Vége az utolsó munkával töltött napnak, most már csak egyet kell aludni. Feleségemnek előző nap műtötték a hangszálát, így kicsit cidriztünk a szövődmények miatt. De mivel a mi életünk mindig, minden szituban kaland a köbön, hát bíztam benne, hogy nem lesz semmi baj. Kicsit aggódtam az időjárás miatt is, mert itthon épp akkor kezdett "esősödni". Gyorsan felnéztem a honlapra - minden o.k. Thassoson stabil 30 fok felett minden nap. A holmit, amit ki akartunk vinni, már kb 1 hete rakosgatjuk. Próbálunk minél kevesebbet, de még ezt is, meg még az is kellhet....
Végül aztán maradt 2 utazótáska + egy-két apróbb cucc. Mivel félpanzióra mentünk, így tényleg fölösleges volt túlpakolni magunkat, meg aztán az autónk sem nevezhető igazi családi járgánynak.
Eljött a másnap, és már alig vártuk a délutáni indulást. Lurkó már 5 percenként kérdezi, hogy mikor indulunk már a "Nagy Pacsához"? Próbáljuk lefektetni, hogy pihenten induljunk neki az éjszakának, de Andersen összes meséje után sem volt hajlandó aludni. Aztán egy jó fél órát azért tudtunk delelni, de saját magához képest ez nem igazán sok. És indulunk! IGO izzítva, útvonal beütve, nem lehet semmi baj. Ja! Friss (még meleg) útlevél bekészítve:). Az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy melyik utat válasszam (így útlevéllel már válogatni is lehet), aztán a Szerbia - Bulgária mellett döntöttem. Tavaly is átmentünk a bulgárokon, de nem maradt bennem különösebb tüsi. A macedónoktól viszont tartottam a neten olvasottak miatt.
Teljesen sima utunk volt egészen Szófiáig. Hajnali kettő körül értünk be a városba, amikor is kiugrott elém egy rendőrnek látszó tárgy, és félreállított. Ha a feleségem nem szól, biztosan keresztülmegyek rajta, olyan hirtelen bukkant elő. Hirtelen elkezdtek hárman lenni, és csúnyán ordibáltak a saját nyelvükön. Kiszedtek az autóból, a feleségemet pedig visszalökték. Eltuszkoltak az ő autójukhoz, majd pedig 300 eurót követeltek rajtam, de azt is úgy, hogy menjek be Szófia központjába délben és fizessem be a rendőrkapitányságon, persze nem euróban, hanem valamelyik bankban váltsak annak megfelelő mittomén milyen pénzt. Ekkor esett le a dolog, hogy mire megy ki a játék. Egészen eddig a pontig nem voltak hajlandóak angolul társalogni velem. Amikor viszont angolul megkérdeztem, hogy ha itt és most ki akarom fizetni a büntetést "dokument" nélkül, akkor mennyi lesz, egyből megtanultak angolul, és az alku vége 150 euró lett. Mikor visszamentem a kocsihoz, láttam, hogy a fiam zokog, mert azt hitte, hogy megverik apát. Mikor megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mit követtem el, elkezdte mutogatni a Kresz-könyvet, majd ismét elfelejtett angolul. Hát így indult.
Most már ígérem, csak szépeket írok.
A nehéz kezdet után már nem volt több fennakadás, és jó ütemben közeledtünk Halkidiki felé. Az E90-esen mentem egy-két kört, mert a IGO megadta magát. Pedig a 15 megás térképet raktam fel rá, ami elég részletes.
Végre megérkeztünk a kikötőbe. Hihetetlen zsibvásárszerű valami fogadott. Az első kompra felfértünk, úgyhogy nem kellett sokat várnunk. Csak sodródtunk az eseményekkel. Piros ruhás "intézőemberek" terelgették az autókat nem túl sok sikerrel, mert az egész kezdett gigantikus káoszra hasonlítani. Egyik-másik majd kiesett a saját száján:). Első blikkre nem nagyon értettem semmit, mivel már fáradt is voltam, meg a kicsi is nagyon oda akart érni ....
Mielőtt felgurultam a hajóra, a családnak ki kellett szállni, aztán megértettem miért, amikor a kocsi ablakán tudtam csak kiszállni.
A komp óriási élmény. Egyikünk sem volt még ekkora hajón. Végig sirályok kísérték utunkat egy kis elemózsiát remélve. Akár a kinyújtott kezünkből is elvették a falatot, de röptében is elkapták a kenyérmorzsát.
Háromnegyed órával később kikötöttünk a szigeten. A kompról a lefelé út ugyanolyan kalandos volt, mint a felszállás, csak már nem ért meglepetésként. Ahogy megérkeztünk Limenasba, felhívtam Ágit, hogy partot értünk. Merre is induljunk? Elővettem Ági emiljét, amit kinyomtattam otthon. Még le is fényképezte az utat, amelyik a hotelünkhöz vezet. Pár pillanat, és rá is ismertem a helyes útirányra, pedig sosem jártunk még itt. Magabiztosan bepattantunk az autóba, és Pachis felé vettük az irányt. Pachis egyébként a terület neve, így nem jelzi semmilyen útjelzőtábla. Ági viszont világosan leírta, hogy Prinos felé kell venni az irányt. Szintén az emilben írta, hogy út közben elhaladunk egy útszéli szuflakiárus mellett. Farkaséhesek voltunk, úgyhogy meg is álltunk flamózni. "Mennyei manna", és szűnni nem akaró mosoly fogadott. Jól belaktunk összesen 10 euróból (ebben már benne volt a Mythos+Cola is - ásványvíz grátisz). Evés közben lenéztünk a partra, és megállt az "ütő" bennünk. Gyönyörű, valószínűtlenül kék tenger, aminek felsorolhatatlan árnyalata jelent meg pár méteren belül. A döntés megszületett: nincs alvás, elmegyünk a hotelbe, átvedlünk, és nekimegyünk a "nagy pacsának". Igaz, lurkó nemigen akart már a hotelbe sem menni - "in medias res"!
A fényképek, és a leírás alapján 15 perc alatt odaértünk a Louloudis hotel bejáratához. A látvány lenyűgöző volt: vadiúj hotel gyönyörű parkkal, virágoskertekkel és medencével, és terasszal.
Ismét egy kedves mosoly, és már bent is voltunk a szobában. A kulcshoz elektronikus kütyü is jár, mit a konnektor fölé kell süllyeszteni, ekkor aktiválódik az összes elektromos rendszer, aminek az első jele a klíma csippanása. Ízlésesen berendezett kis fészek kicsi konyharésszel, ami egy rolóval eltüntethető. .... Na de erre nincs idő - gyorsan spuri vissza az öreg szuflakiárushoz fürödni, mielőtt még elviszi valaki onnan a tengert:)
Végtelenül álmosan, és jóllakottan nekiindultunk a "nagy pacsának". A tenger nyugodt volt, és langyosan símogatta a bőrünket. Minden fáradtságunk elszállt. Kicsi lurkó 14 óra utazás után is határozottan nekiindult a közepének. Úgy rohantam utána, hogy legalább egy úszógumival csillapítsam a hirtelen kialakult vészhelyzetet. Feleségem az előző napi műtétről tudomást sem véve (igaz, szegény némán), vidáman szedegette a kagylókat, én pedig a vízen ringatózva figyeltem kis családomat itt a paradicsomban. Találtunk egy kabócát is (szegény már jobblétre szenderült), őt el is hoztuk haza a helyi gimnázium gyűjteményébe.
Hamar elszaladt az idő, és vissza kellett indulni a szállodába vacsizni. Ekkora meg is jött az étvágyunk - ide elénk a fazekat is! Hát majdnem úgy is volt. A vacsora (csak úgy, mint a reggeli) svédasztalos volt. Mindenféle grillezett húsok, valamiféle pörköltszerű lé, benne polip, tintahal, és mindenféle tengeri herkentyű. Kétféle süti (ez is görög mézes porhanyós), és az egész megfejelve rengeteg friss gyümölccsel. Nem nevezném emberi adagnak, amit legyűrtünk így hárman. Vacsora után mint három kőszikla kigurultunk a hotel teraszára, és ott fogadott minket a pachisi naplemente. Akkor úgy éreztem ,hogy ez most már annyira tökéletes, hogy jobb már nem is nagyon történhet velünk. Akkor még nem is sejtettem....
Másnap kipattant a szemünk, és nekiestünk a svédasztalos reggelinek - na ezt már nem is részletezem. Mintha legalábbis Etiópiából jött(em)ünk volna. Megint minden nagyon friss, és görög volt.
Reggeli után elindultunk felfedezőútra Prinos irányában. Majd minden pici öbölnél megálltunk. Ekkor találkoztunk először a valódi hófehér thassosi márványtömbökkel. Egy kis révszerű valami volt kirakva belőle. Lenyűgöző volt a színek kavalkádja.
Az ég kékje után a hófehér márvány, aminek az alsó részét megmarta a tengervíz, majd a megfejthetetlenül kék tenger következett annak mindenféle árnyalatával.
A tengeri élőlények egész garmadáját sikerült felfedeznünk. A képen süni, és egy piros tengeri uborka látható. Az ubit nem szabad megérinteni, mert kellemetlen allergiás reakciót okozhat. Persze ezt csak később tudtuk meg Ágitól, úgyhogy bőszen nyomiztuk. Szerencsére nem lett semmi bajunk, de rosszul is végződhetett volna a nyomkodás. Találtunk tengeri rózsát is. Természetesen azt is megtapiztuk. ő pedig megpróbált megkapaszkodni a kezünkön, ami egészen furi érzés.
Megérkeztünk Prinosba, ahol megálltunk a főút mellett egy mini marketnél ásványvizet venni. Ekkor kaptam le ezt a képet. A balkonok alatt a férfiak, a teraszokon pedig az asszonyok ültek sorban egymás mellett. Mondom, tipikus görög életkép, jó lesz a fotóalbumba. Egy perc múlva megérkezett egy feldíszített halottaskocsi, és odatolatott a házuk elé. Ezt már nem fényképeztem le, mert nem akartam ízléstelen lenni, de érezni lehetett talán nem is gyászt, hanem az elhunyt iránt érzett tiszteletünket.
Ahogy sikerült megvenni a vizet, mentünk is tovább, nem illik bámészkodni....
Skala Kallirachis közelében megálltunk egy pici játszótérnél, ahol lurkó kimozoghatta magát végre. Az egész egy fenyves közepén volt. Varázslatos fenyőgyanta és virágillat szállt a levegőben. A játszótér mellett kis kút, amiből forrásvíz folyt. A közelben üldögélő öregek intettek is, hogy igyunk csak nyugodtan belőle. Ki sem hagynánk! A víz nem volt jéghideg (valószínűleg a felszín közelében folyhatott), olyan pont jó.
1 órányi játék után folytattuk utunkat. Minden kis öbölnél igyekeztünk fotózni. Érdemes nem csak az út szélén kialakított fotózó helyeken megállni! Az uticélunk Maries felé vezetett a Genna-tóhoz. Megszenvedett a kicsi kocsi, jó meredek földút vezet odáig - de megéri. Leparkoltam az autót, és lesétáltunk a tóhoz. Egy pici forrás táplálja, amiben csak úgy nyüzsögnek a pici, és közepes halak. Érdekes volt látni, hogy a tó környezetében mennyire más a flóra, mint a sós tengeri környzetben. Gondolok itt a fűzfákra, vagy éppen a nádasra.
A visszafele úton megcsodáltuk az olajfaültetvényeket, és eltűnődtünk azon, hogy vajon hogyan szüretelik le a termést. Később Ágitól megtudtuk, hogy bizony azt le kell rázni egy tapasztalt rázóembernek, és ami nem jön le, azért pedig fel kell mászni. Szóval cseppet sem egyszerű feladat, és közben nagyon kell vigyázni a fa épségére, mert veszélybe kerülhet a család megélhetése.
Úton vissza a hotelbe megálltunk Skala Kallirachisban ebédelni. Egy közvetlenül a tengerparton lévő kis tavernát választottunk. Sahanakit rendeltünk 2 személyre. 16 euróból bőségesen jóllaktunk, és még belefért a szokásos Mythos + Cola is. A tengerparton lefényképezkedtünk a csodálatos pálmafasor előtt. A pálmafa életkorát a gyűrűinek számából lehet meghatározni (infó megintcsak Ágitól). Hát ezek a fák sem voltak mai gyerekek. Az úton láttunk egy elütött görög teknőcöt, de nem mertük megfogni, mert a hatóságok szigorúan büntetnek, ha elkapnak valakit, hogy ilyen teki van nála.
Megjegyzem, igazuk is van. Utólag senki nem tudja bizonyítani, hogy nem ő gyilkolászta meg szegényt. Ezek után egy fürdő az öreg szuflakiárusnál(ez lett a törzshelyünk), majd a sót a hotel medencéjében áztattuk le magunkról. Jöhetett megint a vacsora. Nem győzöm dícsérni, de tényleg meglepően változatos, és abszolút autentikus ízeket varázsoltak elénk.
Ismét megnéztünk a naplementét, és irány a szoba.
Másnap reggeli után Ágival volt randink a szigettúrán.
Az egyik úticél egy pici hegyi falucska, Kazaviti volt. Az egész olyan skanzen-szerű volt. Ha jártatok már az Olymposon Paleo Panteleimonasban, hát teljesen hasonló, csak ezt a falut lakják is. Ági elmondása szerint kb 25 éve rettenetes tűzvész pusztított itt, és az idősek, akik már szamárháton sem tudtak lemenni a tengerhez, sajnos bent égtek. Azóta keserves munkával építgetik a falut újra. Lehet is itt kész kőházat vásárolni, de horribilis összegért. Természetesen, ha valaki ide szeretne építkezni, az csak ilyen kőházacskát építhet. Így próbálják megőrizni a falucska autentikus jellegét. A falucska főterén Ági körül összegyűltünk, mint a verebek, és csak mesélt- csak mesélt... kifogyhatatatlanul.
Tovább menve megálltunk a "feketék" házainál is a tengerparton. Itt Ági elmondta, hogy bizony ezeknél az embereknél még ma is létezik, hogy másod-unokatestvérig visszamenőleg engedélyezett a házasság. Ebből persze sok sérült gyermek jön a világra. Sajnos, miután kihalnak a kis tengerparti házaikból, azok lebontásra kerülnek.
Folytattuk utunkat a prinosi piacra. A parkolás is varázslat volt, na de a tömeg, ami fogadott a piacon!!!
Olyan igazi keleti piaci hangulata volt. Vásároltunk mi is egy-két csecsebecsét, és kifelé menet megálltunk egy zöldségesnél, mondván veszünk egy kis óriásszilvát. Az öreg rögtön rábeszélt egy kis nektarinra, meg egy sárgadinnyére. Ajándékul pedig hozzácsapott még egy sárgadinnyét. Ne is mondjam, mint a málhás szamarak mentünk a kocsihoz. A gyümölcsöket útközben majszolgattuk, olyanok voltak, mint a méz, és rettentően lédúsak, úgyhogy a folyadékbevitelünk is meg volt oldva. A következő állomás Limenaria volt, ahol 45 perces szabadprogi volt. Leginkább mindenki becsapott egy jó kis gyrost. Persze mi is.
Aztán ellátogattunk Costas Lovoulos szobrászművész telepére, ahol szem nem maradt szárazon. Teljesen autodidakta módon alkot, és ettől lesz az egésznek hihetetlen varázsa. Mikor megérkeztünk, leraktuk nála a parton gyűjtött szikladarabokat. Bárki betérhet hozzá, és ha van egy elképzelése, ő előrajzolja a sziklára, és ad hozzá szerszámot is, hogy megvalósítsa mindenki az általa megálmodott motívumot.A kész művet aztán vagy hazaviszi az illető, vagy pedig a telepen hagyja. Az otthagyott darabokat soha nem értékesíti a művész, ha valaki 20 év múlva visszamegy, ugyanúgy megtalálja a művét. Alapvetően az erdőtüzekből megmaradt félig elégett fatörzseket, és a robbantásokból megmaradt "selejt" márványdarabokat használja alapanyagként.
Limenaria és Aliki között van egy kis főtemplom, ahol még megálltunk. Ha jól emlékszem, 4 apáca él ott 1 szerzetes felügyelete mellett. Sajnos a templomban fényképezni tilos, úgyhogy nem tudtam képeket készíteni róla. A tiltás egyszerű oka, hogy bent pénzért árulják a képeslapokat. Ne gondoljatok a klasszikus magyar "szabadrablásra", egyszerűen csak fent kell magát tartania a templomnak. Különböző kézzel készített tárgyakat árusítanak, a bevételből pedig szépítgetik a kis templomukat, ill. a fennmaradáshoz szükséges dolgokat szerzik be. Ági elmodta, ha valaki elszegényedik, vagy csak besokall a taposómalomból, az bármikor bevonulhat a kolostorba, és ott folytathatja az életét. Csak annyit kell tennie, hogy be kell illeszkednie a kolostor életébe, és amihez ért, azt a kolostor javára kell fordítani. Gyújtottunk gyertyát pár eurocentért, majd folytattuk utunkat Alikibe. Megnéztük az ásatást. Nagyjából a terület alig 20%-a van feltárva. Láttuk egy hadvezér kifosztott sírját, és különböző szentélyek nyomait. Érdekesség, hogy a hosszú útról megtért kereskedőknek, hadvezéreknek volt fenntartva egy "piroslámpás ház", aminek a konkrét nyomai is felfedezhetőek a márványon. Ezt nem fotóztam le, mert kiskorúak is nézik a honlapot.
Aztán fogtuk magunkat, és megindultunk a hegyre. Kb 1km után megtaláltuk az egyik szirének medencéjét. Csodaszép volt, csak macerás megközelíteni. Gigantikus fehér márványfal, és az aljánál ott a medence. A felfedezés élménye után irány megint a nagy pacsa! Ott helyben Alikinél csobbantunk. Kicsit heringek módjára voltunk, úgyhogy ez nem is volt olyan meghitt fürdőzés, inkább hűtőfürdőt vettünk a majd 35 fokban. Az autóhoz visszafelé menet egy ház udvarán láttam meg, mintha zoknik lettek volna kiteregetve. Rázoomoltam, és polipkarok függtek a kötélen kicsipeszelve. Úgy megdöbbentem, hogy hirtelen el is felejtettem továbbmenni. A hotelbe visszaérve aztán még egy csobb a medencében, vacsora, aztán pihi.
Másnap reggeli után rögtön fürdéssel kezdtünk. Lenéztünk Pachis beach-re, ami tőlünk kb. 100m-re lehetett, de mi valamiért eddig 6km-re jártunk csobbanni. Hiba lett volna kihagyni. A víz hosszan sekély, homokos, és langyos volt. Bár keveset tudtunk "kagylászni", de annál nagyobb élmény volt a fürdés. A telepített napozóágyakért fizetni kellett volna, de volt nálunk egy napozósátor, ami ugyanazt a funkciót bőven ellátta. De ilyenkor sztem elég egy sima törölköző is. Elfürödtük a délelőttöt, délben bekaptunk egy szuflakit az öregnél, és lefektettük a lurkót.
Este, miután bekaptuk a vacsit a hotelben, átmentünk Limenasba. Pachis után szokatlan volt a zsongás, de valahogy jól is esett. Ha itt nem tud valaki vásárolni mondjuk bármit, akkor annak szándéka sem volt a dologra. A sétálóutca mindkét oldala megterítve asztalokkal, és az éttermek teljes kapacitással működtek. Rengeteg aranybolt van. Az árak kb közepesnek mondhatóak, viszont a minőség elsőosztályú. Gyönyörű, teljesen egyedi ékszereket lehet kifogni reális áron. Sétáltunk kb 2 órát, beszereztünk 1-2 szuvenírt, és visszarobogtunk a szállásunkra. Ezúttal kimaradt a naplemente, de kárpótolta a limenasi zsongás.
A következő nap lett számunkra a meghatározó élmény Thassos szigetén. Hajókázni indultunk Ágival. Kicsit aggódtam, hogy lurkó hogyan viseli a kirándulást, de végül jobban élvezte bárkinél. Reggelivel fogadtak, és narancslével. A hajón Ági köré gyűltünk ismét verebek módjára, és ő csak mesélt, és mesélt. Mindenről. Beszélgettünk a honos halakról, különféle herkentyűkről, növényekről, a görög életről, úgy általában mindenről. Az idő nagyon gyorsan repült, és közben nem győztünk fotózni. Ebéd előtt búvárkodás versennyel. Bedobtunk a vízbe egy üveg bort, és aki felhozta, az megtarthatta. Egy fiatal srác mindenkit megszégyenítve pár perc alatt előkerítette a palackot. Nagy üdvrivalgás, majd búvárkodás mindenkinek. Én személy szerint nem vagyok nagy úszó, így félve mentem be a vízbe. Volt nálunk egy búvárszemcsi, kezdetben csak lebegtem a vízen. Aztán észrevettem, hogy egyszerűen nem tudok lemerülni. Olyan nagy volt a víz sókoncentrációja, és ehhez társult a megfelelő mélység, hogy magunktól lebegtünk a vizen. Na, ezen felbátorodva aztán ugrottam is a fedélzetről. Persze csak az alsóról. A bátrabbak felmentek a felső fedélzetre, és onnan vetették a mélybe magukat. Ági ez idő alatt teleszedett egy zsákot tengeri herkentyűkkel. A kagylókat felbontotta, megpucolta, és szétosztotta közöttünk. Óriási volt a hangulat. A kapitány csengetett, következett az ebéd. Szuvlaki + fasírt + sali. Bőséges, és finom volt. Akinek nem volt elég, repizhetett is. Tovább indultunk, majd viharos erejű szél támadt. Ettől persze méteres hullámok lettek, amik méterekre dobálták a hajót. Semmi pánikfélelem nem alakult ki, sőt mindenki annál jobban élvezte a helyzetet. A kapitány már nem volt maradéktalanul boldog, aggódott az apróságok miatt. Ezt meg is értettem, hiszen ott volt a kis lurkónk is. Egyébként ő sikítozott a legjobban, amikor jöttek a hullámok. Persze rövid időre rögtön a középpontba kerültünk. Végül úgy döntött a kapitány, hogy egy csendesebb öbölbe irányítja a hajót, és lehorgonyoz. Ismét rövid búvárkodás következett, majd megszólalt a csengő.
Ági meggyőzte a kapitányt, hogy mégiscsak vigyen el minket a márványpartra. Horgony fel, és már kattogtak is a fényképezőgépek. Visszatérve a kikötőbe még sétáltunk egy rövidet Limenasban, majd elindultunk Panagiába. Panagia csodálatos település apró sikátorokkal, forrásokkal, pici templommal, és kedves emberekkel. Csak arra volt erőnk, hogy gyorsan átszaladjunk rajta, de megfogadtuk, hogy ide kipihenten is visszajövünk. Onnan még mindig nem a hotelbe mentünk, hanem Makriammosnál továbbmentünk a fizetős strandtól fölfele, és megérkeztünk a márványparthoz, amit már a hajóról messziről sikerült lekapnom. A partra simán be lehetett autózni, egy teremtett lélek nem volt ott. Nem győztük csodálni a gyönyörű fehér márványt, és márványport. Annyira fehér volt minden, hogy rövid időre meg is bolondult a fényképezőgép automatikája. A fehér egyensúlyra azt mondta, hogy feladom. Bementünk még a limenasi márványüzembe is, de csak suttyomban, osonva. Meg is beszéltük a feleségemmel, hogy ezt közelebbről is szemügyre kell vennünk, mielőtt hazamegyünk. Fel is hívtam Ágit, hogy hogyan tudnánk bejutni az üzembe? Annyit mondott, hogy a jelszó: Ágnes.
Másnap felkerekedtünk hát, és első utunk az üzembe vezetett. Elémlépett a főnök, és csak annyit mondtam: Ágnes Egyszerre minden kapu kitárult, és szívesen láttak a területen. Láttuk, hogyan fűrészelik 2cm-es darabokra az óriási márványtömböket. Csak egyszer küldtek kicsit arrébb, de azt is a saját érdekünkben, nehogy baleset történjen.
Aztán elindultunk az ellenkező irányba, mondván megkeressük az "igazi" szirének medencéjét az astrisi út mellett. A honlapon található leírás teljesen tökéletes, de sajna a kicsi kocsi nemigen bírta az odavezető utat, konkrétan felhasalt a földútra. Sajnos mivel gyalogosan egy ekkora lurkóval azért még messze volt a cél, így fel kellett adnunk a dolgot. Visszafelé az úton megálltunk ebédelni Potosban Georgios tavernájánál. Tájjellegű kis étterem volt teli helybéli öregekkel. Ez már biztató kezdet volt, aztán felbukkant Alex, a felszolgáló. Egy életvidám fickó volt, aki imádta a gyerekeket. Lurkót is kiszúrta magának, és persze macerélta is rendesen. Egyébként mindenkihez volt egy-két vidám szava - függetlenül a vendég nemzetiségétől. Feleségem 30dkg rákot rendelt, én pedig vmi grillezett husit, mondván jobb a békesség gyomortájékon. Lurkó mindkettő ételt falta rendesen.
Miután totálisan jóllaktunk, kaptunk még ajándék görögdinnyét is. Az étteremben egyébként elfogadnak hitelkártyát is. Mi készpénzben fizettünk pici borravalóval, amit alig akartak elfogadni.
Már csak egy napunk maradt, és azt "shoppingolással" töltöttük.
Átmentünk Panagiába, és végre volt időnk, és persze erőnk körülnézni. Nekem ez lett a kedvenc településem. Nem tudom, ez miért van, egyszerűen megfogott. 2 órás séta után legurultunk a Golden Beach-re, ami szintén páratlan, bár igaz kicsit zsúfolt.
Bementünk még Skala Potámiába is sétálgatni, és itt is találtunk egy-két csecsebecsét. A Mamas grillben gyrosoztunk egyet, majd hazafelé utoljára megálltunk az öreg szuflakisnál csobbanni. Visszaérve a szállodába megvacsiztunk, majd leballagtunk a tengerpartra, hogy elbúcsúzzunk a "nagy pacsától". Csak némán álltunk egymás mellett, és tudtuk, hogy egyre gondolunk. Egy utolsó hullám, egy utolsó naplemente, egy utolsó szippantás a sós levegőből.... Hát véget ért.
Másnap reggel egykedvűen elfogyasztottuk a reggelinket, elbúcsúztunk a hoteltől, és útrakeltünk.
Ahogy megérkeztünk a kikötőbe, már gurulhattam is a kompra, ami 5 perc múlva el is indult velünk. Ahogy távolodott tőlünk a sziget, némán figyeltük a hajó által keltett örvényt, és a sirályokat. Akkor két utcazenész zendített rá. Amolyan "viszlát" melódiákat játszottak szaxofonon és tangóharmonikán. 
A szívünk egy darabja a szigeten maradt, amiért egyszer még biztosan vissza kell mennünk.
A hazafelé utunk már zökkenőmentes volt, és 14 óra alatt haza is értünk.
Most pedig indul újra a taposómalom, a visszaszokás a "jó" magyar valóságba.
U.i.
Szeretnék mégegyszer köszönetet mondani Áginak a kedvességéért, az odaadásáért, és a rengeteg segítségért, amit teljesen önzetlenül nyújtott nekünk. Bármikor bármilyen problémával felhívhattuk, és mindenre azonnal tudott megoldást, ill. mindenről volt információja. Sajnos volt, hogy éjfélkor kellett felhívnom orvosi probléma miatt, és korrektül útbaigazított, és segített. Köszönet érte, és azért, hogy még szebbé tette a nyarunkat!