ezt előre nem tudtam – az ismertető táblát fényképeztem le, hogy tudjuk, hol jártunk: Ss. Ruffino e Vitale apátság.
(A pihenőnél elővettük az aznap magunkkal cipelt tabletet, kipróbálni – és mit ad Isten, ott a semmi közepén gyönyörűen jelentkezett a drága Telenor-internet… gyorsan csak egy pillantást vetettem az időjárásjelentésre, de aztán a szálláson megint használhatatlan volt ez is.)
Amandola városán keresztülhajtva jól lehet érzékelni a régi várost. Meglepődtünk, mikor odaértünk… azt hiszem, azért itt sem megy be az országút a városkapun, de nem vagyok biztos benne. Egyszercsak megjelennek a robusztus városfalak, a masszív kőházak, hirtelen szembetalálkozunk a jókora csipkés toronnyal… és ilyen élményünk másutt is volt.
Mentünk beljebb a hegyek közé. Egy idő után mintha az óriások földjére tévedtünk volna. Minden óriási – a körülöttünk magasodó hegyek, a szurdokok, a sziklák…
Montefortino városkát megkerültük, egy mellékútra behajtottam, hogy le tudjuk fényképezni, ahogy a város, mint a bő szoknya szétterül közvetlen a dombtető alatt.
Innen rátértünk a Madonna dell’Ambro szentély felé vezető útra.
Búcsújáróhely, kis Lourdes-nak is nevezik – ugyanis nagyon hasonlít Lourdes-ra, mind a helyszín, mind a csodás látomás tekintetében. Itt is egy kislánynak jelent meg a Szűzanya, és meggyógyította a süketnéma gyermeket. Csakhogy míg Lourdes-ban cca 150 éve történt a csoda, itt már ezer évvel ezelőtt.
A templom persze nem volt nyitva – valószínűleg az a fránya szieszta… csak körbejártuk. Sűrűn látogatott kirándulóhely, van itt minden, étterem, büfé, vadkemping… a hatalmas sziklák közötti völgyben.
Van a környéken egy másik templom, Eremo di San Leonardo , az még vadregényesebb képet nyújt, ahogy megbújik az óriás sziklafalak zugában, viszont a szurdokban a patak partján a fölfelé vezető 3 km-es utat nem tudtuk vállalni.
Visszafelé megint más utat választottunk, mint odafelé.
A következő napon kicsit hosszabb utat tettünk meg.
Terveztem Cingolit is, a középkori városka látványát, a Cascatelle-vízesést, római kori híd romját… sőt még oldalkocsis motorkerékpár-múzeum is van itt, ami sajnos csak bejelentésre fogad, tehát nekünk nem alkalmas… életem párja úgyis azzal ütötte el, hogy Pannónia meg MZ úgysincs itt egészen biztosan…
De a gps készülék nem akarta az igazságot. Utcanézettel végigmentem a számítógépen a műholdas térképen lakatlan dombokon át vezető aszfaltutakon, ahol meg is lehetett volna állni bámészkodni a kilátáson, de a navi nem ismerte, sőt még földútként sem, csak egyes szakaszait. (Pedig elég friss az adatbázisa, de hát abba is azt dolgozzák bele, amit a készítője fontosnak tart… ) Internet nélkül meg nem tudtam előszedni a megjelölt, tervbe vett pontjaimat.
Így hát lakottabb részeken mentünk keresztül, szintén a hegygerinceken, ahol köröskörül kinyílt alattunk a táj, mint a rajzolt térkép… csak épp megállni nem volt mód.
De minden egyes púpon ül egy városka templomtoronnyal, kaputoronnyal, fallal, jellegzetes házakkal
Fabriano felé mentünk, de odáig nem mentünk el. Genga településnél van a Grotte di Frasassi cseppkőbarlang, de a barlangot szintén kihagytuk.
Meglátogattuk viszont a San Vittore apátság épületét. A folyócska mellett római kori őrtorony áll ma is használt épületként, a mellé épült házakban bárok, éttermek. Szemben velük, a hegyek háttere előtt áll méltóságteljesen a régi templomépület, amiben van ma is templom is, de a nagyobb része paleontológiai és régészeti múzeum. Lelkesen indultunk a múzeumba, aztán jegyváltás után kiderült, ott bent nincs toalett… érdekes a kiállítás, de zavaró tényező volt, hogy erősen odébb kívánkoztunk már
A Frasassi-szurdokban tovább haladva – mintha mindjárt összecsapnának fölöttünk a sziklafalak – van parkoló ott, ahol a Madonna di Frasassi kápolnájához indul föl a keresztút. A stációk számozásából látszik, mennyire lehetünk még a kápolnától De amúgyis lefoglal a meredek sziklafalak, a lent kanyargó folyó meg a partján vezető út látványa.
Nem egy, hanem két kápolna van odafönt a szikla oldalában. A kicsi régi a XI.sz.-ban épült, félig hozzáragasztva, félig belevájva a sziklába. Az új még 200 éves sincs, 1828-ban építette Valadier építész. A barlang nyílásába épült bele. Hátulról is meg lehet kerülni.
Elmentünk a kicsi Genga városig/faluig, de nem mentünk be az óvárosi részére. Ahol éles kanyart vesz a fölfelé kapaszkodó út, átcammogott előttünk egy szürke macska. Nem fekete volt… baj nem is történt, csak nem tudtunk továbbmenni, hogy hátulról kerüljünk a következő úticélhoz, mert le volt zárva az út, jöhettünk vissza.
Bementünk még Serra San Quirico városba is.
Ez nem olyan picike, hosszabban nyúlik el a gerincen. Alulról érkezve az ember törpének érzi magát a sziklára felhúzott hatalmas városfalak mellett. De csak egy kis részére mentünk be, ami közel volt a parkolóhoz. Töprengtünk: odafelé másszunk fel a városfal lépcsőjén és visszafelé a városkapu meneteles útján jöjjünk le vagy fordítva? A kaputorony felé indultunk… és bent a téren jöttünk rá, hogy a lépcső magasra visz, és azon az oldalon is föl kellett volna mászni, mert az ódon házak fönt a gerincen zsúfolódnak össze. A lépcsőfokok – legalábbis az alja felé – lejtenek. Vajon az évszázadok rogyasztották meg vagy eleve így építették? Ameddig mentünk, az is hangulatos kis tér, mindenfelé szétágazó kicsi utcákkal. Egy épület alsó szintje nincs beépítve – nem derült ki, mi az eredeti funkciója -, onnan nagyszerű kilátás nyílik a környező dombokra.
Hazafelé aztán már csúcsforgalom volt az úton, el is határoztuk, másnap igyekszünk hamarabb hazaérni.
Pénteken volt tervbe véve a Conero-félsziget, Ancona, és Cameranoban a vörösborfesztivál.
Először Numanát érintettük. Itt észrevettünk egy utcára kitelepült zöldségest, de ennek se volt tisztességes áruja. Viszont, ha már fizetünk a megállásért, nézzünk be a szuvenírboltba. Jujjj… drága. De pici csillogó zacskókba csomagolták a hűtőmágneseket. Aztán ahol látványosabb a part, ott már nem találtunk parkolóhelyet, úgyhogy arról a részről nem is készült fénykép.
Mentünk tovább Portonovo felé. Egy helyen van megállóhely a panoráma miatt. Aztán lementünk a parti kápolna közelébe. Sajnos, a kápolnát nem tudtuk megközelíteni, ha az a kertkapu a bejárata, amin valami felirat volt, az zárva volt, a nagyon kavicsos parton nem tudtunk elmenni se a kápolnáig, se ellenkező irányban a toronyig.
Innen irány Ancona. Megtaláltuk az első világháborús katonai emlékművet, ez felkapott kilátóhely, mert komoly mellvéd húzódik előtte a part felett. Az emlékművet tatarozzák, előtte sátrak voltak felállítva, minden bizonnyal a vasárnapi vitorlásverseny tribünje készült.
Nézelődtünk. Végtelen a tenger … azzuro… mindenütt azzuro …
Aztán mikor balra néztünk, meghökkentünk. Sűrű sötét fekete felleg bontakozott ki arról, felélénkült a szél, égzengés, nyakunkon a vihar. Iszkiri az autóhoz. Így nem mertünk elmenni az óvárosba, a dómhoz meg a kikötőt nézni.
Tovább indultunk Camerano városka felé. Ott szeptember első hétvégéjén vörösborfesztivál van. De hát nem ismertük a helyi szokásokat… amerre az út bevitt a városba (dombon ülő város, falakkal, kőházakkal, sikátorokkal stb. ), mindenütt – nemcsak a szorosan vett belvárosban – feldíszített asztalok a járda mellett, de üresen. Hja… hát igen, biztosan este kezdik a bulit. De a vihar szele már itt volt a nyakunkon, tépte-cibálta az asztalokat, a díszítéseket, a zászlókat… még ha várunk is a szieszta végéig, elázik itt minden istenesen. Menjünk… úgyis a dugó előtt szerettünk volna hazaérni. Útközben aztán elkapott az eső… azt hittük, meglógunk előle, de mire a szállásunkra értünk, ott bokáig érő pocsolyák hirdették, hogy ott már megvolt az égi áldás.
Aztán este eleredt a csendes eső, és esett másnap délutánig. Hol zuhogott, hol vidáman kopogott… la pioggia
la pioggia…
Szombatra nem is terveztünk már kirándulást, csak a szorosan vett környéket, de délelőtt az orrunkat se dugtuk ki, délután sétáltunk egy kicsit.
Vasárnap pedig átutaztunk a csizma keleti oldaláról a nyugati oldalára.
Először elindultunk északra Civitanova Marche-ig, majd onnan nyugatnak Foligno felé. Assisi felé bementünk a város irányába. Nem mentünk be a városba, több idő is végigjárni, mint amennyi egy megállóba belefér, meg az autót se akartuk őrizetlenül hagyni, de elmentünk a városfalak alatt, majd egy ponton, ahol kopasz a domboldal a Szent Ferenc bazilika alatt, ott lassítottunk, hogy egy-két fényképet sikerüljön lőni.
Perugia is megérdemelné a látogatást, de hát ugye minden nem fér bele.
Mentünk tovább, majd a Trasimeno-tó felé kerültünk. A tó déli oldalán van egy jó kis pihenőhely, padokkal. Sokan meg-megálltak itt nézelődni… de nekünk sikerült árnyékban hagyni az autót és az árnyékban álló padot is sikerült megcsípni. Pihentünk, falatoztunk, nézelődtünk. Szép a tó látványa. Komp is jár a szigetre. Ott messze, szemben, az északi oldalon zajlott le a csata, ahol Hannibál megverte a római sereget.
Onnan továbbmenve érintettük Chiusi város szélét, ahol vannak etruszk maradványok, de ezt csak az útiterv megszervezése után vettem észre, ezért kimaradt.
Tovább sok-sok, dombtetőn kuporgó városkát láttunk, és a legváratlanabb helyeken bukkant ki egy-egy vár vagy az út mentén egy kis középkori kápolna.
Amerre mentünk, mindenütt minden négyzetméter meg van művelve, mindenütt vannak házak… de még a tanyák is előszeretettel épültek mind a púpokra.
A görög tájban az ember a természet része. A szamaragoló ember, a hegyoldalhoz simuló falvak, a zümmögő méhek, még a habokat hasító hajók is a természet szerves tartozékai. Még az autók, még a strandon hangoskodók sem zavarják meg ezt az összhangot.
Itt más érzés fogott el. Mindenütt az ember jelenléte… mindenütt az ember uralma… a lakott hely mindig a domborzat legmagasabb pontján… azért, mert hirdetni hivatott az ember felsőbbrendűségét? Hogy kifacsarjam az eredeti jelentését – mintha minden azt sugallná, hogy „Ecce Homo!” Íme az Ember! Az Ember, aki alkot, teremt, uralja a természetet és embertársait…
Lestük, hogy így vidéken akad-e utunkba gyümölcsárus. Egy helyen felcsillant a szemünk, de lassítva kiderült, hogy krumpli meg hagyma az áru. Aztán 10-20 km-en át rengeteg gazda állt ki az éppen betakarított termésével az út szélére, de mindenütt csak krumpli és hagyma… Végül valahol egy kanyarban árultak teherautó platójáról mindenfélét, na ott vettünk végre szőlőízű szőlőt.
Az út Albiniánál ér ki a Tirrén-tenger partjára. (Azt hittem, érintjük Pitiglianot, de elkerüli egy új út.) Innen északi irányban a parti pineaerdő összefüggő árnyas sávjában kempingek hosszú sora. Mi a „Sirályt” kerestük – Il Gabbiano.
Ettől a szállástól féltünk kissé. Mégis… nem szoktunk mi kempingezni… itt meg a honlapjuk szerint mindenféle hangos közösségi élet van, színpad is… azok a barakképületek, amikben a bungalók vannak, kívülről elég igénytelennek néznek ki… kell hozni ágyneműt… wifi a saját honlapjuk szerint csak a közösségi épületeknél van… na nem baj, pár napra elviseljük, mert minden más sokkal drágább…
Hatalmas csalódás. Pozitív. Kedves, gördülékeny fogadtatás. Az autót tegyük a parkolóba, a személyzet egy tagja kis villanyautón elvisz a házhoz, majd áruszállító kocsin (mint az áruházi ) tolhatjuk a csomagjainkat. A terasz hatalmas, a kétszobás lakás nagy és kényelmes és igényes, a wifi jön a szobában is… És hiába volt közvetlen a medence sarkánál, abból nem hallottunk semmit. Csönd volt! a többszáz ember ellenére is. A növényzet is belejátszhat az akusztikába, de mintha az itteni emberek is mások lettek volna. Az esti színpadi zene is csak odaszűrődött és hamar vége is lett.
A tengerpartja ugyan keskeny, de vastagon homokos, aztán lehet befelé menni, amíg elég mély lesz úszáshoz. Itt olyan, amilyennek a tengernek lennie kell. A víz 28 fokos volt és finom. És azzuro.
Balról a Monte Argentario látszik, jobbról Talamone szirtje, de közelebb is látszik egy vártorony, fiatalabb és jobb lábú embernek sétatávolságra.
Ami kicsit negatív a kempingek szervizútján: a fákat meghagyták, szerencsére, de a fák gyökerei fölnyomják az aszfaltot, és kész hullámvasút eljutni az országútig, az autós addig többször is elharapja a nyelvét .
Első nap délelőtt megvizitáltuk a strandot, aztán már kevesebb idő maradt kirándulásra. Hát menjünk aznap a szomszédos Argentario-félszigetre. Három földnyelv köti össze lagúnák között a – valójában – szigetet a szárazfölddel. Az északin mentünk, egész Porto Santo Stefano kikötőjéig. Ott az akvárium előtti részen kerestünk parkolóhelyet. Az automata még bankkártyát is elfogad. Az akvárium sajnos már sziesztaideját tartotta. Sétáltunk a kikötőben, néztük a Giglio szigetéről érkező, majd visszainduló hajót, a sirályokat, a jachtokat, a bezárt halboltokat, szuvenirt vettünk és fagylaltoztunk.
Majd elindultunk a panorámaútra (Via Panoramica), és itt-ott meg-megálltunk, ahol akad hely, fényképezni. Néztük a kék vizet, a sziklás partot, a pici öblöket, aztán szemközt Giglio szigetét és a Costa Concordia hűlt helyét. Sok fénykép van fönt a Panoramio-n, ami innen készült a megfeneklett hajóról.
Azzal a tervvel indultam el, hogy körbekerüljük a szigetet. A déli oldalon ugyan egy szakaszon 3 km-en át sziklás, köves földút van, amit direkt így hagytak meg a bicikliseknek. Ugyan, mi végigmegyünk azon is… Két képet láttam, azokon éppen normális szakasz látszik, a valós állapotáról nincs kép. Szóval rámentem. Nem kellett volna. Nyomatékosan lebeszélek mindenkit, akinek hasonló őrültség fordulna meg a fejében: ne tegye! Kegyetlen, köves, autógyilkos út, még terepjárónak is. És visszafordulni nem lehet. Csodálatos kilátás nyílik egyes helyeken a csillogó, végtelen tengerre – ha oda lehetne nézni és nem az autóba kéne kapaszkodni minden idegszálunkkal… Meggyőződésünk, kis négykerekűnk csak azért élte túl, mert szeret minket…
Innen Porto Ercole-n (Herkules kikötője ) át a középső földnyelven fekvő Orbetello várost vettük célba, átmenve rajta a túlsó végén egy előre kipécézett nagy Coop áruházig, ahol bevásároltunk.
Majd a Monte Argentario déli öblénél lévő Ansedoniába mentünk, ott is föl a tetőre, ahol Cosa egykori város romjai találhatók. Ez etruszk kikötő volt, aztán mikor Hannibál fenyegette Rómát, akkor erősítették meg a dombtetőn a várost, ami a középkorig élt. Sajnos, azt a látványt már nem tudtam magamévá tenni, hogy milyen a kilátás a romoktól a tengerre, mert eléggé mászós hely…
Másnap kicsit visszafelé indultunk azon az úton, amin ideérkeztünk. A terv szerint elsőként Orvietót néztük volna meg. Aztán - kihagytuk. Nem mentünk el odáig, csak a Bolsenai-tóig.
Az elkerülőt mellőzve, most elszerpentineztünk Pitigliano – a tufa-város – mesebeli égig érő sziklára épült, magasba nyúló óriási városfalai alatt, a városkapunál kicsit még be is visz az út a városba, mielőtt élesen vissza kell fordulni a másik útra.
A Bolsenai-tavat kerültük meg. Bolsenában ugyan nem mentünk el a Szent Krisztina templomhoz, ahol az orvietói ereklye másik részét őrzik, egyrészt, mert szieszta volt, másrészt mert nehéz a templomhoz közel parkolni.
Továbbmentünk Montefiasconéba. Először a Rocca dei Papi-t, a pápák középkori erődjét látogattuk meg. Rocca, tehát sziklán álló erődítmény. Nem kicsi Igazi jelentőségre akkor tett szert, mikor a pápák az avignoni fogság idején csak Rómán kívül tudtak néhány támaszpontot fenntartani.
A múzeumi rész nem volt nyitva, lásd szieszta…
A városhoz fűződik még egy legenda. Történt egyszer a középkorban, hogy egy püspök tartott Róma felé hivatalos ügyben. Mivel igen szerette a bort, előreküldte a szolgáját, hogy minden helyen, ahol majd megszáll, kóstolja meg, tesztelje le a fogadókban a bort, és ha ízlik, akkor írja föl valami látható helyre, hogy „est” azazhogy van. Montefiasconéban a szolga annyira elragadtatott állapotba került az itteni bortól, hogy így írta föl a falra: „est! est!! est!!!” A püspök is igen elégedett volt vele, nem is utazott tovább egyelőre, néhány hónap múlva pedig ebben megakadályozta az, hogy elhalálozott. Az erőd oldalában emlékmű van az „est! est!! est!!!” emlékére.
Az erőd alatti teraszos részen van még egy emlékmű: a zarándokoké, akik a Via Francigena Észak-Európából Rómába tartó zarándokútját járják ma is.
A Via Francigena a korai időktől kezdve felhasználta az útvonalában a régi római utakat, az itteni részen a Via Cassiát is. A várostól délre van a kertek alatt egy eredeti darab a Via Cassiából, és azt is meg akartam nézni, de lemondtunk róla.
Lementünk a városból a tóhoz vezető szerpentinen a tópartra. Sok helyen meg lehet állni, és vannak padok is, ahol a víz látványán lehet merengeni. Ahogy nézelődtünk, feltűnt, hogy egyre fátyolfelhősebb az ég. Szép látvány volt.
Hazafelé egy mellékúton mentünk – egy nemzeti park-szerű helynél egy kutas-asztalos-pados pihenőhely talált képe vonzott. Odaérve viszont csak a kút volt meg, embermagas gaz között.
Hazafelé tartva Manciano városon át is valami szüreti mulatság díszítése, előkészületei látszottak. Onnan viszont unalmas, lapos, egyenes az út a tengerig
Eredetileg egy egész álló éven keresztül úgy terveztem és minden adatot úgy szereztem be, hogy egy nap Siena és Pisa látogatás lesz, még ha csak felületesen is. Indulás előtt pár nappal, mikor már a gps-t programoztam, jöttem rá, hogy mi azt nem bírjuk megcsinálni, túl hosszú lenne az út. Vagy egyiket vagy másikat… végül azt választottuk, hogy mindkettőt kihagyjuk. Kerestem helyette mást – Vetulonia és Populonia etruszk temetőit terveztem be.
Aztán aznap reggel úgy döntöttünk, hogy nem megyünk sehova… az a nap a tengeré és a heverésé lett.
Csütörtök reggel összecuccoltunk, fizettünk, és miután elállt a kijárat elől a boltba szállító teherautó meg a szippantós kocsi, el is indultunk Róma felé. Útközben tankoltunk is, hogy az már elég legyen Olaszország elhagyásáig is. Ez a harmadik tankolás volt az országban (mind AGIP-nál) – úgy kellett vadászni olyan benzinkutakat, amik nyitva voltak (mert sok helyen sziesztát tartottak), nem önkiszolgálók, és elfogadják a bankkártyát. Rengeteg az önkiszolgáló kút, azok egymást érik, de hát azt nem mertük megkockáztatni, bár ott mintha alacsonyabb ár lett volna kiírva.
Elindultunk a Via Aurelián és le se mentünk róla, nem választottuk az autópályát, abból elég volt egy időre.
Civitavecchián át ugyan kissé sűrű volt az autós élet, ott volt dugó, meg a következő városkában is torlódott a sor, de láttuk autóból a kikötőt, a Szardiniára menő hatalmas hajót, a tengerparti sávot terekkel-parkokkal. Utána még jó darabig a parton vezetett az út – el tudtunk búcsúzni a tengertől.
Aztán félve a római dugótól, mégse mentünk be egész a városig az Aurelián, hanem a város szélén elkerülő utat választottam, és simán beértünk a külvárosban lévő szállásunkig: Rose House .
Sajnos, a kedves fogadtatás és a csöndes ház ellenére azzal kezdődött az ottani tartózkodásunk, hogy a szűk kapun lenyúztam az autó oldalát. Utána pihenhetett…
Menjünk a belvárosba! Igenám, de hiába értünk oda korán, buszjegyet legközelebb a trafikban tudunk venni, az meg sziesztát tart…
Végül elindultunk, vettünk buszjegyet, és az utca végén láttuk kifordulni a buszunkat. A következő 33-asra meg vártunk bő 50 percet a napon. Végül befutott egy, azzal elmentünk a Cipro metrómegállóig, ott pedig a 492-esre szálltunk át. Az csak negyedórát várt indulásig… arról a Risorgimentónál szálltunk le és besétáltunk a Szent Péter térre. Szívesen megkerestem volna az ellipszis középpontját (a kettő közül az egyiket), a szökőkút és az obeliszk között találhatók, de annyira tele van rámolva a tér kerítésekkel meg korlátokkal, hogy a labirintusban keringjen a fene.
Hhhhhh… késő volt már, fél 7 felé járt már eredetileg úgy terveztem, hogy a lifttel felmegyünk a felső állomásáig és ott körülnézünk (a kupolába már nem mászunk).
Kerestük a liftet… de nem találtuk. Ja persze, ha nem áll ott sor… biztosra vettem, hogy ennél jóval korábban érünk oda, nem figyeltem a nyitvatartásra, hát persze már zárva volt, de ott nem jutott eszünkbe. Felmentünk a lépcsőn, kóvályogtunk, egy egyenruhás, látva a botunkat, lelkesen beterelt minket egy liftbe – és levitt a fogadó szintre Újból föl a lépcsőn… hát akkor menjünk be csak a templomba.
A Pieta sajnos így élvezhetetlen… könyökkel közelharcot vívjon, aki akar… Odébb II.János Pál pápa sírjánál leültünk kicsit. Az tényleg az áhitat zuga.
Aztán elmentünk a főoltárig, de nem jártuk végig körbe a nagy templom minden zegét-zugát.
Ez a legnagyobb keresztény templom. Azért épült, hogy az Isten nagyságát, a Teremtő hatalmát hirdesse. De bizony úgy érzem, ebben a térben nem sok minden szól az Istenről. Annál inkább szól az emberről. Maga a nagyszerű épület, meg az a sok műalkotás odabent nem az Istent, hanem az alkotóját dicséri. Mintha az ember fölkiáltana : Figyelj, Isten! Nézd, én is tudok teremteni !!!
Nekem sokkal szimpatikusabbak a modern, egyszerű berendezésű templomok, ahol nem vonja el a pompa a figyelmet arról, hogy oda föl, az ég felé forduljunk.
Sőt, inkább választanám az ősi vallások rítusát fönt a hegytetőn az oltárnak használt magányos lapos sziklánál, a szabad ég alatt…
(Persze tudom, koronként más és más a kifejezésmód - de az érzést azt érzi az ember. Mai világunkban sokkal fontosabb a felebaráti szeretet hétköznapi megélése, megmutatása.)
Odakint a tér másik felén megkerestük a Roma Cristiana buszt üzemeltető cég irodáját, mert kombinált jegyet akartam venni a tömegközlekedésre plusz a nyitott buszra. Már nem volt nyitva.
Mivel induláskor nem akartunk időt tölteni vásárlással, nem vittünk magunkkal innivalót, így hát arra kényszerültünk, hogy a turistakopasztó büféstől vegyünk, fél litert 4 euróért
A Vatikáni Múzeumok megtekintését nem is terveztük. Időben, fáradságban túl sok. Láttam a télen a 3D-es filmet a múzeumról, egy bizonyos szintig képet adott róla. Csak a film végén a múzeumigazgató bácsi elsóhajtozza, hogy hát igen, ezt csöndben, egyedül kell végigjárni, hogy élvezni tudjuk… kösz, barátom, neked van rá lehetőséged, de a milliónyi turistának nincs
Innen nem az egyenes sugárúton, hanem a Borgo eredeti kis utcáján mentünk tovább. A Santo Spirito in Sassia kórház épülettömbjében a templom a krakkói eredetű Isteni Irgalmasság tisztelet római temploma. Az egyik mellékoltár van erre kialakítva a „Jézus, bízom benned” képpel. Itt van a rituálét látomásaival elindító Fausztina nővér ereklyéje is. Éppen mise volt… szerencsére éppen megmozdultak a hívek az áldozás miatt.
Elmentünk az Angyalvár közeléig… aztán már csak a buszhoz. Sajnos, most a 492-esre kellett várni nagyon sokat, ahhoz képest a 33-asra várva vidáman lehetett ücsörögni a kerékvető köveken. Este 9 után értünk haza
Útközben megbeszéltük, hogy a párom lábának sajnos ebből ennyi elég volt, ha mindennap ez a tortúra megy, akkor nem tud velem jönni. Majd talán vasárnap a városnéző buszra… végül azt se vállalta. Egyedül mentem hát a következő napokon. Még este a metrónál az automatából vettem egy 72 órás jegyet.
Bár a vonalhálózat jó, nagyon hiányolom a római közlekedésből a táblán feltüntetett menetrendet (bár interneten meg lehet nézni, mikor jön a következő busz, és az ottaniak nyomogatják is bőszen állandóan a ketyeréjüket, de a mi okostelefonunk egy tízcolos tablet, amit nem hurcolunk magunkkal, meg különben is… ), és a megállókból a padokat (néhol van, de inkább nincs).
Másnap, pénteken először Mózessel találkoztam. Mózes ugyanis sziesztázik – akárhogy forgattam az útitervet, mindenképpen beleesett volna a sziesztába.
Most először a 785-ös busszal elmentem a Villa Bonelli-ig, onnan a 780-assal az EUR Magliana metrómegállóig, onnan metróval a Cavour megállóig. Mintha az Atac csak szegény páromat akarta volna froclizni, nekem pikkpakk rögtön vagy kevés várakozás után jött minden jármű.
Kibújva a föld alól nem a legközelebbi lyukat céloztam meg feljutni a San Pietro in Vincoli – Bilincses Szent Péter - templomhoz, hanem lejjebb mentem kicsit és a következő lépcsőn másztam föl, ami átmegy egy épület árkádja alatt – az az épület volt a Borgiák palotája.
A templom előtt fehér ruhás apácák jókora csoportja hallgatta az idegenvezetést. Odabent az oltár előtt van díszes tartóban a templomnak nevet adó ereklye: Szent Péter láncai. Még a korai keresztény időkben elküldték Péter jeruzsálemi börtönláncait a római pápának, aki mikor összehasonlította azt a római bilinccsel, csoda történt: a két lánc egybeforrott.
Az oltártól jobbra lakik Mózes. Szerencse is, hogy nem valami zsúfolt múzeumban. A szoborcsoport többi része egyáltalán nem vonja magára a figyelmet, csak arra jó, hogy Mózesnek nagyobb tere legyen. Nem műalkotás, hanem maga a teremtő ember, a zseni csodája. Állítólag mikor Michelangelo készen lett vele, hozzávágta a kalapácsát: Szólalj meg, Mózes! És Mózes megszólal. Ha nézzük, nem márványt látunk, hanem fénylő, meleg, erőtől duzzadó férfiizmokat, egy erős akaratú férfit, akiből árad a szenvedély.
A templomban lévő kegyszerboltban szemérmetlenül magasak az árak.
Innen a Domus Aurea – Nero palotája – romjait itt-ott megmutató parkon át lesétáltam oda, ahol Nero csónakázótava volt. Utódainak annyira csípte a szemét a fölösleges rongyrázás, hogy betemették és építettek a helyére egy amfiteátrumot: ma is ott áll, majdnem kétezer éve, és nem tudott kárt tenni benne sem a természet, sem a történelem, alig hiányzik belőle pár kő: a Colosseum.
A fák lombjain át itt-ott a Colosseum nyílásai látszottak, mögöttük a turisták hadával.
Mikor leértem oda, a Ludus Magnus (a gladiátoriskola és edzőhely) romjain túl, ahol tavaly a csoportunk vacsorázott, abban a pillanatban állt meg a megállóban a 3-as villamos, úgyhogy felpattantam rá és elmentem a Lateráni Bazilikáig.
A templom meglátogatásán túl volt még egy tervem: azt olvastam, bent a templomban is van vécé. Ezért hát nem kerültem a tér jobboldalára, ahol tavaly fölfedeztem egy fizetős vécét (akkor a felállított ingyeneseket használtam), hanem irány a templom. Most megtaláltam az emléktáblát Szilveszter pápáról és a koronáról. Találtam bent kegyszerboltot is, ami jóval olcsóbb volt az előzőnél, csak a vécét nem találtam. A templom túlsó végén mentem ki, az obeliszknél, felderítettem az ottani buszmegállók között a 117-es megállóját (azért kellett péntekre tenni ezt az útvonalat, mert a 117-es hétvégén nem jár). Aztán el a Szent Lépcső előtt, nyomás vissza a fizetős illemhelyig. Hmm… romos, tele szeméttel, zárva… ó, hogy… a rest kétszer fárad, tartoztam az ördögnek egy úttal.
Vissza… a 117-es már bent állt, de még az utolsó ülőhelyet elcsíptem. Még nem indult el, elég szépen zsúfolt lett…
Elmentem vele a Spagna-ig. Szerencsére nagyon nem kell figyelni a megállókra, mert elmegy a Spanyol lépcső tetejénél a templom előtt, onnan kanyarog le a Piazza di Spagna-ra.
A tér domborzatilag legmélyebb részéről indultam hát fölfelé. Meglepődtem, mert elég nagy a tér és ezen a felén szinte senki nem volt. A képek alapján azt hittem, kicsi a tér és csak abból a részből áll, ahol a turisták zsúfolódnak. Elmentem egy fekete lepel alatt öltözködő jelmezes mellett – csak gondoltam, hogy biztosan az. Itt nagy szerencsémre volt nyilvános vécé, 1 € az ára.
Aztán fölbaktattam a sűrűjébe. Ezt a helyet nekem muszáj volt látnom, mert ahány olasz filmet láttam, mindben szerepelt, és nagyon izgatott, hogy hol van. A tér túlsó oldalán a lovaskocsik várakoztak, de csak várakoztak, nem láttam egyet se elindulni vendéggel… A fociszurkolók által összetört Bárka-kút rendbehozva, rendeltetésszerűen üzemel. Maga a Spanyol lépcső rendeltetésszerűen tele emberrel
De még mindig nem tudok napirendre térni afölött, hogy egy nagy térnek csak egyik csücskében torlódik a tömeg, maga a tér így aránytalan.
Ahogy visszafelé mentem, a fekete, strandsátornyi izé helyén már egy narancssárga leplekbe öltözött maharadzsa ült a póznán, előtte az alamizsnás edény… messzebbről fényképeztem le, de csúnya pofákat vágott rám, hát az ő szempontjából jogosan… Komolyan mondom, ott, a helyszínen nem tűnt föl, hogy úgy ül, hogy nincs a feneke alatt semmi. Viszonylag kényelmesen gubbasztott. Itthon a képeket nézve látom, hogy ez inkább fakír, mint maharadzsa
Majd visszaszálltam a következő 117-es buszra (kb. 20 perc telt el) ugyanabban a megállóban. Ment tovább a busz, érintette a Piazza del Popolo-t, majd visszafordult, érintette Marcus Aurelius oszlopát, aztán a Piazza Venezián leszálltam.
Irány az ókori bérház. Tavaly esti sötétben ott mentünk el mellette, és sötét volt és senki nem szólt, hogy itt van… utólag majd megevett a fene, mikor rájöttem. Most megnéztem alaposan.
Pár lépés az Ara Coeli templom lépcsője, ami a pestisjárvány elmúltával hálából épült az 1300-as évek közepén. Ehhez 40-50 évvel fiatalabbnak kéne lennem…
Aztán a Cordonata. Tavaly az esti sötétben leültem az egyik bazaltoroszlán alatti kávára, megvárni a csoportot… arra a loholásra nem voltam képes. Látni akarom, de a magam tempójában.
Balra, a két lépcsősor közti zöldben, Cola di Rienzo szobra. Tavasszal szerencsére a kezembe került egy könyv az életéről (Ugo Reale: A Szentlélek lovagja), örültem neki, mert semmit nem tudtam a középkori Róma életéről.
Följebb, a lépcsősor végén, kétoldalt az Ikrek csillagkép földi megfelelő alakjai, Castor és Pollux. Szevasztok, Dioszkuroszok! Ti ismerősök vagytok, mert eredetileg görögök vagytok…
Ahogy föltettem a lábamat az utolsó lépcsőfokról a tér kövezetére, abban a pillanatban illant el belőlem a szándék, hogy bemenjek a múzeumba. Pedig nagyon készültem rá. Az eredeti farkas, a Jupiter-templom maradványai… de valami kimosta belőlem egy pillanat alatt.
Először lementem a Palazzo Senatorio mellett jobbra. Néztem a Forum Romanum területét, néztem a Palatinus dombját. Szemben a Palatinus egy kiépített teraszán pont a szemembe tűzött, hogy ott a kerítésnél fürtökben zsúfolódnak az emberek. Engem a konkrét romok helyett inkább az érdekelt, valójában mekkora ez a domb? Mert eleinte – Romulus és Remus korán túl persze – az előkelők laktak itt, de ahogy olvastam, nem kevesen, és hát egy úri ház a telekkel együtt azért szép területet elfoglalt, elfért itt elég sok ház? Hát… azt hiszem, el. Még akkor is, ha ma egyetlen császári palota romjai foglalják el az egész területet. Az eredeti dombok területéből, magasságából pedig a történelem folyamán elég sokat legyalultak a sok építkezés során.
A Fórum… Nehéz elképzelni, milyen lehetett, mikor álltak az épületek. Különösen azért, mert valamiért bennem az a képzet ragadt meg, hogy egy agora, egy fórum az egy nagy tér, ahol össze tud jönni nagy létszámú tömeg. De hát ez itt (meg hát mindenütt persze) tele volt építve mindenféle épülettel. Hol fért el a tömeg? Vagy más fogalmat jelentett akkor a tömeg? De hiszen Róma a fénykorában egymillió lakosú metropolisz volt, ott bizony volt tömeg…
És elnézve, ez bizony nem egy sík tér. Ez egy katlan… a két vége magasabban van, a közepe meg mélyen. Hát igen, a dombok közötti mocsaras részt kezdték használni az ott lakók a közös dolgaik elintézésére, pl. piac… És eleinte szabályozatlan kis patakok szelték át meg át, azt szabályozták, mikor a Cloaca Maximát építették. Merre húzódott a csatorna medre? nyilván ahol a legalacsonyabb a terep… de a Tevere irányában ma már magasabban van az utca, úgy vettem észre.
A Cloaca Maxima amúgy ma is megvan, és meg akartam nézni a folyóba nyíló torkolatát (a Ponte Palatino híd alatt), de aztán mégse került rá sor.
A Rostra… az nagyon izgatott. Nem olyan régen több, Julius Caesarról szóló könyvet olvastam, mindben hangsúlyos szerepet kapott a Rostra, onnan sokat szónokolt Caesar. Hát nem sok maradt belőle… és sehol nem említik, valójában hol volt az eredeti helye, mert ide már Caesar helyeztette át.
Aztán elindultam egy kicsit arra is, amerre Tarpeia sziklája van, de hogy amit láttam, az már az-e… ?
Visszakaptattam, majd a másik oldalon – ahol a farkasszobor áll – mentem le a kerítéshez a Fórumot nézegetni. Itt van egy ivókút is, ez a leghidegebb az összes közt, ahol jártam. Oldalt van egy kisebb teraszféle, ahonnan a császári fórumok látszanak.
Az Ara Coeli templom lépcsőin viszont már egyszerűen nem volt hajlandó felvinni a lábam. Pedig meg akartam nézni. Ugyanígy, mikor meglátta szemem a Mamertine börtönhöz lefelé vezető lépcsőt, szintén megállj parancsot küldött a lábamnak.
Jöttek már a felhők, hirtelen elkezdtek kopogni az esőcseppek. Ernyőt kibányászni… na menjünk lefelé. Odalent még egy kicsit elvoltam a császári fórumok meg a sugárút látványával. Kerestem a megfelelő szöget a fák lombjai között, ahonnan jól látszik Traianus oszlopa, és érzékelhető, hogy amilyen magas az oszlop, annyit hordtak el a domb lábából azért, hogy Traianus fóruma megépüljön.
Egyre jobban esett, és ahogy szaporáztam a lépést az Írógép mellett, pont hátba is fújt a szél A 8-as villamos szerencsére sűrűbben jár, de az az ázott pára, ami bent volt a kocsiban… Elmentem vele a végállomásig, bár igazából eggyel előtte kell leszállni. Nem tudtam pontosan, hogyan helyezkednek el a megállók. És így sajnos láttam egy 33-ast elmenni, de esélyem se volt elérni. A következőre várni kellett sokat, de már nem tudtam hogyan támasztani a kerítést Az autófolyam közben belendült. Lámpa… állnak… közben a mentőautó üvöltő szirénája, de nem tud elmenni, mert nincs hely… Meglehetősen sok mentőautóval találkoztam… 
A következő napon ismét 33-as és 492-es kombinációval indítottam. Most a Largo Argentinán szálltam le. Itt volt az egyetlen olyan élményem, ami a szokott zsúfoltságnál erősebb volt: egy láthatóan migráns csoport akart felszállni a buszra, feltehetően a csoport együtt akart elmenni egy bizonyos címre, és a tömeg erejével nyomakodtak föl. Ha nem lököm föl teljes erőmből, nem tudok leszállni.
Kihajtogattam a valamelyik benzinkúton vásárolt térképet (egy csomót vittem ugyan itthonról is), majd átsétáltam az úttest túloldalára.
Az itteni romok közé esik az a terület, ahova azonosították Julius Caesar halálát. Próbáltam körbenézni, vajon utal-e rá valami a helyszínen, de semmi, a nagyközönséget úgy látszik, nem érdekli.
Ahogy mozdítottam a botomat, inkább érzékeltem, mint láttam, egy macska megmerevedett a lábamnál. Próbáltam mozdulatlan maradni, kis idő múlva már meg tudtam simogatni. A nyavalyás direkt követelte is szép nagy állat aztán a többi turista is rácuppant és már egész tömeg simogatta Hova lehet lemenni azon a lépcsőn? annyian mennek lefelé… hát lent van valami macskamenhely vagy mi, macskák tömege, kint is, bent is a szuterén helyiségben is… ketrecben is néhány, azok biztosan gazdikereső példányok. Lehetett szuvenirt venni a macskák számára adományként, de bizony meglehetősen drága volt, annyi pénzt nem vittem magammal.
Körbejártam a romterületet – a zöld gaz között egy vörös macska égnek tartott farokkal de kint a romok között már nem nagyon mászkálnak, sokkal jobban érzik magukat ott, ahol tíz másodpercenként más hízeleg nekik
Innen átsétáltam az elefántos obeliszkhez és a Santa Maria sopra Minerva templomhoz. … izé… biztosan a szieszta zárva volt.
Tovább a Pantheon felé. Bár tudom, hogy az évszázadok során az utcák mennyit töltődtek fel, mégis meglepődtem, hogy a Pantheon oldala mennyire mélyen van – hiszen a fényképek mindig csak szemből mutatják. Tömeg kint is, bent is. Odabent középen azt kerestem, hogy tud lefolyni az esővíz, ha beesik a nyitott kupolán. Meg is találtam a padlóban a lyukakat, le is fényképeztem (erről soha sehol nincs fénykép).
Kint mindenféle árus meg mutatványos. Mintha itt is lett volna egy hajszálra ugyanolyan narancssárga fakír. Változtatja a helyét nap mint nap?
Átsétáltam a Piazza Navonára. Az északi csücskében egy narancssárga fakír… ugyanolyan kellékekkel, de ugyanúgy néz ki az ember is… hát persze, valószínűleg pakisztáni menekült, aztán azokat mi nehezen különböztetjük meg egymástól. Mire a tér másik végébe értem, ott is kuporgott egy narancssárga fakír
Terveztem is, de a szükség is hajtott: a teret szegélyező háztömb külső oldalán megkerestem az Index-fórumon gladiátormúzeumnak titulált múzeumot. Nehéz megjegyezni a pontos nevét – a Piazza Navona területe eredetileg stadion volt, a házak alatt maradtak eredeti faldarabok, a tárlókban meg felsorakoztatták a gladiátorok összes „munkaruháját”. De mielőtt végignéztem volna, irány a mosdó 6 euróért jutányos áron
Mikor kifelé igyekeztem, észrevettem a lépcsőfordulóban az italautomatát. Ez hideg… a hátizsák zsebében a palackban már nem hideg a víz… itt „csak” 1,50… Bedobtam hát egy kéteuróst. Semmi. Valami mást is meg kell nyomni? erre kidobott nekem négy darab ötven centest Nagyon megörültem neki, mert kifejezetten hiánycikk az ötven centes, mivel nagyon sok vécé azzal működik… Most már bedobtam egy egyeuróst meg egy ötven centest, erre már kegyes volt a masina és kidobta a palackot.
Kint a téren a padon ittam ki, aztán végigcsalinkáztam a nagy téren, megpróbáltam nézegetni a Folyamok kútját… de nem lehet elmélyedni, mert az ember mindig útban van valakinek, aki fényképezne… Megpróbáltam lefényképezni, de az ember mindig útban van valakinek, aki fényképezne…
A tér déli végénél aztán kimentem a szomszéd utcába a buszmegállóhoz, megvártam a 492-est, azzal mentem 7 megállót a Trevi-kútig.
Mire beérünk a ferde utcácskán a kút terére, az emberben maximálisra fokozódik a várakozás… Már nincs deszkával fölállványozva, valószínűleg hamarosan megnyitják, de azért így elkerítve és víz nélkül még mindig elég lehangoló. És elöl középen az a kis műmedence a kút fényképével
De el kellett jönnöm ide. Küldetést teljesítettem. Tavaly aznap, mikor a csoport ide is eljött, nem tudtam velük tartani. Megkértem hát a lányomat, a markába nyomva egy pénzdarabot, hogy dobja be helyettem. És lám, így is működik 
itt vagyok Most tehát én hoztam az ő pénzdarabját.
Visszamásztam a főutcára, és mivel csábított az itt járó 492-es, megvártam, és irány a végállomás és irány a 33-as, erre a napra ennyi elég volt.
Bár minden napra beterveztem egy kört vagy egy szakaszt a nyitott busszal, erre a körülmények miatt nem került sor, de az én lábamnak is elég volt ennyi mászkálás.
Vasárnap nem jár a 33-as. Más megoldást kell találni a belvárosba jutáshoz. Elmentem a 785-össel a… na majd előveszem a jegyzeteimet. A szóba jöhető buszvonalak térképét ui. kinyomtattam az Atac honlapjáról, megjelölve rajta a szóba jöhető megállókat, odaírva a nevüket is. Szóval ami nyugati irányba ment, hogy át tudjak szállni a 870-esre. Kinéztem egy megállót, hogy jaj de jó, pont szemben van a másik megálló, ahol át lehet szállni. Ühüm… csak éppen korlát van az úttest közepén végig… sétálhattam le egy megállónyit a lámpáig és a másik megállóig… Időm volt, a 870-es jár ugyan vasárnap is, de 40 percenként… Ez az a járat, ami a kertvárosokban elmegy a Szent István Ház mellett is, majd végigmegy a Gianicolón.
Érdekes volt a külvárosokat is átszelni a sok buszozás során. Csak a nagyon külvárosban nincs semmi, kicsit beljebb mindenütt élet, minden utcán minden házban bolt, ami nyitva van, sok helyen utcai ruha- meg táskaárusok, és mindenütt sok-sok zöld, szeptemberben is virágzó bokrokkal, még a legkopaszabb legbelvárosban is vannak fák.
A belvárosi járatok vonaláról meg látható rengeteg nevezetes meg kevésbé nevezetes műemlék, rom, templom. Az egész belváros olyan, hogy templom, valami rom, ódon ház, nagy palota, templom, valami rom, ódon ház, nagy palota…etc. …
De a rengeteg lépcső - pedig abszolút értékben nem magas Róma hét dombja -, meg a rengeteg macskakő miatt sajnos, nekünk elkésett ez a látogatás 10-20 évvel Ez van, azért a szívéből mégis sikerült egy kicsit megnézni, azt hiszem. Az „én itt is voltam” élménye megvolt
Szóval a busz kanyarog a Gianicolón, rálátni a napsütötte városra. A Garibaldi-emlékműnél vasárnapi kiránduló forgatag.
A végállomásig mentem, ott átsétáltam a 40/64-es buszok megállójához. A 64-es jött, sajnos tele volt A Terminiig mentem. Az állomásépületben vécékeresés következett. Azután kint a metrókeresés… nagy az a tér
Elmentem a Colli Albani metrómegállóig. Néztem az órát… a 660-as a neten lévő menetrendje szerint éppen elmegy, mire kiérek a megállóhoz… de szerencsémre most úgy volt laza, hogy később indult el
A busz elvitt a Via Appiára. Hosszú az az út, el lehet tölteni egész napot is a végigsétálásával. Nekem csak az volt a fontos, hogy pár lépést menjek a régi köveken, az ősi úton. Csak az érzés, hogy ott vagyok
Lehet bérelni biciklit is, de bizony úgy láttam, hogy a legtöbben tolták középen a régi útkövek, a két szélén macskakövek szerencsére olyan helyen tesz le a busz, ahol megvannak a régi kövek.
A következő busszal visszamentem. Innen a 87-es busszal terveztem visszajönni, mert olyat találtam a neten, hogy hétvégén napközben az útvonala olyan, hogy érinti a Circus Maximust meg az Igazság száját.
Meg akartam nézni a Cloaca Maxima torkolatát. De mivel korábban a Termini felé tartva a hétköznapi útvonalán találkoztam szembe eggyel, nem kísérleteztem, hanem a metróval ismét a Termini, ismét a mosdó, majd a 40-es busszal annak túlsó végállomásáig, a Via della Conciliazione végénél a keresztutcáig.
Fölszálltam az elöl álló Roma Cristiana nyitott buszra, egy leszállás nélküli körre. Csak 10 euró volt, pedig 15-öt olvastam a honlapjukon. Ott fönt fújt a szél. Adtak ugyan fülhallgatót, amit be lehetett volna dugni, de hát nem értek én semmilyen nyelven úgy, hogy arra figyeljek, inkább nézelődtem. Végre elindult. Mindjárt kezdetnek volt benne egy kis becsapás, mert nem ment el a Szent Péter térig, hanem mindjárt a híd felé fordult. Nagyon rázott, ezért nem igazán lehetett fényképezni. (És ekkor már kezdte a fényképezőgépem a cirkuszt – nem akart bekapcsolni, aztán nem akart képet csinálni )
Ahhoz képest, hogy a leírásukban cca 1 óra 40 perc a menetidő, hamar, egy szűk óra alatt visszaért. Nem volt sok fel- és leszálló és nem volt dugó se sehol. A Termininél állt kicsit hosszabban, de ott még javították is a motorját vagy mit…
Amerre megy, a nagyobb részét már végigjártam tömegközlekedéssel, de innen akartam fényképezni. De magasabban ülve kicsit más a látvány. Innen föntről láttam, a Quirinalénál éppen őrségváltás volt, masírozott néhány egyenruhás, egy jókora csoport ember meg nézte. A Tevere (túlsó ) partjára is le lehetett látni, ott nagy népünnepély díszletei látszottak, sátrak, bódék, de lehet, hogy ez csak a szokásos vasárnap délutáni kirándulás, szórakozás egy része.
Összességében kicsit kevesebbet nyújtott, mint amit vártam tőle, de annyira rákészültem lelkileg, hogy nem tudtam kihagyni, és így is nagy élmény volt.
Csak az a fényképezőgép… Leszálltam a nyitott buszról, irány a híd. Akkor már sehogyse akart működni. Utolsónak a folyóról csak egy pacát csinált kép helyett. Biztosan kimerült az akksi… de otthon töltve nem tűnt lemerültnek, és nem lehetett a képeket se megnézni. És két hétig nem lehetett előcsalogatni belőle semmiféle adatmentő programmal se…
És az a nyomorult megvárta az utolsó nap utolsó óráját
Azóta viszont találkoztam a Jó Varázslóval, aki visszavarázsolta azokat a képeket
Irány a híd. A hídon túl a 870-es végállomása. Hm… mire odaérek, éppen elmegy… de aznap másodszor jött jól a rómaiak lezsersége… csak 5 perc múlva indult el és még ülőhelyem is volt.
Felkapaszkodott a busz Janus isten dombjára. Szerencsére a buszból ülve is látszik a panoráma, a szakaszosan rohamozó szél és a gyönge zápor után napfényben fürdő város… az Örök Város… arrivederci!... arrivederci Roma!
Reggel, mire már az autóba kellett pakolni, eleredt az eső. Elbúcsúztunk Ilonától és irány az autópálya. Arriverderci, Róma! Tulajdonképpen úgy gondoltam, hogy majd keresztülvágunk a városon észak felé és még egy darabig országúton megyünk, de a buszról látottak alapján inkább mégsem. Bár autóból egyértelműbb ám a helyzet, mint a nagyon rázó római buszból…
Monoton autópálya… aztán útépítés, dugó stb… Egy jó hosszú szakaszon semmi pihenőhely, pedig igencsak jólesett volna már megállni az addigi útszakasz után. Ahol van pihenőhely, ott sokan vannak.
Mire elértünk az országhatár közelébe, nem Trieszt, hanem Gorizia felé fordultunk, ugyanis a lefoglalt tranzitszállásunk már Szlovéniában volt.
Az első városban tankoltunk, bevásároltunk, aztán Vipaván megkerestük a szállásunkat: Thomas apartman. Thomas úrral, a tulajdonossal váltottunk már levelet, írtam, nem tudom pontosan, mikor érkezünk, mire ő, hogy csörgessük meg, ha megérkezünk, mert rossz a kapucsengő Nem kellett telefonálni, éppen kint beszélgetett a ház előtt, mikor meglátta a magyar rendszámú autót megállni, rögtön odaszaladt. Kényelmes a lakás, és még egy üveg bor is be volt készítve welcome drinknek. Jó bor, igen jó bor… csak én a vöröset szeretem egyszer még el kéne jönni erre a vidékre… különösen, hogy a városkát nem tekintettük meg.
A szlovén részen már üdülés volt autózni, pedig oda is jutott azért forgalom. A magyar határhoz érve megálltunk a határmenti benzinkúton, ott feltűnt, hogy láthatósági mellényes szlovén hivatalos emberek ellenőrzik a kamionokat. Talán embercsempészeket kerestek. Valószínűleg még éppen az utolsó napokban értünk haza, hogy nem volt fennakadás, lezárás a határon.
Itthon pedig kivirult a pofája kicsi öreg cicánknak, mikor meglátott minket
Térkép
FÉNYKÉPEK: