A kocsiba való bepakolástól tartottam egy kicsit, tulajdonképpen az utolsó pillanatban derült ki, hogy nem visszük a babakocsi mózes részét, így nem kell tetőbox sem, de valahogy mégis sikerült fullra telerakni az autót.
Este 7 óra. Bár azt beszéltük meg, hogy fél8kor fürdetjük Milánt, már mindketten tűkön ültünk, és A. 5 percenként kérdezte, hogy engedheti-e már a vizet. Én sem bírtam tovább, Milán is nyűgi volt, úgyhogy kicsit előrébb hoztuk a dolgokat, és 3/4 8-kor indultunk útnak Hellász felé - én épp tizedik alkalommal, de először mentünk hármasban. :)
Furcsa, mert máskor már a 10es úton eufória-szerű állapotban vagyunk, most ideges voltam. Nem tudom megmondani, hogy miért... Milán 10 perc alatt bekajált a kocsiban, 8kor aludt, mint a bunda, én meg 10órakor Szegednél még mindig gyomorgörccsel ültem az autóban. Izgultam, hogy nem történik-e semmi baj, A. nem alszik-e el vezetés közben (nem mintha nem vezetett volna le ekkora távot egyhuzamban egyedül máskor is), nem áll-e keresztbe elénk egyetlen kamion sem - szóval rémképek váltogatták egymást a tavalyelőtti thassosi emlékek képeivel. Ja és persze az eső is esett... mint szinte mindig, amikor utazunk.
Belgrád után, 1kor tartottuk az első pihenőt, 5 órányi utazás után. Milánnak fel sem tűnt, hogy már több, mint 400 km-rel távolabb alszik a megszokott ágyától, a kocsiajtó csapkodásra, fényekre sem ébredt fel. Jó lenne, ha a görög határig bírná....
Hajnalodott, mikor az utolsó 100 macedón kilométert tettük meg. A nap még nem sütött, csak világosodott épp, minden szürke volt és kék. A hegyek sötétlilába hajlóan, az ég alja vöröses volt, az út szürkeségét pedig csak a záróvonal fehérje szakította meg, ha látszódott volna a mellettünk sodródó folyó, biztosan feketének tűnt volna., de ahogy közeledtünk a görög határ felé, úgy lett minden egyre világosabb és színesebb.
Milán végül fél7kor kelt nézelődve, aztán mosolyogva. Féltem, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy nem otthon van, de végül nem vette zokon, az 1 órával korábbi ébredést betudtuk annak, hogy máris átállt görög időszámításra. Ajánlom is neki, hogy ez máskor is így legyen. :D A-val meg... hihetetlen, hogy mennyire egyformán működünk. Indulás előtti nap arra gondoltam, hogy mi lenne, ha mégsem indulnánk útnak, mert mi van, ha mégiscsak sok lesz Milánnak, de végül nem mertem szólni.. mint kiderült, neki is épp ez járt a fejében, de ő sem szólt róla, hogy ne vegye el a kedvem.
A duty fre
e-be betérve találkoztunk először görögökkel. Hihetetlen, hogy mennyire közvetlenek a gyerekekkel. Aki járt már hellász földjén, tudja hogy vendégszerető, kedves nép a görög, de ha gyerkőcről van szó, akkor sokszorozódik a figyelem, a szeretet, az érdeklődés. Mindenki szólt a Manóhoz 1-2 kedves szót, volt aki meg is dögönyözte, és persze aki csak ránézett, szélesen mosolygott. Hihetetlen volt, itthon ilyen közvetlenséggel még sehol nem találkoztam. Gyorsan tovább indultunk, a határon egy határőri legyintéssel kísérve suhantunk át, útlevélellenőrzés nuku. Lehet, hgoy már ismernek minket? :)
Szalonikinél tankoltunk, aztán hipp-hopp Kavalában találtuk magunkat. Még mindig, illetve már megint lenyűgözött a város látképe. Úgy látszik Milánt is, mert itt éhezett meg, úgyhogy saaaajnos kénytelenek voltunk eltölteni a városban úgy 20 percet + az eltévedés, ugye, mert azt nem lehet kihagyni egy nagyobb görög városban sem. :D Azért Keramotiba sikerült idén is a komp indulása előtt 10 perccel érkezni, 26 eurot csengettünk ki a jegyekért, felszálltunk, és indultunk is. Manónak is tetszett a nagy hajó, hatalmas szemekkel nézte, hogy mi is történik, sosem látott még ilyet... meg még mennyi mindent nem, a kis háromésfél hónapos.
Görö
g idő szerint 1kor kötöttünk ki, és persze ebédidő lévén az első célpont a "kantina" volt. 2 éve írtam már a helyről, olyasmi mint nálunk egy jobbféle "bucis hamburgeres" (pl fanni büfé :D), vagy egy jófajta lángosos, csak le is lehet ülni. Kiesik a turistáknak szóló kajáldák köréből, messze van a sétálóutcától, és gondolom többek közt épp ezért, főleg helyiek ülnek itt, vagy ugranak be néhány pitás gyrosért. Az árak picit feljebb mentek, a frappé sem volt olyan jó mint akkor, de a gyros valami fantasztikusan finom volt, és ha lehet, vagy kétszer akkora mint tavalyelőtt. Hamar eltüntettük azért, majd a kocsiba pattanva célba vettük végre Ploumitsát és Stavrost.
Épp ebédeltek, mikor megérkeztünk, de azonnal felpattantak, amint megláttak minket. Stavros A-t kereste azonnal, Ploumitsa MIlánt rohanta le, egy fél másodperc alatt barátság alakult ki köztük. Fél perc alatt megkaptuk a tavalyelőtti apartmanunkat, majd zuhi és jó 2-3 órás pihenés következett.
Ez utóbbi szinte ájulás-szerű, az elmúlt 30 órában A. semennyit nem aludt, én meg jó ha 2x10 percet, de azt is félálomban, útközben. Milánt megetettem, és indultunk is sétálni, felfedezni a rég nem látott utcákat, boltokat és tavernákat. El is határoztuk, hgoy eszünk majd egyet valahol, talán a Simiben, vagy a Mousesan, csak hogy ismerős helyen kezdjük a dolgot. Azt hiszem egy kicsit megváltozott Limenas - talán a turisták miatt. Az árak feljbb mentek, a tavernák előtt a pincérek hívogatnak jobbnál jobb ajánlatokkal, "traditional greek food" 10% kedvezmény csak magyaroknak, magyar nyelvű étlap, a kávé a ház ajándéka... 2 éve azért ez nem így volt. Az utcák hangulata mindezek ellenére a régi, szinte minden bolt, bár és kávézó a régi helyén áll, nincsenek olyan változások, mint pl Tolóban voltak 1 évvel ezelőtt. A kedvenc Mouses-es felszolgálunk másik tavernában dolgozik már, mi pedig a Simi mellett döntöttünk, ahol jól megvacsoráztunk, Milánt 1 üveg ouzoval kínálta a pincér, mi pedig mézdinnyét kaptunk ajándékba, miután fizettünk. Visszacammogtunk a szállásunkra, nagyjából időben zajlott a fürdetés is, és családostul beájultunk. Hihetetlen, hogy ez két nap volt.
Manó jól aludt, féltem hogy milyen lesz az első (na meg a többi) éjszaka, de nem volt gond. úgy látszik megérte itthon ahhoz szoktatni, hogy bárhol, bármikor képes legyen álomra hajtani a fejét. :) ébredés után A. szokásos körét tette pékáruért, majd reggeli után úgy döntöttünk, hogy irány a strand! Oda mentünk végül, ahol 2 éve utolsó nap voltunk. Annyira megragadott minket az a partszakasz, bántuk hgoy akkor pont a nyaralás végére sikerült rátalálnunk. már az útról lenézve is lélegzetelállító volt, mintha a homok hófehér lenne, a víz pedig a mélykéktől a türkiz-zöldig mindenféle színben pompázott, idén sem változott semmit a helyzet, talán csak abban, hogy több napernyő várt az árnyékért fizetni vágyó strandolókra. Leérve a partra öltözőbódét is felfedeztünk, de a nagy rákészülés ellenére mi voltunk az első érkező család. Milán csak lesett, hogy hová jöttünk, ilyen színeket nem lát, ilyen illatokat nem érez otthon. Élvezte a helyzetet, szinte aludni sem akart a sok izgalmas újdonságtól, csak napoztunk, bohóckodtunk, és semmit tettünk a napsütésben, a tenger zúgását hallgatva. EZ az amire vágytunk. :)
Sajnos sokáig mégsem időztünk a parton, feltámadt a szél - azt meg a kis Tengerész nem szereti. szépen összecuccoltunk, és elindultunk vissza a szállásunkra. Kis szieszta után Stavros szólított: este névnapi buli lesz, szeretettel várnak minket is. Juhuuu! ez tavaly is nagyon szuper volt! Bár bevallom őszintén, mivel ugyanabban az időben mentünk, idén már számítottunk rá, így mindkét házigazdának vittünk egy kis meglepetést... gondoltuk ha meghívnak ismét, odaadjuk akkor, ha nem akkor meg a nyaralás végén, amolyan köszönetféleképp. A vacsoráig azért még volt időnk, úgyhogy nyakunkba vettük a várost, és megint elindultunk körülnézni. Ez a jó egy nyaralásban, ... minden este ugyanazokat az utcákat járjuk be, mégis mintha valami teljesen új, ismeretlen helyen barangolnánk. Beültünk egy cukrászdába is, mivel rendes kaját nem akartunk enni, csak valami nasi-félét, na meg ki-ki itta a magáét. :)
Visszasétálva próbáltunk úgy időzíteni, hogy lefürdejtük Milánt, gondolva arra hogy a vacsi közben milyen jót alszik majd. A terv egészen odáig be is vált, hogy korábban volt a fürdetés. Amint meglátott minket a vendégsereg, azonnal kikapták a kezemből a gyerkőcöt a társaság hölgy tagjai, kortól függetlenül egyébként, tehát ezt úgy értsd hogy 10-70 éves korig mindenki megdögönyözte, puszilgatta, csikizte. Na persze a lurkó meg élvzete a helyzetet, szemmel láthatólag bejött neki a sok rajongó. :D Mikor enni kezdtünk, lefektettük a babakocsiba, de 5 percenként rátalált valaki, majd mikor nem, akkor sem aludt, csak nézelődött.
A menü teljesen más volt mint a tavalyi, bár voltak hasonló dolgok is, a társaság többé-kevésbé volt csak ugyanaz. Pl tavaly szemben ültek velünk a szomszédaink, a német Rudiék, idén másik német házaspár lakott a szomszédban, és ők ültek szemben. Mivel a görögök nem nagyon beszélnek nyelveket, inkább velük tudtunk beszélgetni. Ahogy telt az idő, egyre jobb lett a hangulat, persze rengeteg sok "jamasz" hangzott el és csúszott le idén is, a zuram jól be is retsinázott, de az ouzot és a tsipourot most kihagytuk. :) Miután Milán kezdte feladni a dolgot (meg én is az altatást), mi leléptünk, A. meg maradt még egy félórát... mosolyogva búcsúzott tőlünk az egész asztaltársaság. Jó kis este volt. :)
A thassos.hu-n olvastam, hogy hétfőnként Prinosban nagy piac van. Felhős volt a reggel Prinos pedig közel fekszik a sziget fővárosához, A. meg amúgyis imádja a piacozást, nem volt kérdés, hogy megnézzük-e. Ez is egy olyan dolog volt, ami 2 éve kimaradt, ugyanis nem tudtunk róla, hogy van. :) Reggeli után útnak is indultunk. Iszonyú nagy volt a fogalom, már a falu előtt 2 km-rel dugó alakult ki! Nem hittem a szememnek, forgalmi dugóval eddig talán csak a nagyobb városokban találkoztam, de ott sem olyannal, hogy lépésben haldt volna a sor! Megérte végigaraszolni azt a majd' félórát, parkolóhelyet is könnyedén találtunk a közelben, egy gyógyszertár mellett. Mint kiderült, a dugó okozója maga a piac volt, na és az út mentén parkoló autók - illetve mellettük elevickélő buszok. Szőnyeg, zöldség, gyümölcs, virág, amerre a szem ellát, mindemellett megtalálható volt 1-1 standon az összes világmárkát értékesítő ruhaárus is. Szőlőt és dinnyét kínáltak kóstolásra az árusok, a magvaknál még egy pópa is sorban állt, olyan nyüzsgésbe csöppentünk hirtelen, igazi piaci hangulat volt. Na nem ám összetéveszteni a dolgot egy athéni piaci forgataggal, de itt megállta a maga helyét. :)
Nem volt túl nagy, de túl kicsi sem, minden kapható volt amire számítottunk, és persze vettünk is ezt-azt, például pisztáciát, mézet, ehhez hasonlókat. Szemeztem a szőlővel is, de inkább csak végigkóstoltam, na és persze gyönyörű virágpalánták és szőttesek is voltak... azokból nem vettünk.
Milán is élvezte a nyüzsgést, a sok színt, újdonságot, forgatagot, mire visszaértünk a kocsiba és beültettük, el is aludt. Mivel strandidő még mindig nem volt, tovább indultunk Maries falu felé, ahol a több, mint 10 kilométeres bekötőút mentén kecskék legelésztek csodálatos olivaligetek közepén. Ennyi olivát egyben még életemben nem láttam, a 10 kilométeres út mentén tényleg csak rendezett ligetek, mintha olivaerdőben jártunk volna, hihetetlenül gyönyörű volt.
A "Genna tó és a vízesések" bejegyzéssel írtam a füzetembe a végcélt, de az úttól jobra eső tavat gyorsan szemrevételezve inkább tovább autóztunk a sziget belseje felé, ahogy egy tábla jelezte, arra volt a sziget legmagasabb pontjára, az Ypsariora vezető út is. A. már az első 500 méter után szitkozódott, mivel olyan port kavartunk az autóval, hogy még a kocsi belsejébe is bőven jutott belőle, de hajthatatlan voltam... vagy cipeli Milánt és gyalogolunk, vagy megyünk kocsival, amíg tudunk.
Itt már fenyők szegélyezték az utat, kecskék is voltak jobbra - balra, a felkavart port leszámítva a levegő hihetetlen tiszta és friss, erőteljes fenyőillatú volt. Nem kellett sok idő, már sziklák és felhők között autóztunk, és talán 2 km ha lehetett hátra, amikor járhatatlanná vált az út. Nem volt kátyús, de akkora kövek voltak rajta szanaszét, hogy nem kockáztattuk meg a továbbjutást.
Megálltunk, sétáltunk egyet a jó levegőn, csodáltuk a tájat, a csendet, mintha még soha, egyetlen ember sem járt volna errefelé. Összebarátkoztunk az épp arra bóklászó kecskékkel is, majd egy negyedóra után visszaültünk a színét megváltoztatott autónkba, és elindultunk a hegyről lefelé. Ilyen nincs - gondoltam magamban - hogy minden évben kipécézek egy hegycsúcsot, és valami miatt nem sikerül oda feljutni. Én még benne lettem volna abban is, hogy felsétálok egyedül, és a fiúk megvárnak, de mivel Milánnak nálam volt az előre csomagolt ebédje, ez kivitelezhetetlen volt.
Visszafelé megálltunk végül a tó mellett, ami mondhatni kissé zavaros vízű volt, mégis romantikus kis helyre csöppentünk a sziget közepén. A tavat tápláló folyó sem volt olyan erős sodrású, hogy bárhol is vízesésre gyanakodhattunk volna ott a közelben, úgyhogy nagyon nem is erőltettük meg magunkat a keresésével. Leszámítva az egyik kis turistaút mentén bomló kecske orrfacsaró bűzét még a levegő is kellemesebb volt, mint eddig bárhol máshol, de a szeptemberre kicsire zsugorodott tavacskát igen hamar sikerült szemrevételeznünk. Az előbb említett kecsketetem miatt a piknikezést elhalasztottuk, bár nagyon helyes kis fa asztalkák és padok vannak ott, ha valaki akkor megy amikor "tiszta a levegő" akkor ajánlom figyelmébe. :)
A kis kirándulás után visszatértünk Limenasba, farkaséhesen. A kantinában ettünk késői ebédet, majd jött a szieszta, és egy kis esti séta közben döntöttünk úgy, hogy nem vacsizunk sehol, mert nem éheztünk meg, mire besötétedett. Vettünk egy kis bort (a mavrodaphne kifejezetten drága volt sajnos...), Milán elalvása után a teraszon beszélgettünk hosszasan, miközben csemegéztünk a piacon beszerzett finomságokból, és finom, édes nedüvel öblítettük le. Mielőtt minket is elnyomott volna az álom, beköltöztünk a teraszról.
KALIMERA! :) Napsütéses reggelre ébredtünk, A. elugrott a pékségbe, míg én a Manót megetettem és lefőztem a kávét. Hogy képes kávé nélkül bárhová is elindulni, azt nem tudom, de nekem direkt jó, hogy mire lefő a fekete finomság, már szinte tálalva a reggeli. :D Csokis fánkot már megint nem kapott, pedig annyira rákattantam két évvel ezelőtt, azóta egy thassosi csokis fánkra vágyom, de űgy tűnik hiába. Nyilván semmi kifogásom a csokis croissant vagy a sima fánk ellen, na de mégis. Kaja után összecuccoltunk, és irány a strand - ezúttal a Paradise Beach. Szikrázó, szinte fehér homok, a tenger karibi szépségben pompázik, de ez is, mint a többi strand, jobban kiépült. Már kilométerekkel korábban ki volt táblázva, hogy mennyi van még hátra a szenzációs strandig, féltünk is a tumultustól, bár gondolom a félig-meddig ősznek köszönhetjük, hogy mégsem voltak túl sokan a parton. A homok kemény volt, valószínűleg az esti nagy hullámzások miatt- ez nekünk most külőn jó, MIlánnak így kényelmesebb, mint a hepe-hupára megágyazni. Egy ideig csak néztünk, sőt bambultunk a tenger felé szótlanul, Milán csak babrált a leterített törölközőn - mintha megállt volna az idő.
Szinte érezni a tenger hullámzását még most is, ahogy rágondolok, itt hallom a fülemben a zúgást, imádom. Halászhajók és bbq-party-ladikok jöttek-mentek, szemben a párába veszve pedig Szamothraki szigete. Félig-meddig titkon, de oda vágyom, sajnos a költségvetésünkbe nem fért volna bele, pedig ahogy utánajártam, álomészép sziget. Mondjuk nem hallottam még ronda görög szigetről, na de akkoris. :D Sok gyerekes család volt a parton, kis totyogóssal is jöttek, a jövő nyári úton talán már Milán is így seder a homokban, mint az a hurkalábú görög kisfiú. :) Jó három órát sikerült semmittennünk, napfürdőznünk, és úszkálnunk a finom, sós vízben, mikor feltámadt a szél. Tengerészünk persze azonnal reklamált, nem volt neki jó sehogy, ezért útnak indultunk, valahova tovább, dél felé. Szebbnél szebb öblök ezüst, mélykék és türkiz színben váltották egymást.
Potos ezúttal sem nyerte el a tetszésünket, így hát elkanyarodtunk Theologos felé. Először bejártuk a kis falut, itt is nagyobb lehet a turistaforgalom, a jobb (?) tavernákat kilométerekre előre hirdetik, a kis boltok sokkal jobban kipakolták az áruikat. Theologos, ez a kis hegyi falu egyébként az utazásunk fő ötletadója volt... Milán még tán csak pár hetes volt, amikor A. elejtett egy mondatot, hogy milyen jó lenne még idén Theologosban vacsorázni. Akkor teljesen lököttnek néztem, kinevettem, majd pár napnyi emésztés után elkezdtem foglalkozni ezzel a hihetetlen ötlettel komolyabban. Aztán ahogy az lenni szokott, álmodozásból tervezgetés, tervezgetésből pedig megvalósítás lett, mígnem Theologos főutcáján sétálva szépen beültünk egy szimpatikusnak tűnő tavernába. Egyetlenegy dolog nem stimmelt: nem vacsora, hanem ebédidő volt, de hát annyi baj legyen. :) Ami kissé zavaró volt, hogy rengeteg volt a darázs, de valami fura illatú füstölővel el lehetett üldözni őket, csak fogatni kellett, hogy mindenhová jusson a füstből. Nem baj, jól elszórakoztunk vele, amíg a... hát hogy is írjam, szebbnél is szebb és finomabb ételeket próbáltuk eltüntetni, igen nagy sikerrel.
Milánt itt is megcsodálta a pincér, nem tudom miféle szokás lehet ez errefelé, de ő is ouzoval kínálta. Kihagytuk. Aztán lehet hogy nagykorában a fiam ezért majd megorrol rám, de asszem lesz még elég ideje és alkalma kortyolni az ánizsos finomságból. :)
Jóllakva indultunk útnak vissza, a szállás felé, elmélázva néztük a tájat, az árnyékba húzódó bárányokat - mert itt bezzeg nem fújt a szél, de még egy szellő sem tévedt az utunkba, mikor kiszálltunk nézelődni az autóból. Vicces volt ez a kis tanya egyébként, tényleg minden bárány pontosan az árnyékba húzódott, a kép talán nem adja vissza, de konkrétan a fa árnyékának a formájába verődtek össze a gyapjas jószágok. :D
Már messziről vonzott minket az ágy, kiszívott minket a nap, kifújt a szél, a gyomrunk terheltségéről nem is beszélve. Ploumitsáék fogadtak minket, kérdezgették, hogy úszott-e (?) már Milán a tengerben, aztán mondtam, hogy áááá túl hideg még neki. Majd jövőre. Fura, mert otthon az emberek 90%-a hülyének nézett azért, hogy útnak indulunk egy ekkora csöppséggel, itt meg azért néznek furán még az idősek is, mert nem visszük be a tengerbe. Na igen, nem ugyanaz a mentalitás, valljuk be.
Rövidke pihenőt terveztünk, bár a görögöknél ennek nincs jelentősége, sem a rövidnek, sem úgy egyáltalán az időnek, a lényeg hogy pihenten indultunk útnak az esti sétához. Megint cukrászdára voksolt a csapat, ezúttal Milán sem tűrte már a babakocsis tartózkodást, mindenképp az asztalnál volt a helye, és rendkívüli módon élvezte. Ezúttal is finomságokat választottunk (mikor nem? :D) és az elmaradhatatlan frappét. Úgy látszik ez a nyaralás ránk egyébként nem jellemző módon szinte csak arról szól, hogy minél rövidebb idő alatt minél több napsütést és tengerillatot szívjunk magunkba, és minél több finom falat csússzon le a pocakunkba. Ez most nem egy aktív pihenés. :D
Sokadjára bejártuk az utcákat megint, úgy néztünk meg minden boltot, mintha sosem jártunk volna ott azelőtt, még a mézárus és az ékszerbolt is tartogatott egy-egy addig felfedezetlen újdonságot - nyilván.
Borús reggel lévén megint a kirándulás mellett dontöttünk. A sziget nyugati oldalán indultunk dél-felé, biztos ami biztos, strandcuccokkal, hideg ugyanis nem volt. Minden kilátóhelynél megálltunk, gyönyörködtünk a felhőkben, a tengerben és a túlpart színeiben, a falvakban meg-megálltunk, ráérősen próbáltuk bejárni mindet.
Az egyik kis faluban temetés volt. Nem tudom, hogy miféle szokás lehet, de tömeg állt az egyik ház előtt, de tényleg rengetegen, sok embernél kis táska vagy pénztárca volt, és nem volt feketébe öltözve. Először nem tudtuk mi lehet, de aztán megláttuk a papot, meg egy koporsót, akkor jöttünk rá, hogy ez egy temetés, illetve valamiféle ravatalozás lehet. Mindenesetre érdekes. Ott nézelődve egy az éppen autójával távozó hölgy meg is húzta a kocsinkat, majd görögül elkezdett kiabálni a barátnője, Atti is ingerült lett, én meg csak jól megijedtem, de annyiban maradtunk hogy nem látszik szinte semmisem, ne bonyolítsuk a dolgot, tovább hajtottunk. A további kilátós megállók egyikében Milán megebédelt, majd sziesztaként gyönyörködtünk a tájban kicsit...
...aztán meg már csak mentünk, mentünk, egészen Limenariáig, ahol a felhőknek csodák csodájára nyoma sem volt, szikrázóan sütött a nap és szinte hőség volt, fel sem tettük egymásnak a kérdést: irány a Metallion. Ez a környék legjobb strandja szerintünk, kicsit egyedi a hangulata, a megmaradt gyárépületek (kohó volt itt vagy mifene) miatt, de pont ezért van meg a varázsa. A főőútról letérve egy stone hange-féle dolgot találtunk, amin a csillagjegyek jelképei voltak feltűntetve, az egész hófehér márványból, de mire észbe kaptam, már le is értünk a partra. Gondoltam visszafelé megnézhetjük. Éppen sikerült lecuccolnunk a homokfövenyre, jártam egy kört a víz sekély részén, kifeküdtem, hogy megszáradjak... mire itt is feltámadt a szél, és ügyeletes Tengerészünk azonnal reklamációba kezdett. Ez nem volt egy hosszú napfürdőzés, összecuccoltunk és visszamentünk a csillagjegyes stone hange felé. Lélegzetelállító volt a látvány, háttérben a mélykék tenger, a napsütésben szinte vakít a fehér márvány... és minden csillagjegy mögé az uralkodó bolygó jele vésve. Szerintem ez 2 éve nem volt itt, de jó ötlet volt hogy megcsinálták. :)
Limenasba visszatérve meglepődtünk, MINDEN csupa víz volt, mintha árvíz öntötte volna el a sziget fővárosát. A levegő is lehűlt, az ég is felhős volt, mindenhol óriási nagy tócsák... A. vett 2 gyrost a kantinában elvitelre, és becuccoltunk az apartmanunkba. Ploumitsáék nem hitték el, hogy Limenariában nem esett, sőt sütött a nap, azt mondták ott annyira szakadt az eső, és ömlött le a víz a hegyről, hogy az egész utca úgy nézett ki, mint egy nagy folyó. Megettük a kis elemózsiánkat, piehentünk és sétálni indultunk. Egyre hűvösebb lett, úgy látszik, az eső meghozta az őszt, már hosszú nadrág és pulcsi kellett az esti csavargáshoz. Még a halászok is beöltöztek az esti készülődéshez.
Gondolkoztunk hogy hol vacsorázzunk, volt egy erőszakos pincér srác aki minden alkalommal már pofátlan módon próbált beinvitálni minket naponta akár négyszer, oda semmiképp nem akartunk menni, gondoltuk bemegyünk a Mouses-es felszolgáló új helyére, de ő meg nem dolgozott éppen, így visszasétálva, mivel az eső lába megint lógott, inkább az erőszakospincér melletti tavernába ültünk be... csakazértis. :) A. apróhalat evett, gavrost, én pedig a kardhallal kötöttem közelebbi ismeretséget, életemben először, többek ajánlására. ISTENI FINOM VOLT!
Én életemben ilyen finomat még nem ettem, pedig horgász családba születtem bele. Igaz, hogy édesvízi halakat ettünk anno, de azóta tengerieket is kóstoltam már nem egyet, de a kardhal... na hát kéremszépen az mindent visz. Milán egyébként remek partner volt ezúttal is, ölben élvezte végig a vacsoránkat, elkápráztatta a pincéreket és az asztalszomszédokat. Kaptunk ajándék kávét, süteményt és metaxát... na itt is volt egy meglepő reakció. Utaltam rá, hogy köszönöm, nem kérném, mert hát Milán anyatejen él... és néztek furán, hogy és az miért jelent problémát? Hmmm... szerintem itt az ouzo és a metaxa annyira szent ital lehet, hogy tán a gyerekeket is megkínálják. :D A-t fejbevágta a két metaxa, én szinte mozdulni sem tudtam a sok finomságtól, a forró kávé kifejezetten jólesett, de így is megfagytunk az ötperces úton hazafelé. Elkezdődött az ősz Görögországban. Sebaj, szeretjük így is. :)
Jóindulattal sem lehetett azt mondani, hogy kellemesen friss a levegő. Szerintem hideg volt, ráadásul a napot is felhők takarták. A szigetet tulajdonképpen bejártuk már párszor oda és vissza irányban is, , kacérkodtam a gondolattal, hogy talán a szárazföldre kellene átkirándulnunk. Xanti és Porto Lagos környéke az a rész, ahol a hosszabbítást terveztük, de ilyen időben annak sem biztos, hogy sok értelme lett volna, így hát abban maradtunk, hogy egy egésznapos kirándulás (azonnali indulással) éppen megfelelő program lesz. Új térképemet nézegetve kb 100-150 km-es túra az egész, tehát annyi, mintha újra megkerülnénk a szigetet, csak több a látnivaló, igaz hozzá jön a komp költsége.
Reggeli után mivel továbbra sem melegedett az idő, útnak indultunk. A kompot Milán nagyon élvezte megint, és az utasok is megcsodálták őt... még mindig hihetetlen volt, hogy hogy állnak a gyerekekhez a görögök. Nem volt olyan nő, aki ne mosolyogott volna rá legalább, de a többség inkább odajött, megcsikizték, dögönyözték, dumáltak neki. És nem, nem úgy kérdezték mint itthon, hogy jajj de aranyos, megsimogathatom? Hanem mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az egész. Fura, mert amíg itthon biztos hogy nagyon zavart volna, ott kint nekem sem volt ezzel semmi bajom, mondjuk sokat lendített a dolgon az is, hogy szemmel láthatóan Tengerészünk is nagyon élvezte a dolgot az első néhány percben, majd megéhezett, jóllakott és elaludt az ölemben. :)
A kompról lehajtva azonnal nekivágtunk Thrákiának, nem akartunk komolyabb városnézést beiktatni, inkább csak magunkba szívni a kelet hangulatát. A nap persze azonnal kisütött, bár meleg nem volt, azért épp megfelelő kirándulóidőt tudhattunk magunkénak. Xanthi és Komotini között, illetve ettől a vonaltól délre lakik az iszlám hitet valló török kisebbség, és az utikönyv szerint a cigányok. Ettől a vonaltól északra a bogumilok leszármazottai élnek, ők szlávul beszélnek és dohánytermesztéssel foglalkoznak a hegyoldalakban. A kis kirándulás során tehát ezekből kaptunk ízelítőt... minden faluban volt 1-1 mecset, az utcák hangulata is teljesen más volt, az emberek bőre sötétebb, "arabosabb" szinte minden nő kendőt hord, és a települések szélein, a hegyek felé pedig ott szárad felfűzve a rengeteg dohány.
Xanthi egyébként elvileg a dohánytermesztés illetve -kereskedelem miatt virágzó város és közigazgatási központ, de minket valahogy egyáltalán nem ragadott meg. Tulajdonképpen csak áthajtottunk rajta. Szeretem a görög városokat is, szerintem a szaloniki, athéni, patrasi kavalkádnak, forgalmi dugónak, összevisszaságnak is megvan a varázsa, Xanthinak - számomra - nem volt. Tovább hajtva a Via Egnatia nyomán végül elérkeztünk Porto Lagos és Fanari környékére, ami a mai kirándulásunk fő látványossága volt. Halastó, sőt tórendszer-szerű látkép az úttól balra, háttérben a Rodopi-hegységgel, és szinte a vízen úszó, mólókon át megközelíthető templomegyüttes jobbra... mi pedig mintha egy hosszú töltésen haladtunk volna. Volt olyan internetes oldal, ahol azt írták, nem is tavak vannak ott tulajdonképpen, hanem sólepárló, bár láttunk mi már olyat, és ez nem olyan volt. A vizet nem kóstoltuk meg, de akár ez, akár az, mindenképpen felejthetetlen látvány volt.
Következő állomás Fanari tengerpartja volt. Na nem változott az idő strandolóssá, de a partról annyi sok szépet olvastam már, és olyan képeket láttam, gondoltam ha itt vagyunk, vétek lenne kihagyni a látványt. Helyes kis település ez a Fanari, ha ezt a környéket terveznénk bejárni egyszer, mármint úgy értem alaposabban, ahogy egyébként szoktuk, biztosan itt lenne a szállásunk. A tengerpart és a víz valóban gyönyörűszép (hol nem az? :D), de az utcák is hangulatosak... talán csak az őszre, a szezon végére lett minden szinte kihalt.
Fanari után már vissza is fordultunk Keramoti felé, útközben terveztük megnézni a Nestos folyó deltáját. A főútról jobbra lehetett letérni egy útra, ahol tábla jelezte a torkolatot, mi pedig csak mentünk-mentünk, hosszú perceken át... a táj kihalt volt, egy-egy telep
ülés (helyenként értsd: putri) volt az út mentén, majd elérkeztünk egy faluba, ahonnan sehova tovább. A térképünk innen két utat is jelzett, de valójában egy sem volt... térkép szerint két ugyanolyan jelzésűnek kellett volna lenni, mint eddig, valójában elérkeztünk egy erőmű-szerű körbekerített valamihez, ahol tábla jelezte: behajtás csak engedéllyel, illetve a terület mellett egy földút volt. Szokás szerint vagy eltévedtünk, vagy a vadiúj görög térképem gondolta hogy haladjunk úttalan utakon, nem tudom... mindenesetre a Nestost legutóbb a pár km-re visszább lévő főótról, illetve annak hídjáról láttuk legutóbb. Oda se neki, irány mostmár Keramoti, bár éhesek is voltunk, így egy útszéli benzinkút-parkoló-étkezési egységben beszerezvén 2 pitás gyrost és 2 frappét be is fejeztük az ezévi szárazföldi hadjáratunkat.
Keramoti kikötője így, hogy kicsit várnunk kellett a komp indulásra, egész más képet mutatott. Már fent voltunk a nagy hajón, és onnan szemléltük a halászhajókat, ahogy dolgos kezek tesznek-vesznek a nagy munka előtt vagy épp utána. Egy csoportban ringatóztak a hajók kikötve, és ezt-azt dobáltak át egymásnak, kiabáltak... mire észhez tértünk, már indult is a mi hajónk.
Visszakompolás és egy kis szusszanás után már készültünk is a vacsorához, bejárva Limenas utcáit végül ismét oda mentünk, ahol előző este annyira jót ettünk, a Doukas tavernába. Meglátva minket már fel is pattantak a pincérek, átrendezték a terepet úgy, ahogy azt mi tegnap tettük: a babakocsit bepasszoltuk egy belső szék helyére, az asztalunkat emiatt kicsit odébb is tolva. A. gemistát evett (töltött paradicsom és paprika), én pedig stifadot (görög marhapöri tulajdonképpen). Jó kis nap volt, elfáradtunk mindannyian, Milán konkrétan végigaludta a vacsorát.
Estére aannyira hideg lett, hogy őt még be is kellett takarnom, és jóllakva próbáltunk igen szaporán felfelé baktatni az emelkedőn. Jó kis nap volt.
Ismét
felhős reggelre ébredtünk. De ez most nem az a fajta "nemstrandidő" volt, mint eddig... tagadhatatlanul beköszöntött az ősz. Arra gondoltunk, hogy nyakunkba vesszük a környéket, Panagiában sétálunk egy kicsit, majd elindulunk a másik irányba is, Prinos felé láttunk egy nagyobb supermarketet, ahol reményeink szerint olcsóbban vehetünk ezt-azt.
Panagia egy kis hegyi falu, a 19. században a sziget fővárosa volt. 2 éve is elbűvölt minket, úgy ahogyan most... az amfiteátrum-szerűen hegyoldalba rendeződött kis település rendezett köves utcáival, egyedi házaival nagyon hangulatos. A központban nagy volt a nyüzsgés, úgy látszik az időjárás sok embert inkább ide vonzott, sétáltak az emberek és tavernákban múlatták az időt. Mi kifelé vettük az irányt a központból, elindultunk fölfelé az egyik utcán.
Vendég nélküli kávézó, áru nélküli pékség mellett haladtunk el, és csodáltuk a szebbnél szebb házakat, amik zsűfoltan épültek egymás mellé. Mikor felértünk a dombtetőre, még a templomnál is feljebb, akkor láttunk egy kedves kis csodát: a hegyről lecsordogáló víznek igazán szép medret építettek. Milán a vízcsobogástól teljesen odavolt, elidőztünk itt vagy félórát. Néztük a falból itt-ott előtörő vizet, a mesterséges kis vízesést, igazán hangulatos kis pihenőhely volt ez a kisváros tetején.
Visszabaktattunk a forgalmas főutcára, végignéztünk újra minden boltot és tavernát... a műszaki cikkes 2 év alatt igencsak felfejlődött, eurosra cserélte a drachmás árcimkéit.
Ez után elmentünk a reggel betervezett supermarketbe, és tényleg sokmindent sikerült bevásárolnunk, olcsobb volt a nescafé, az olivaolaj, meg vettünk még néhány apróságot. Limenasba visszatérve és 2 pitás gyrossal felfegyverkezve vonultunk vissza az apartmanunkba, majd kipihenve a nap fáradalmait ismét célba vettük az utcákat. A korábbi estéknél is hidegebb volt. Gondolkoztunk azon is, hogy ha ennyire hűl a levegő, Milánnál kihagjyuk az esti fürdést, mert ez így nagyon nem jó. Nem nagyon fáztam még Görögországban, pedig voltunk már hasonló időben itt, most mégis cudarabbnak éreztem az időjárást, mint bármikor ezelőtt. Azért a vacsora nyilván nem maradhatott el, célba vettük ismét a Doukas tavernát. A fogadtatás még kedvesebb volt, mint az előző két napon, az ételek mintha nagyobb adagban és finomabban kerültek volna az asztalunkra... felejthetetlen este volt. A. kalamárit evett - ezt emlegette amióta a szigetre érkeztünk, én meg úgy éreztem olyan jó barátságot kötöttem a kardhallal, hogy mindenképp kell belőle mégegy, még a nyaralás alatt.
Milán ismételten végigaludta a vacsorát, bár nem győztem bebugyolálni szegényt, annyira hűvös volt. Mikor megtudták, hogy ez itt az utolsó vacsoránk volt, gyorsan engedtek a számla végéből is pár százalékot, majd jó utat kívánva engedtek minket utunkra, sietősen vissza az ideiglenes otthonunk felé. Annyira áthűlt az apartman, hogy egyedi vízfűtéses rendszert dolgozott ki az én uram: feltettünk egy bazinagy fazékba vizet, forrni, és tényleg negyed óra múlva 20 fok lett a 18 fokos szobában. Szakmájába vág, na. :D Összebújva aludtunk el az utolsó, mostmár tényleg őszi estén, de azért nem vártuk a másnapi hazautat.
Nem állítottuk ébresztőre az órát (telefont), bár a hazaindulás reggele volt ez. Mivel így is-úgy is vagy megszállunk éjszakára, vagy az éjszaka közepén érünk haza, mindegy volt, hogy mikor indulunk el. Gyors pakolás és hosszas búcsúzkodás következett. A búcsúzkodás során persze megint hasonló érzések kerítettek hatalmába minket, mint két évvel ezelőtt... mintha kedves, távoli rokonoktól köszönnénk el. Milán még egy üveg fenyőmézet is kapott, mondván ettől nő majd nagyra, és készültek közös fotók is. Stavros bácsi izgatottan kereste a fényképezőgépét, hogy megörökíthessen minket együtt, aztán magukat Milánnal, aztán csoportkép a fiúkról, aztán Milánról és Ploumitsáról... annyira nagyon kedvesek voltak. :)
Sikerült elérnünk a fél10kor induló kompot, az út pedig zökkenőmentesen zajlott. Legalábbis fogjukrá. Fogalmam sincs hogy hogyan, valahogy sikerült betalálnunk a szaloniki kavalkádba, ahol a gps csődöt mondott, ahányszor újraindítottam, annyiszor fagyott le, na de sebaj, olyan eddig még úgysem volt, hogy ebben a városban ne tévedtünk volna el. Így vagy 1 órával megnőtt a menetidő, de sebaj, nem kalkulált városnézés is megvolt, kikeverednünk is sikerült, és mentünk tovább a határ felé. Megálltunk a duty free-ben hogy még körberajonghassák egyszer a Tengerészt, na és nem mellékesen beszerezzünk némi ouzot. A parkolóban gyors tisztába tétel, hami, majd irány tovább... a macedónoknál és a szerb határ után volt csak egy kis zűr, Milán részéről. Hiába álltunk meg pihenni, kiszállni a kocsiból, levegőzni, megfagyni... sehogysem volt jó. Szegényem álmos volt már, de gondolom unta a hordozó kényelmét - épp ez az amitől tartottam, hogy nem lesz ez így jó. Először összevitatkoztunk, majd megegyeztünk abban, hogy nem állunk meg félúton éjszakázni, valamikor csak elalszik a Kismanó, aztán előbb-utóbb a saját ágyában folytatja az éjszakát - mindenkinek jobb ez így. Nem is volt olyan vészes, mint amilyennek először gondoltam, sötétedésre tényleg bealudt a kis drágaság, és csak aludt-aludt... egészen hazáig. Mikoris kb 16óra utazás után hazaértünk a jégveremmé változott lakásba. Nem vicc, 15 fok volt kint, és érzésem szerint 14 idebent... rettenetes zimankó. Milánnál A. azonnal beüzemelte a hősugárzót, mégiscsak gyorsabban fűti fel a szobát mint a cirkó a lakást, és mikor a hőmérséklet elérte a 20 fokot, csak akkor mertem levetkőztetni. Na de ez a lurkó, annyira felpörgött az itthonléttől, hogy hiába fektettük le 3/4 2-kor negyed 3kor még dumált, nem tudom hogy meddig, de szerintem előbb aludtunk el, mint ő. :)
Részletekbe menően most sokat nem írnék... csak röviden:
A költségek... kicsit alulkalkuláltuk az árakat, míg tavaly és tavalyelőtt egy 20 eurós számla a tavernában még éppen belefért a számunkra elfogadható kategóriába (leginkább 15-18-akat fizettünk), idén 20 euró alatt nem tudtunk volna vacsorázni sehol. Ez a napi költségvetésünket eléggé megdobta. Ajándékokat jóformán szinte senkinek nem hoztunk, mivel Thassosról már kapott a család... tényleg csak 1-2 apróság fért bele, elsősorban pl Z-nek, akinek ezúton is nagyon köszönöm a kölcsön-fényképezőgépet. Egy élmény volt ilyen társsal nyaralni. :)
Visszatérve a számokra tehát: a 2500 km-re tervezett út során sikerült 3115 km-t autóznunk, és összesen kb 200 000 ft-ba került az út - ebből a szállás 245 euro volt, az útiköltség pedig nagyjából 80 000 ft.
Amit másképp csinálnánk: részemről úgy vagyok vele, hogy nem mennék kétszer ugyanarra a helyre nyaralni. Az volt az indokunk eredetileg, hogy Milánnal úgysem tudunk jönni-menni, és hogy a pihenés, a strandolás a lényeg, viszont Milán a csavargásban is nagyszerűen helyt állt, így nem lett volna gond ismeretlen helyet is felfedezni.
Igen, el lehet menni egy ilyen pici lurkóval nyaralni. Tulajdonképpen nem kellett miatta lemondanunk semmiről, amit nélküle megtettünk volna... csupán úgy kellett szervezni a napokat, hogy az ő evései, alvásai mindig a számára megszokott időben legyenek. Abban a közegben megfordult a fejünkben az is, hogy mennyivel más mentalitású felnőttekké válnának a gyerekeink, ha ott nőhetnének fel... de ebből a gondolatból soha nem is csináltunk titkot.
Ha néha szomorkás hangvételűre is sikeredett az iromány, nagyon jól éreztük magunkat. Az idő sajnos görög viszonylatban igen hűvös volt, és bár panaszkodtam ott a napok során hogy fázunk, de az itthoni 15 fok térített igazán magához, EZ a hideg, nem az, ami ott volt. :)
No és a lényeg, ami nem elhanyagolható: igen... hárman mentünk, négyen jöttünk - így van ez rendjén, azt hiszem. :D