2004-ben május második felében utaztunk – de délre, ahol utóbb kiderült, hogy 35 fokok voltak.
A következő évben egy kicsit későbbre terveztem az indulást, mondván, akarok fürödni a Bledi tóban (meleg források vize is megy bele, kellemes a hőmérséklete, a partján gyógyszállók vannak). Nos, ez nem bizonyult jó ötletnek. Nem gondoltam arra, hogy a Medárd a szomszédos országban is úgy műkszik, mint itthon…
Május utolsó napjaiban elindultunk. Akkor még M7 csak Siófokig volt, és Szlovéniában is csak Maribortól volt autópálya. Így a mi nem rohanós tempónkban reggel 8-as indulással úgy du. 5 körül értünk Portorozsba. A lefoglalt szállást rögtön megtaláltuk, de bizony meredek volt. 
Látképre Tihany turbó, magasabb, nagyobb szabású, az üdülőhely meg Bfüred turbó, elegáns, felvágós, „trendi”… és drága. (És ugyanaz a giccsparádé a szuvenírárusoknál, mint Európában mindenütt, csak vízközelben több a halas-kagylós „emléktárgy”… ) Pénteken vagy szombaton este pl. nem tudtunk aludni, mert a működni kezdő diszkók zaja úgy feljött a partról….
Öbölben van, ahol a szemközti part Horvátország.
Szlovénia tengerpartja kicsi, fürdésért nem érdemes felkeresni. A tengeri levegőt szerettem volna szívni egy hétig, és ha lehet, fürdeni is… de végül nem fürödtünk.
Vasárnapi napon érkeztünk. Ja, ez a szállás 32 euró volt (ezt euróban kérte a tulaj).
Estefelé nekindultunk sétálni, meredek volt, és a férjem lába elkezdett fájni. A korlátozott lábhasználat rányomta a bélyegét az egész nyaralásra, és azóta is persze. Úgyhogy akkor szépen visszafordultunk. Járda nem volt… ott, azon a környéken… az nem tetszett.
Hétfőn reggel előbb elmentem a legközelebbi boltba (az is vagy 10 perc séta volt) vásárolni. Aztán közöltem életem párjával, hogy felejtse el a krumplilevest, azt itt nem fogunk főzni, mert csillagászati áron láttam krumplit. (Később láttunk annál olcsóbbat is.) A tej olcsóbb volt, mint itthon (és finom), az üdítők hasonló árban voltak, a kenyér, hús, zöldség-gyümölcs drága volt. Aztán láttunk olcsóbban is. (Mondjuk kicsi az ország termőterülete, gyümölcs az olaszoktól érkezik leginkább.)
Aztán a nyakamba szedtem a lábam, és lementem a partra a neten kinézett utazási irodát megkeresni, hogy befizessek a csütörtöki velencei hajókirándulásra.
Kedden átsétáltunk Piranba. Kb. 3 km volt a távolság, én azzal számoltam, hogy azt mi meg se érezzük, de a lábprobléma miatt végigveszekedtük az utat… … arra nem is emlékszem, hogy jöttünk vissza, de biztos gyalog. Megnéztük a hajózási múzeumot, meg akartuk nézni az akváriumot, de azt tatarozták, csak egy kis része volt nyitva, de beengedtek hivatalos zárási idő után is, csak aztán később kinéztek onnan. Közben eleredt az eső… bementünk egy cukrászdába, ott értettek magyarul… de lógott az eső lába, és visszaindultunk.
Pirant érdemes megnézni. Izola is hasonló. Az Adria partjára jellemző stílusú mediterrán gyöngyszem. Sikátoros óváros, (már ugyan beépített) benyúló kikötőöböl, a sziklán nagy templom, velencei stílusú campanilével, mint az Adria partján mindenütt. Bűbájos. Mondjuk autót parkolni csak a város széle felé láttunk, ott is úgy, hogy föl volt kenődve a falra… 
Ahol még van hely, ott csillagászati árú fizetős parkoló van… :-)
Szerdán autóba ültünk, és elmentünk megnézni a skocjani cseppkőbarlangot. Hatalmas és lenyűgöző. A természet ősereje vesz körül benne. Egy és háromnegyed óra a túra, kifele már lift hoz. Na ott találkoztunk először azzal, hogy elmondták, aki ilyen nyelven, aki meg olyan nyelven beszél, az álljon ebbe meg abba a csoportba… külön idegenvezető magyarázott mindegyik nyelven. (nekünk aztán mindegy volt… )
Hasonló, hatalmas és még felkapottabb, ismertebb a postojnai barlang (ott kisvasút megy a barlangon belül), de azt mi nem láttuk, nem fért bele a programunkba.
Postojna mellett van a predjamai vár, ami egy sziklabarlang nyílásába van építve.
Csütörtökön kirándulás Velencébe. Ez nem egészen úgy sikerült, mint amennyire vártuk (iszonyú zaj volt a hajón), de ez egy külön mese. Mikor visszaértünk Piranba, fogtunk egy taxit, azzal mentünk haza. Még valamikor vissza kéne mennünk Velencébe, de mikor meg miből…
Pénteken egyedül átsétáltam Piranba, és körbejártam alaposan, aztán a parti, hosszabb úton mentem haza.
Szombaton elmentünk Lipicára. Aztán megbosszulta magát, hogy spórolásból az olcsóbbik jegyet kértük, hogy nem akarjuk megnézni a lovasbemutatót – ugyanis így alig láttunk lovat. De azért láttunk párat…
Azt hiszem, innen hazafelé mentünk el a Pirani-öböl vége felé (de csak pár km ám az egész, jólábú ifjú gyalog körberohanja az egészet), ahol sólepárló van. Be akartam menni a múzeumi bemutató részre, de a szokásos nyűgösködés miatt csak kintről, messziről néztem meg.
Ezen a héten jó idő volt ugyan, de egyedül mégse akartam lemenni a partra fürödni, meg amúgy is olyan kicsi részen volt strand… de van a közelben kifejezetten strandnak való rész, csak a félsziget másik oldalán, amelyik Trieszt felé néz.
Valamelyik este (hétköznap) lementem a portorozsi templomba misére. Voltak szép számban turisták is.
Új építésű, modern, szép templom áll a parttól följebb, ahol a terep egy katlant alkot. A belső tér kör alakú. A tornya hajóvitorlát formáz, a harangja (sokat harangoznak Szlovéniában) csodálatosan zengő, szép szavú. A szállásunktól csak a torony keresztjét láttuk.
A tavalyelőtti úton tűnt fel, amikor turistátlanabb vidékeken jártunk – minden dombtetőn áll egy-egy templom! A legtöbbje kicsi, hiszen a legtöbb település kicsi. Pici falvak, sok helyen tanyaszerű település inkább, ahol falu, ott is ritkábban állnak a házak, mint itthon szokásos.
Vasárnap összecuccoltunk, és indultunk volna tovább. De a háziak nem voltak sehol. Muszáj volt fölhívni telefonon… és németül megpróbálni megbeszélni, mit csináljunk a kulccsal (érkezéskor kifizettük a szobát)… kiderült, Horvátországba mentek át, gondolom fürdeni… végül az ajtóban hagytuk a kulcsot, az ő bajuk, nekünk tovább kellett menni.
Nyugatra (vagy északnyugatra?) indultunk, az Isonzó felé (ma Soca, a c-nek van farka… ).
Körülnézhettünk volna Nova Goricában, ami az olasz Gorizia határon túli fele, de nem sok értelmét láttuk. Most, hogy határ nélkül lehet föl-alá mászkálni, talán érdemes átmenni, első világháborús híre van, és ott játszódik a Hemingway-regény (Akiért a harang szól …? nem vagyok most biztos a címben, de olvastam). Sőt valamivel odébb van Doberdó emlékhelye.
Az én nagyapám (apai) úgy tudom, hogy az Isonzó melletti frontrészen volt. (Ugye mire elkezdett érdekelni a dolog, már nem volt kitől megkérdezni… ) (Az anyai nagyapám meg az orosz fronton, ő onnan megszökött, hálistennek mindketten hazajöttek.)
Szóval ezért is akartam megnézni az Isonzót. Van egyébként azon a környéken elég szép számú első világháborús emlék és temető.
Nova Goricában csak tankoltunk, aztán nem álltunk meg Kobaridig, pedig addig is akad megnéznivaló. Útközben láttunk egy várat egy hegytetőn, olvastam is az útikönyvben, de mindenre nem jut idő.
Kobaridban (történelemben caporettói áttörés, 1916) megnéztük a múzeumot. Van a dombtetőn egy háborús emlékhely, egy templomszerű építmény, ahova odahordták mindkét háború halottait, de a felvezető utat sikeresen elpasszoltuk sajnos. Aztán beültünk ill. kiültünk egy kocsmaszerű (csak annál civilizáltabb) hely elé a járdára rakott asztalokhoz. Ott alapból olaszul beszélt a pincér… Kértünk pizzát. Az étlapon sok pizza volt… olyat választottunk a rávalók alapján, hogy az volt a neve, „bomba”. Volt rajta erőspaprika is. Aaaaaakkora malomkereket hoztak… akkor értettük meg, a pincér miért firtatta, hogy egyet vagy kettőt kérünk-e… de betermeltük! 
Egy kicsit azért mindketten hagytunk belőle…
Az „éttermebb” étteremben sokan voltak, meg nem is volt igazán olyan szimpatikus… aztán kiderült, hogy jött a bicikliverseny, és ott tartottak pihenőt, kajáltak, aztán mentek tovább. Csak parkolóhelyet volt nehéz találni ezért.
No, közbevetőleg megjegyzem, hogy egész héten lestem a tévében az időjárásjelentést, hogy vasárnap milyen idő lesz – hogy át tudunk-e menni az Alpokban a Vrsic-hágón, vagy nem tudunk erre jönni. Úgy nézett ki, hogy elfogadható idő lesz. Igen ám, de mire befaltuk a pizzát, kezdtek jönni a felhők. Isten neki, próbáljunk szerencsét, induljunk neki a hegynek.
Errefelé van még háborús emlék szép számmal, Bovecben is, meg raftingolni is lehet.
Egyre emelkedett az út, és szűkült is kicsit. És az igazi Alpok közé kerültünk. A hágó mindkét oldalán van vagy húsz szerpentin, meg vannak számozva, útikönyvben el lehet olvasni, hány darab.
Itt is föl lehet menni valami forráshoz.
De jóóóóó, hogy az uramra hagytam az autót… én beszartam volna a kanyaroktól, de azt hiszem, ő sem volt boldog… és közben egy helyen jött szembe a menetrendszerinti busz is…
Ezt az utat az első világháború alatt az osztrák-magyar hadsereg építette, ill. építtette orosz hadifoglyokkal. A másik oldalon van egy orosz kápolna, de ott se álltunk meg.
Fölértünk a hágó tetejére. Ott van parkoló, mert följebb van turistaház is. Kiszálltunk kicsit. Brrrrr! Én hülye, nem vettem föl a kabátot! tudod, milyen hideg volt??? Léptünk párat erre-arra – és hirtelen leereszkedett ránk a felhő! Egy vagy két perc alatt! Először még láttunk valamit, aztán már jószerivel csak az orrunkig… és még hidegebb lett… Beszálltunk az autóba, de nem mertünk elindulni, aztán később mégis szerencsét próbáltunk, és kis távolság múlva ki is értünk a felhő alól. Az orosz kápolna érdekelt volna, na de ilyen szerpentinen arra figyelni, hogy hopp, elhagytuk, és nincs is hol megállni?
A túloldalon leértünk Kranjska Gorába. Ahogy mentünk a folyó mellett, és álltak az emberek a folyó közepén a köveken… horgásztak… az a hely nekem nagyon tetszett, oda vissza akarok menni!
Aztán elértünk Bledig, megkerestük a szállást (ekkor is 5 óra tájt volt már), és szusszantunk egyet.
A következő héten Bledben volt a támaszpontunk.
Hegyek.
Én eddig még nem jártam az Alpokban, nagy élmény volt.
És a tavak.
Bled:
Már korábban is, ahogy a képeket nézegettem, de főleg mikor ott voltam és megláttam – a János vitéz úgy végződik, hogy Tündérország, Tündérországban egy tó és a tóban egy sziget. Határozottan az volt a benyomásom, hogy a valamikori Óperencián túl járt obsitos katonák elbeszélése nyomán került a magyar folklórba az, amit Petőfi aztán feldolgozott. A Habsburg-birodalom része volt ez, járhattak itt magyar katonák. Aztán otthon elmesélték, mit láttak, és a mesében Tündérország lett…
Nagyszabású, csodálatos, ugyanakkor mégis tele van élettel, vidám, eleven. Hétvégén esküvőket tartottak, szemmel láthatóan hagyomány, hogy a tó partján fényképezkednek.
Bohinj:
Egészen más. Ez az óriások országa. Fenséges hely. Magas, tiszteletet parancsoló hegyek őrzik a tengerszemet méltóságteljesen, csöndesen. Nem komor, de komoly, nem zord, de vadregényes.
Szóval Bled.
Ez a ház ma már nincs feltüntetve kiadó szállásként az interneten. Egész olcsó volt. Ugyan összesen 6 személyes apartman, de az egyik hálószobát lezárta a házinéni, de attól még a hálószobán kívül a konyha-nappalit is használtuk, ketten 26 euróért. Na hát manapság ennyiért rád se néznek.
Bledben gyakorlatilag nincs szállás úgy, hogy a tóra nézzen. Nagy szerencsével talán akad, aminek az ablaka vagy erkélye kicsit megmutat a tóból. A parton luxus gyógyszállók, körülötte park, odébb van a városka. Mondjuk a szállodás résszel pont szemben, a tó túloldalán van a kemping, de hát sátrazni csak nyáron jó.
Első nap megcéloztuk a várat, az erkélyről csak a várnak az egyik piros cserepes tetejét láttuk a fák között. Érdemes megnézni, maga a múzeumi kiállítás átlagos, egy számottevő érdekesség van : a középkori vécé helyisége, ahol szépen látszik is, hogy a termék nem gyűjtőhelyre került, hanem isten neviben le a sziklán… (Addig még nem láttam ilyet, viszont tavasszal az ozorai várkastélyban ugyanilyet mutatott a vezető.) A kilátás viszont fenomenális.
Meg mászkáltunk…
Egy alkalommal (itt már az ilyen rövidebb idejű dolgok időrendi sorrendje keveredik bennem, de úgyse az a lényeg) körbesétáltuk a tavat. 2-3 óra alatt meg lehet tenni. Elindultunk, aztán ahogy beértünk az úton a fák közé, megdörrent az ég. Tényleg mennydörgés volt??? azért mentünk tovább. Igen, jöttek a felhők is, csak olyan hegyes vidéken nem lehet korán észrevenni. Mentünk-mentünk, elkezdett csöpörögni, aztán jobban esett… de akkor már úgy nagyjából félúton voltunk. Mire igazán rákezdett, a kanyar után elénk tárult egy sport-lelátó, a fele részén tetővel. (Evezős versenyeket szoktak tartani a tavon.) Boldogan vettük tudomásul, hogy a szemközti szigetről, a kegytemplomból a csodatévő Szűzanya megsegített minket… Letelepedtünk, de lyukas volt a tető, odébb kellett ülnünk… megvártuk, amíg elállt a zuhé, mások is élvezték a menedéket.
Utolsó nap meg fölszálltunk a csingilingi vonatocskára, az is körbezakatol a parton.
Illetve nem teljes szakaszon a parton – a várral szemközti oldalon az úri hely először királyi nyaralónak épült, aztán Tito használta (szlovén volt a nagynevű, roppant büszkék is rá mind a mai napig! pedig már nem kéne… ), manapság pedig luxusszálló. Na ezt kikerüli az út.
A szigetre „pletna” nevű hajócskák járnak, van, amit egy evezős hajt, de mennek motoros kishajók is. Akkor kértek érte 10 eurót fejenként… most biztos nem annyi… Lehet csónakot is bérelni, és saját erőből átevezni… Átúszni nem téma, mert vizes fürdőgatyában mégse lehet bemenni a templomba…
A szigeten álló templom kegytemplom. Az oltáron lévő Szűz Mária-kép csodát tett vagy könnyezett… vagy… már elfelejtettem, de le van írva valahol… És ha az oltár előtt lógó kötéllel meghúzod a harangot és háromszor megkondítod, akkor teljesül a kívánságod. Így hát a tó vize fölött egész nap száll a zengő harangszó, ugyanis az összes turista rángatja.
(Harangok : az országban sok a templom, vallásosak is az emberek, sokat harangoznak is, de az összes templom összes tornyában van toronyóra, és az összes üzemel, és üti az időt, a legtöbbje nagyon szép hangon.)
Egyik nap elindultunk országot nézni. Első állomás Ljubljana volt. Kiderült, hogy nem készültem fel eléggé. Várostérképet nem szereztem, csak útikönyvből vagy netről vázlatosat. A városba ugyan szépen beértünk, de nem találtunk parkolóhelyet. Térképről talán tudtuk volna, hol van még kiépített parkoló. A járdák mellett nem volt hely, csak a sarkokon, ahova itthon minden további nélkül odaálltunk volna, de ott fegyelem van, és féltünk, hogy megbüntet a rendőr. Ezen túlmenően a parkolóórákba akkor papírpénzt kellett begyömöszölni… de hát mindegyik gyűrött volt… Mentünk-kúsztunk az egyik kis utcán, a folyóval párhuzamosan, hogy hátha, végül előttünk a keskeny utcában megállt egy furgon, és elkezdtek bele egy üzletből pakolni (valami papírárut..)… vagy negyedóra hosszat, vagy még több is volt. Megfordulni se lehetett. Mire kiszabadultunk, azt mondtuk, csak most az egyszer érjünk ki innen, ide soha többet! Illetve azért szeretnénk megnézni… egyszer… de akkor dugába dőlt a tervünk. Meg akartuk nézni a folyó kanyarjánál azt a kis óvárosi részt, meg a várat. Talán egyszer még lesz rá lehetőségünk. Sok szépet olvastam a városról.
Aztán elkezdtük keresni a kinézett mellékutat. Egy helyen le volt zárva… útépítés… vissza kellett fordulni… de azért elértünk Skofja Lokába. Az óváros szélén nagyon jó parkolót is találtunk, és ráadásul ingyen volt.
Ez a város meglepett. Jó előre olvastam-nyomtattam-útikönyvet vittem stb. … Bementünk az óvárosba. De nem egy skanzenszerű, kongó, bámészkodó turistát kerülgetős helyre kerültünk – hanem él, lélegzik, működik a város. Itt, a közepe is. Mászkálnak a helyiek, üzletek vannak (nem szuvenír), egy helyre be akartunk menni, hogy vendéglőnek néz ki, kiderült, hogy középiskolai menza. Végül a város legöregebb házában működő kínai vendéglőben ettünk… 
(kínaiban se előtte, se utána ) Van vár is, azt nem néztük meg. Végül itt sikerült venni szuvenírnek valót, fából mindenféle háztartási dolgokat, fillérekért, amit a tengerparton csillagászati áron adtak.
Utána mentünk a hegyek közé, mindenféle szerpentineken. Csodálatos volt. Mivel akkor épp a jobboldalon ültem, tudtam bámészkodni. Szemben meredek, fenyőfás hegyoldal, meg sziklás meredekek, mellettünk ott lent, valahol messze a mélyben piros tetős tanya, legelésző tehenekkel…
Az úticél Kropa volt, a kovácsok faluja. (Keress rá a neten, nincs digitális képem – az uram úgy fölhúzta magát a kanyarokon, hogy mérgében nem vette elő a fényképezőgépét, csak morgott, hogy ide minek jöttünk…
- ja meg mert ráadásul belehajszoltam egy szűk helyre, majdnem nem sikerült megfordulni 
… végül csak sikerült leparkolni.)
Valami hihetetlenül festői falu. Van egy kis kovácsmúzeum, ami érdekes, de annyira nem, hogy kihagyhatatlan legyen. Maga a falu látványa, a közepén rohanó hegyi patakkal a kihagyhatatlan. A csöpp falu boltjában a pénztáros nekiállt kiolvasni a bankkártyámat, majd fölnézett mosolyogva és megkérdezte: „Hogy vágy?” … Végül hazaértünk Bledbe.
Úgy emlékszem, a következő nap volt Medárd. Arra ébredtünk, hogy a ház hátulján lévő ablakon kinézve, a szemközt húzódó Karavankák vonulata tetejét hó borítja. És ott is pokoli hideg lett, júniusban. A házinéni befűtött, de a radiátort csak a kirándulás után, estefelé kapcsoltuk be, és addigra annyira átfáztam, hogy másnapra belázasodtam, aznap ki se dugtuk az orrunkat.
De még eznap volt – akkor a Bohinji-tóhoz mentünk. Megálltunk a tó elejénél, ahol a híd közelében áll a középkori, azt hiszem Keresztelő Szent János-templom, de amilyen a formánk, persze nem volt nyitva. Aztán átcsurogtunk a tó ellenkező végére, ahol a kemping van. Onnan látszott a sziklán a vízesés, ami a … folyó forrása, oda is föl lehet menni, meg valahova felvonóval is a hegy tetejére, de annyira már nem vagyunk kalandvágyók. Viszont jó lábú fiataloknak jó program. A Bohinji-tavon jár kishajó a tó hosszában. Valahol vannak ám házak az erdőben, de a fáktól egy se látszik. Csak a magányos, a zöld fákat visszatükröző víztükör. Biztos van a parton valahol strand is, de mondom, ráadásul …xxx hideg volt aznap. 
A tó „bejáratánál” van mindenféle kiszolgáló egység, etetőhelytől postáig.
A tó utáni napot hidegrázással töltöttük, utolsó napon pedig elmentünk a Vintgar-szurdokba. Fizetős, de rendben is van tartva érte. Kiépített, rendezett turistautak vannak. Látványos, szép hely, de annyira azért nem rendkívüli – akinek nincs rá ideje, szívfájdalom nélkül kihagyhatja.
Végül hazajöttünk, és azóta is emlékezünk erre a nyaralásra.
Ahol laktunk, szemben volt egy nagy iskola, vsz 12 évfolyamos. Egyrészt a szülők autóval hozták-vitték a csemetéiket a világ legtermészetesebb módján, másrészt iskolabusz járt (és jár mindenütt az egész országban, mert ritkásak a települések). Lengyelországban is sok iskolabuszt láttunk. Ott meg tudják oldani, és nem dől össze a világ.