Zarándokút Kis-Lengyelországban
Autóval indultunk kedden reggel északnak. Bp-Vác-Rétság-Balassagyarmat-Nagykürtös-Losonc-Rimaszombat-Tisovec-Murány-Poprád-Késmárk-Szepesbéla-Łysa Polana-Zakopane.
Késmárkon meg akartam nézni az evangélikus templomban Thököly sírját, de persze nem volt nyitva. A parkolóőr viszont legombolt 35 centet (na bumm).
Valahogy nem is számoltam azzal, hogy hegyek között kell menni – hát nagyon nem volt haladós, kanyargós hegyi utak, csodaszép tájak, méteres kátyúk néhol, másutt útépítés. Mire a Magas-Tátrába értünk, a havas csúcsok között igencsak hideg lett.
Feltűnt viszont, hogy utunk során Szlovákián keresztül az utcákon bőséggel találkoztunk a nálunk is gondot okozó népcsoport képviselőivel – az útmenti pléhkrisztusok valahogy mégis megvoltak, nem kötöttek ki fémkereskedőknél…
Zakopanéba érve először megálltunk a város szélén, Jaszczurówkán épült fatemplomnál. Majd bekeveredtünk a központba, és mivel az Index fórumán kaptam segítséget az ottani parkoláshoz, sikerült egy olcsóbb magánparkolót megtalálni. (2 zloty óránként, a hivatalos városi alkalmankénti 15 zloty helyett) Elindultunk vécét keresni, majd felmentünk a siklóval a Gubalówkára. Nagy élmény volt, meredeken mászik fölfelé, csak 3 és fél perc az útja, föntről viszont nagyszerű a kilátás. Kicsit ködös volt az idő, de a Giewont, az „alvó lovag” jól látszott. Még havas volt. Lent az árusoknál erősen szezonvégi kiárusítás volt. Vettem egy papucsot – szépen hímzett Zakopane felirattal - , vettünk sajtot meg mézet. Olyan nagyon kedvesek voltak az ott áruló parasztasszonyok! Annyira kóstoltattak mindent, még a mézet is, a sajtból meg akkora darabokat vágott a néni, hogy már attól jóllaktunk…
Utána sétáltunk kicsit a Krupówkin, a főutcán, de tényleg csak kicsit.
Aztán áthussantunk a város másik szélére, megkeresni a Fatimai Szűzanyának szentelt templomot – ezt annak örömére építették, hogy II.János Pál pápa a merénylet után megmaradt és fölépült. Mai, modern, de olyan gazdag, gyönyörű fafaragással, hogy káprázott bele a szemünk. A templom mögött, a kertjében, a faragott kálvária-állomások alján (lefelé lejt a terep) van felállítva a gurál fafaragók által az egyik szabadtéri pápai misére készített szabadtéri oltár. Hatalmas és gyönyörű. És mivel ez sűrűn látogatott hely, van vécé is…
Hat óra volt már, mikor továbbindultunk. Krakkóig még két óra volt az út. Nagy volt a forgalom, nehezen lehetett haladni, kb. fele úton van ugyan autópálya, ami csak autóútként funkcionál, de ott is rengeteg sebességkorlátozás van. Krakkó szélén pedig útépítés fogja meg az autófolyamot. Befelé még nem is volt olyan rémes, kifelé jobban szenvedtünk tőle. Megtaláltuk a szállásunkat, örömömre épp volt a kapu előtt egy szűk parkolóhely. Gyorsan megettük az úti maradékot, mert vendéglőt keresni már nem volt energiánk, aztán még sétáltunk egy kicsit.
Reggel döbbenten vettük észre, hogy nem fordítottunk kellő figyelmet a foglalás során arra, hogy ez a hely vegetáriánus… nem volt reggelire semmi húsféle… a többi se volt túlzásba vive. (Semmi bajom azzal, aki vegetáriánus, de engem ne kényszerítsenek rá… ) Azért nem haltunk éhen, sőt a következő napokban megjelent egy tál virsli is.
A harmadik emeleti ablakon kinézve fátyolosan ugyan, de még sütött a nap, nem éreztünk semmi veszélyt. Indulás városnézni. Lent az utcán már gyorsan felkötöttem a fejemre a vésztartalék kendőt, akárhogy nézett is ki… Végigmentünk a Karmelickán, útközben megnéztük a Karmelita templomot. Ennek az a nevezetessége, hogy azt hiszem, Hedvig királynő kezdte építtetni, és egyszer, mikor meglátogatta az építkezést, rátette a lábát a sarokkőre, és rajta maradt a lába nyoma. Úgy egy jó méterre a föld fölött valóban van egy csorba lyuk a falban – a jó lengyelek évszázadok óta őrzik, hogy az a kedvenc királynőjük lábnyoma… Kiérve az óváros szélére megkerestük a legközelebbi bérletpénztárt, 48 órás jegyet venni. A lányom megpróbált lengyelül kérni, de a pénztáros néni nem akarta érteni… szerencsére segített a mögötte álló fiatal lány, vele angolul meg tudta értetni, mit akar, ő aztán szót értett a pénztárossal. (Sokan tudnak angolul, magyar embernek meglepően sokan.)
Irány a Rynek. De pár lépés után eleredt az eső. Én persze nem tettem be a táskámba az ernyőt, azt is cipelni… Ha már ott vagyunk, menjünk… talán eláll… de egyre jobban esett, iszkiri be a Mariackiba. Végighallgattuk az éppen folyó misét, utána kint már nem esett úgy, de nem volt jó idő. A Posztócsarnok nyugati végét tatarozzák, csak a Mariackihoz közelebb eső végén lehet bemenni. Költöttünk egy kis pénzt, vettem egy valódi bőr sapkát is, mert fázott a fejem…
Mondom, menjünk vissza a szállásunkra, magamhoz veszem az ernyőt, és menjünk inkább tömegközlekedéssel városszéli célpontjainkra, a villamoson nem baj, ha esik az eső. El is indultunk egy bizonyos megálló felé. De miután egy cipőbolt kirakatában, az eladó cipők között megcsodáltunk két egymást mosdató cicát, én a járdán hopp! pofára estem. Szó szerint. Nem Magyarországon voltunk!!! A járókelők azon nyomban jöttek segíteni, orvost hívtak, és mikor a szirénázó mentő megérkezett (jóval nagyobb volt a felhajtás, mint a valódi baj), szelíd erőszakkal betuszkoltak és becipeltek a kórházi ügyeletre, mondván meg kell vizsgálni, nem tört-e el a sugárban vérző orrom. Megismerkedtünk a lengyel egészségüggyel… nagyon-nagyon kedvesek voltak. Csak… a szabály az szabály… előbb mindenfélét ki kell kérdezni, vérnyomást mérni stb, még mielőtt röntgent csinálnának… ahelyett, hogy rádobtak volna egy jeges borogatást, amire mindentől függetlenül szükség volt… attól féltem, hogy a kabátomba úgy beleszáradnak a foltok, hogy nem tudom majd kiszedni … Ráment vagy négy óra. A lányom küzdött angolul-lengyelül az orvosokkal.
Épp időben értünk vissza a szállásra, hogy a lányom el tudjon indulni az ottani ismerősével megbeszélt randevúra. (A világ minden csücskében van ismerőse… ) Én meg borogattam magam. De még vagy két hétig úgy néztem ki monoklisan, mint egy harci színekre mázolt indián főnök, aki magára húzott még egy halálfejes maszkot is… szerencsére volt nálam napszemüveg.
Másnap reggel is a Rynek felé vettük az irányt, merthogy előző nap az eső félbeszakított minket. De most sem volt jobb idő. A lányom a villamosmegállóból visszafordult átöltözni. 10-re odaértünk a Mariacki elé, hogy meghallgassuk a „hejnal”-t. De akkora zaj volt a téren, meg fújt a szél, meg esett a havaseső, hogy csak foszlányokat lehetett hallani, a templomtól pár méternyire. Valami rendkívül barátságtalan időjárás köszöntött be. Aztán nekiindultunk az utcáknak. A lányom is vett volna magának sapkát, de nem talált, de egy bőrkesztyűt vásárolt, mert majd’ megvette az isten hidege.
Rátaláltunk a ferences kolostorra és templomra, bementünk. Az előtérben volt egy erőszakos kolduló csöves, meg egy automata. Mint egy kávéautomata. Csak ebből pápás érmeket lehetett venni 6 zlotyért. (Frekventáltabb helyeken 7 zloty volt… ) A püspöki palota után a Wawel felé fordultunk. De… de… mondd már, hogy nem igaz… hogy ez nem hó!!! De bizony hópelyhek voltak…
Fölmentünk a Wawelba. Mi csak a székesegyházba akartunk bemenni (palotát és kastélyberendezést láttam már eleget, eléggé egyformák), annak a belépőjegyét külön kell megvenni. Valami iszonyat tömeg állt sorba, rengeteg iskolás is volt osztálykiránduláson. A bejáratnál föl van függesztve pár mammutcsont, amit egyszer a Wisztula vetett ki magából. A lengyelek azt tartják, hogy amíg a csontok ott vannak, addig a templom is állni fog. Bent ki van jelölve a haladási irány. Alig lehet látni valamit a tömegtől. Középen van Szent Szaniszló oltára a síremlékével, ez a lengyel „haza oltára”. Itt az iskolásoknak hosszú történelemórát tartanak a tanáraik, úgyhogy képtelenség odaférni. Az oldalkápolnák többsége be van zárva. Jadwiga (Hedvig) keresztjénél ma is imádkozik sok ember. De a fehér márvány síremlékén most nem volt semmi magyar nemzetiszínű szalag vagy jelzés, a virágon kívül.
(Hedvig Nagy Lajos király kisebbik leánya volt. Az idősebbik, Mária kapta a magyar trónt, az ő férje Luxemburgi Zsigmond volt, Mária halála után az övé lett Magyarország; Hedvigé lett Lengyelország. Hedvig első vőlegényét a krakkóiak nem fogadták el uruknak, sokkal inkább akartak szövetséget kötni a szintén Hedvig kezére pályázó Jagelló litván fejedelemmel – Hedvig igent mondott, de cserébe a litván nép megkeresztelkedett – ezért tisztelik annyira kedvenc királynőjüket a lengyelek. És később a koronázási ékszereit eladta és az árából támogatta a krakkói egyetem építését – síremléke mellett ki vannak állítva a pótlásul készült, fából való koronázási ékszerek.)
Elindultunk a toronyba is a Zsigmond-haranghoz, de egy idő után belém állt a frász, mikor egyre szűkebb helyen egyre magasabb lépcsőfokok következtek – visszafordultam. De a haladási irány szerint lefelé egy másik lépcsőn kell menni, nekem meg kellett várni a fölfelé igyekvő nagylétszámú csoportokat, hogy le tudjak menekülni. Végül bementünk a kriptába is. Híres nagy lengyelek sírjai vannak ott, de ide temették Kaczynskiékat is. Na ott torlódás volt, az összes ott tipródó lengyel turista mind megfogta, megsimogatta, megcsókolta az egyébként nagyon szép, egyszerű márvány dupla szarkofágot, imádkoztak is. Tőlük aztán lehetetlen volt nyugodtan lefényképezni. (Akárhány helyen jártam a világban, minden népben erősebb a nemzeti érzés, az összetartozás érzése, mint a magyarban… A lengyel nem nézi most, hogy életében híve volt-e az elnöknek – gyászolja.)
Le akartunk menni a Wawel túlfelén a sárkányhoz, meg sétálni kicsit a folyóparton (a sárkány sms-re tüzet okád), de – már elnézést a vulgáris kifejezésért, de ez a pontos – a sz...is belénk fagyott. Fújt a jeges szél, menekültünk onnan.
A Wawel tövében láttunk néhány villamosjáratot, egyikkel megközelítettük Kazimierzt, ott kószáltunk egyet. Már dél volt, be akartunk ülni valahova enni, míg végül megláttunk egy kis üzletet, kiírva, hogy „Pierogi”. Olyat még úgyse ettünk. Hát innivalója semmi nem volt az eladónak, de vettünk két termetes rúd melegszendvicset, ami nagyon finom volt. Meg voltam győződve róla, hogy nem tudom megenni, de az utolsó morzsáig elfogyott. Csak utána be kellett ülni még egy másik helyre, ahol inni tudtunk…(meg egyebet intézni)… és bent nem fújt a szél, bár egyik helyen sem fűtöttek. (A szálláson szerencsére igen.)
Végül, mivel a villamosokon láttuk a kiírt útirányon, hogy némelyik Łagiewnikibe megy, kivillamosoztunk oda.
Łagiewniki Krakkó külvárosa, itt található az Irgalmasság Anyja Nővéreinek zárdája. Itt élt a XX.sz. első felében Fausztina nővér, akit II.János Pál pápa szentté avatott. Ő szorgalmazta azt is, hogy Fausztina nővér látomásainak emlékezetéül épüljön itt a zárda mellett egy új templom – 2002-ben szentelte fel az Isteni Irgalmasság Bazilikáját. Hatalmas, modern épületkomplexum, zarándoktömegek kiszolgálására. Kör alakú a templom, érdekesek a padok, mint a tortaszeletek, úgy helyezkednek el a padsorok, a legelső pad kétszemélyes, kifelé a körcikkek szélesednek. Itt is éppen misére értünk oda. Külön áll egy magas torony, ahova lifttel föl lehet menni – csak a liftkezelők „adományt” kérnek, cserébe kaptunk lengyel nyelvű újságot… Föntről jól körbe lehet nézni. A panoráma nem különösebben magával ragadó, de mindenképpen érdekes. Onnan megpróbáltuk beazonosítani azt a helyet, ahol az a régi szódaüzem van, ahol Karol Wojtyla a háború alatt dolgozott. Az alsó szinten kápolnák vannak, köztük magyar kápolna is, amit egy görögkatolikus pap festett ki. De leginkább egy sor harangra csodálkoztunk rá. A kinti fal egy szakaszán sorban különböző nagyságú harangok függenek, a középső a legnagyobb, és rá van írva, kinek a harangja, a legnagyobb II.János Pálé, aztán mellette Hedvigé, stb… És mikor már épp indulni akartunk, megszólalt a harangjáték – nagyon szépen szólva egy szép dallamot játszott le.
Innen visszamentünk a központba, mégegyszer az óvárosba, mégegyszer a Posztócsarnokba – aztán annyi energiánk maradt még, hogy a közértben vacsorának való vásárlása után még fölszálltunk egy villamosra, és kimentünk a végállomásig és vissza.
Reggel kihurcolkodtunk a szállóból, és elindultunk Tescót keresni. Itt kevesebb van, mint nálunk, inkább más üzletláncok terjedtek el, de térképen keresgélve leginkább ez a Tesco esett útba. Mögötte található az a bánya, ahol Wojtyla a háború alatt egy ideig dolgozott – de a bányatóig nem mentünk el. Be kellett menni vásárolni : sör-vodka-tejkaramella. Itt külön kell fizetni a vodkát! Csak a sör nem számít az alkohol kategóriába. Igaz, lépten-nyomon láttunk külön boltokat „Alkohole” felirattal… Szóval a pénztáros veszekedett, hogy képzeljük, hogy a vodkát ott akarjuk fizetni, azt külön kell…
Aztán elhagytuk Krakkót. Sajnos kevesebbet néztünk meg, mint terveztük. Meg akartuk nézni még a Hedvignek szentelt új templomot (itt állították fel a legelső szabadtéri pápai misén használt keresztet), meg Nowa Hután az Úr Bárkája templomot. A szocialista időkben itt nem volt templom, és Wojtyla krakkói püspök szabadtéri karácsonyi éjféli miséket tartott itt… ennek emlékére építették ezt a modern templomot, de én a képek alapján bűn rondának találom… talán a helyszínen megváltozott volna a véleményem róla. A Blonia parkba, ahol annak idején az első pápai misét tartották, később odacipeltek a Tátrából, az „öreg” egyik kedvenc túraterepéről, a Morskie Oko mellől egy többmázsás követ, ez a „pápakő” is látványosság. Meg még útba eshetett volna pár gyönyörűséges fatemplom is…
Dél-Lengyelországra jellemző, hogy a domboldalak, hegyoldalak érdekes fafajtákkal vannak benőve – tavasszal is olyan színesek a leveleik, mintha ősz lenne. Máshol is feltűnt már.
Szelíd dombok között, barátságos tájon jutottunk el Kalwaria Zebrzydowskáig. A bencés kolostor és kegytemplom fönt van a falu fölött a hegyen. Búcsújáróhely, ez is a zarándokok tömeges fogadására rendezkedett be. Pl. kint a fedett verandán kétszer egy tucat plusz szabadtéri gyóntatószék van, gondolom búcsúkor tele van mind. A templom mögött a dombon kálvária és park van, de oda már nem mentünk föl.
Innen már csak 15-20 km Wadowice, II.János Pál szülővárosa. A város szélén foglaltunk egy szállodában szobát, a …booking.com-on olcsóbban, mint ami a szálloda saját honlapján fel volt tüntetve. Sajnos, a város központjához közelebb eső helyek mind jóval drágábbak voltak, ez másfél km-re volt a központtól. Kívülről elég vedlettnek tűnt, de belülről igényes. A városon keresztül húzódó folyó partján van (majdnem). Még korán volt, mikor odaértünk, bejelentkezni csak 14 óra után lehetett, így előbb átvágtunk a másik főúton épült modern Szent Péter templomhoz. Ennek az építését is a pápa szorgalmazta. Aztán kicsit mászkáltunk a belváros irányába, egyik oldalon a temető volt, ameddig eljutottunk, a másik oldalon valami piacféle, kis ütött-kopott üzletsorral, a végén egy büfével. Oda bementünk, és elkezdtünk gondolkodni, mit is együnk. Mire választottunk és kértünk (hot dogot és kebabot…. hm, mint tipikus lengyel kaját… ), addigra hirtelen a semmiből megtelt a tanítás után odaözönlő iskolásokkal. De a kaja finom volt.
Visszamentünk a templom mellett parkoló autóhoz, és most már elmentünk a Padrone Hotelhez, mert éppen elmúlt két óra. Kicsit nehezen szedtük elő az illetékest, de végül megkaptuk a szobánkat.
Aztán felültünk az apostolok lovára, és besétáltunk a belvárosba. Megnéztük a pápa szülőházát, még elég se volt rá az idő, mert áprilisban már négykor zárnak. Apácák gondozzák a kiállítást, belépődíj nincs, csak adományt várnak. Már nem elég az eredeti kétszobás lakás helye a kiállításnak, a többi lakás helyiségeit is hozzányitották. Utána bementünk a múzeumba, ott kicsi, de jól összeszedett bemutató van. Majd következett mellette a cukrászdában a pápakrémes – az öreg pápa egyszer elsóhajtozta, hogy ő mindig mennyire szerette a krémest, azóta egész Wadowice, sőt egész Dél-Lengyelország „pápakrémest” árul. Közönséges krémes, de még nem az elrontott magyar változatban, hanem az eredeti, valódi főzött krémmel, igazán finom.
Megnéztük a főtéren álló templomot (ma már bazilika), sétáltunk pár utcányit a városban. Hangulatos városka. A téren föl volt állítva egy plakátsorozat, a katyni történésekről, időrendi sorrendben, a szélén Kaczynskiék fényképe, zászlókkal, virággal. Megadják a gyásznak is a módját, idejét. Majd beültünk a hatórai misére, utána más utcákon visszasétáltunk.
Este a szállodában, mikor a lányom már bement a fürdőszobába, kopogtak. Ejnye, mi a fészkes fene nincs rendben vajon? Elfelejtettem föltenni a napszemüveget, a fekete monoklis képemmel kinéztem – egy pacák hebegett valamit összeakadó nyelvvel, lengyelül, aztán rémülten eliszkolt… vagy megbeszélte valami Vandával, hogy az egyik szobában várja…. vagy a recepcióst kereste, aki soha nem volt a helyén, nálunk volt világosság… de ha így volt, akkor szegény nagyon messzire szaladhatott ijedtében… itt szálljon meg, ahol a jelek szerint verik a vendéget???
Reggel nagyon korrekt, gondosan tálalt, igényes reggelit kaptunk, a császárzsömle még meleg volt.
Reggeli után nagy sóhajjal elindultunk haza. Először tankoltunk, majd egy közeli virágboltban vettünk egy csokor lengyel tulipánt (egész Krakkó tele volt tulipánnal). (A virágokat kissé megviselte a hosszú út, de magukhoz tértek.)
Délnek fordultunk. Orawka faluban megálltunk, hogy megnézzük a híres fatemplomot. De sajnos ez sem volt nyitva. Mivel ez a rész a középkorban Magyarországhoz tartozott (Orawka is „Árvá”-t jelent), a templom belsejében állítólag magyar történelmi alakok vannak ábrázolva. Mikor kigyönyörködtük magunkat a templom és a táj látványában, egyszerre csak felbúgott egy sziréna. Igaz, ahogy jöttünk, a falu túlsó vége felé láttunk egy tüzet égni. A templom parkolójának a másik oldalán van a tűzoltóság. Valószínűleg önkéntes tűzoltóság működik itt. A sziréna hangjára sorban érkeztek be autók, kipattantak belőlük a fickók, be az épületbe, rövid idő múlva kibújt a tűzoltóautó, és elvágtatott a tűz irányába. Egy-két perc múlva a szomszéd falu irányából jött még egy szirénázó tűzoltóautó, majd kicsit később még egy, gondolom a még eggyel távolabbi faluból jöttek segíteni.
A lengyel-szlovák határon elég idétlenül van megoldva az átjutás – meg kell kerülni az egész volt határállomás-épületet.
Majd ráfordultunk arra a mellékútra, ami Árva várához vezet. A térképem szerint itt még nem kellett volna lennie gyorsabb, újabb, elkerülő útnak, de van. Észak felől közelítve a faluhoz és a várhoz, egyszercsak előtűnt egy meredek, de függőlegesen meredek sziklaszirt, a tetején egy épülettel. (Görögország-rajongók: a Meteorák egyik sziklaszáljához hasonló, csak nem olyan magas.) A másik oldalról azért már kevésbé ijesztő, sokkal várszerűbb. Még nem volt nyitva, csak májusban nyit, amiben csak az volt az érdekes, hogy a lent lévő kiszolgálóhelyek és vécék se voltak még nyitva. Viszont a parkolásért se kellett fizetni…
Jöttünk tovább, majd Donovaly és Besztercebánya között már meg kellett állnunk. Beültünk az egyik vendéglátóipari egységbe, hát akkor már együnk is valamit – összesen ketten nyolc azaz 8 eurót fizettünk!!! egész pontosan 7,98 volt a számla. Valami bundás csirkefalatok voltak sültkrumplival, meg egy-egy pohár innivaló. Teljesen megdöbbentünk rajta.
Még a besztercebányai Tescót is megnéztük belülről, mert még egy bizonyos fajta szlovák kekszet és egy bizonyos fajta szlovák sört is be kellett szerezni. Aztán szépen kikerültem a Besztercebánya és Zólyom közötti 20 km-es autópályát, mert ha ennél hosszabb szakaszon nem kell használnom, akkor nagyon nincs kedvem kifizetni az egyhetes autópályadíjat. Hosszabb úton persze ez nem kérdés, de ez itt túl rövid.
Aztán hazaértünk.
Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána!