Kezdeném azzal, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire elfogultan fogok nyilatkozni nyaralásom helyszínéről. Persze, persze, tudom, Görögországgal kapcsolatban mindenki elfogult, aki már járt valamelyik vidékén.
2012 elején még fogalmunk nem volt róla, hogy hová is kellene elindulni nyáron. Valami közelebbi helyet szerettünk volna célként (a tavalyi tolói út hosszúsága miatt), és az egyik kedves fórumtársunk dobta fel a labdát, hogy hallottam-e már Thassosról, hiszen az eléggé északon van (relatíve közel is) ráadásul – mondta ő – gyönyörű, de nézegessem csak meg a képeit, aztán kíváncsi a véleményemre.
Bevallom, hogy teljesen ismeretlen volt számomra még a sziget neve is. Elképzeléseink voltak, hogy mégis mi alapján válasszuk meg a helyszínt, nálam az antik történelmi emlékek megléte elengedhetetlen, ha Görögországot választjuk, mondhatni, hogy amatőr régészet-rajongó vagyok és az ókori kultúrák szerelmese. Páromnak pedig oly mindegy, ahol nekem jó, ott neki is jó (szerencsés vagyok :).
Nos, az egyik fotóalbum után jött a másik, aztán a harmadik, végül már minden létező oldalon rákerestem a szigetre.
Talán már akkor elfogott az a bizonyos érzés, ami azóta is bennem van, hogy Thassos maga a csoda. Egy perc alatt eldőlt hát, hová is menjünk nyaralni, sőt azonnal biztos lett az is (szintén fórumozók segítségével), hogy Ági kulcsfontosságú szerepet fog játszani a szállás keresésénél, illetve lefoglalásánál.
Úgy tűnt, minden a mi szájízünk szerint lesz, a szállás tökéletesnek tűnt már a képekről is, a strand közelsége is biztató volt, illetve tudtam, hogy lesz nekem jó sok ókori épületmaradvány, amikért én annyira odavagyok. (Mondta is a párom, hogy majd szaladgálhat utánam a kövek között a kamerával… :)
Augusztusban végre eljött az indulás ideje. Ennyi papír, meg jegyzet szerintem egy könyvtárban sincs, mint amivel én útnak indultam. Lap lap hátán, szépen elrendezve, térképek, fotók, útleírások stb. Úgy éreztem maximálisan felkészültem mindenre, mint egy jó diák, akinek számot kell adnia a tudásáról. De milyen jó is lesz majd ott állni a látványosságok mellett úgy, hogy duzzadok a okosságtól, és senkitől nem kell kérdeznem, hiszen mindent tudok. Na ja, ahogy azt Móricka elképzelte… :) Olyan ugyanis nincs, hogy valaki tökéletesen felkészüljön, valami kérdésnek törvényszerűen fel kell merülnie. Bennem speciel egyre több és több merült fel, szóval mégsem voltam olyan okos. :)
Egyéb nehézségek miatt csak este 8 körül tudtunk elindulni, gondoltuk, hogy másnap délután 2 körül mindenképp oda kellene érnünk. Persze ez is csak egy szép álomnak tűnt, mert Zeusz, vagy valamelyik másik isten egyáltalán nem így gondolta.(Vagy éppen Hermész, ha jól tudom, őt az utazás isteneként is emlegetik.)
Szerbiában kértem a páromat, hogy álljunk meg egy benzinkútnál (csakis valami normális, megbízhatónak kinéző helyen), és aludjunk – vagyis főleg ő, hiszen ő a sofőr – vagy két órácskát. Hál’ istennek hamar kötélnek állt, és valahol egy Mol kút parkolójában békésen szundikált 2 órát. (én nem tudtam, minden arra járó kocsi zajára felkeltem).
De milyen jól tettük, hogy pihentünk! Ezek után a létező összes forgalmi akadályt kifogtuk, a határokon iszonyatosan hosszú sorokat, a macedón hegyi utakon pedig halálos balesetet, ami miatt órákig csak lépésben lehetett haladni. Mire elértünk a görög határig, szinte félóránként változott a terv, hogy mégis melyik kompot fogjuk vajon elérni.
Evzoni – a név, ami elmulasztja az ember minden gondját, bánatát és onnantól fogva, hogy átlépünk a görög határon, csak az élet szebbik oldalát látjuk! Ugye nem csak én gondolom így? :) Elfeledjük a hétköznapokat, a rohanást, mindent, ami a megszokott kis életünkhöz köt…és jönnek a jellegzetes görög illatok (mert igenis van ilyen! :), az ismerős tájak, kedves, mosolygós emberek. Én ilyenkor hazaérkezem. Megnyugtató és egyben hihetetlen érzés újra Hellászban lenni. Akár egy leányregényben. Elhomályosodik a szem és elönt egy fura érzés…(ha valami giccses, romantikus filmben lennénk, egy lassú, könnyfakasztó dallam is megszólalna a háttérből :) Nem tudom, hogy ez csak ilyen női romantikus betegség-e, vagy a hely van ránk ilyen hatással, de legszívesebben röpködnék örömömben a görög föld látványától.
A nagy, szentimentális percek után kint már simán haladtunk, szinte autó sem volt a pályán, bár rájöttünk, hogy benzinkút is hiánycikk arrafelé. Utoljára még Macedóniában tankoltunk, és féltünk, hogy Kavaláig nem bírja ki az autó, aztán csak lett benzinkút, meg benzin, és megnyugvás. :)
A 16.30-as kompról lecsúsztunk (ennyit a hamar kiérésről, Hermésznek biztosan más dolga volt :) így várnunk kellett kb. háromnegyed órát, bár visszagondolva, amennyi autó állt sorban a komphoz, direkt jó is volt, hogy várólistára kerültünk, mert így tuti felfértünk. Ráadásul a kikötőt sem találtuk meg elsőre, hiába a sok leírás, meg segítség, rossz helyen voltunk, úgy kellett útbaigazítást kérni. Mentségünkre legyen szólva, hogy eléggé elcsigázottak voltunk már így az út vége felé.
A komp hatalmas élmény volt, utoljára Korfu irányába mentem anno ilyen módon, de arra nem emlékszem, hogy ennyire élveztem volna. Ahogyan a páromat beállították arra az apró helyre az autóval, megmosolyogtatott rendesen, az ezért felelős férfiú úgy integetett neki össze-vissza, hogy először azt sem tudta hol van szegény, ráadásul el sem tudtuk képzelni, hogy arra a pár méteres helyre hogy a túróba lehet beállni. Nos, be lehetett! :) Jöttek a sirályok is őrült módjára, én mondjuk nem etettem, inkább néztem bambán, élveztem, ahogy ezt más teszi. Hiába, no, az a fránya fáradtság.:)
Hamar átértünk Limenasba (kb 45 perc alatt), és onnantól kezdve, mintha elrepült volna minden álmosság a szemünkből! Már a kikötőben tudtam, hogy jó helyet választottunk, hogy itt minden adott lesz egy fantasztikus nyaraláshoz! Szombaton este 18.15-kor megérkeztünk Thassosra.
Itt szeretném megköszönni a fórumtársaknak azt a rengeteg leírást az útvonalról (olyan jó szájbarágósan :), így borzasztó könnyű dolgunk volt, bár erre a gps is rásegített. Szóval a fővárostól teljesen sima utunk volt Skala Potámiáig, két percenként esett le az állunk a látványtól, ahogy egy-egy kilátónál megálltunk nézelődni, hogy merre is tartunk. A párom egyfolytában azt emlegette, hogy ez a sziget olyan vadregényes, mintha a Jurassic Parkban lennénk, csak a dinoszauroszok hiányoznak. :) A településre beérve azonban már nem volt ilyen egyszerű a helyzetünk, egy parkolóban meg kellett állnunk és mailben kapott, laptopra lementett, segítségül szolgáló leírást bőszen böngészni kezdtük, mert az Ifigénia apartmanhoz vezető feljárót nem találtuk. Aztán végre ez is sikerült, kiderült, hogy az odavezető utat először szimplán járdának hittük, ledöbbentünk, hogy azon kell felfelé menni, de minden jó, ha jó a vége, utunkat siker koronázta, és végre valahára megérkeztünk.
Az Ifigénia hegyi apartman egy kis családias szálláshely, nagy kerttel, tele növényekkel, és a már ott lakó magyar vendégeken kívül Efiék is nagy szeretettel üdvözöltek minket.
Ifigénia hegyi apartman
Az első emeleti Erato nevezetű stúdió lett a miénk (a szoba nevét szintén megmosolyogtuk, végül is akár nászúton is lehetnénk :). Minden tekintetben megfelelt a kis szállásunk, tiszta volt, szépen berendezett, és nagyon hangulatos. Azonnal birtokba is vettük, amit lehetett kipakoltunk, ám a Kedvesem már eléggé le volt amortizálva a hosszú vezetéstől (engem bezzeg teljesen felspannolt a tenger látványa), le akart feküdni picit, és azzal a lendülettel én is eldőltem mellette. Este 9 órakor nyílt ki a szemünk, arra, hogy mértéktelenül korog a gyomrunk, és mivel a szendvicseket már nagyon untuk, úgy döntöttünk, hogy keresünk egy kellemes helyet vacsora céljából.
Skala Potamiát valójában így láttuk először, esti fényekben. Azonnal lenyűgözött. Van valami leírhatatlan hangulata, valami csodás hatalma ennek a szigetnek, amit egyszer mindenkinek éreznie kellene. És itt most megint nem a romantikus nő szólt belőlem (na jó, picit az is :), hanem igaziból így éreztem, amikor a tenger moraját hallgatva álltam ott az Ypsario tövében, figyeltem a nyüzsgést, az illatokat, a vidám beszélgetéseket, amik egy-egy tavernából szűrődtek ki. Szerelem volt ez első látásra, nem vitás.
A fórumtársak leírásai alapján azonnal felismertük az éttermeket, amiket ajánlottak, ebből mi elsőre a Krambousát néztük ki, hely is volt számunkra. Grill tálat rendeltünk, és természetesen görög salátát, meg egy kis Retsinát. Álmosak voltunk, nyúzottak, mégis olyan jólesett ott ülni, ahogy a meleg szél barátságosan körbeölelt minket, nem tudtam, hogy ennyire el lehet feledkezni a külvilág zajáról. Ott ki lehet zárni mindent, és csak arra koncentrálni, ami valójában fontos: a szeretet, a nyugalom, a békesség.
Jóllakottan, elégedetten kerültünk ágyba a megérkezésünk estéjén, és izgatottan vártuk a másnapot, hogy valamerre elindulhassunk felfedezni a szigetet.
Vasárnap
Vasárnap, ahogy a szemem kinyílt, a párom azonnal azzal fogadott, hogy borult az ég, ma valami kirándulást kell betervezni, a strand meglátogatását és a fürdést (amire én már teljesen készenlétben álltam), meghagyjuk addigra, mire hétágra tűz a nap. Kicsit csalódott voltam az idő miatt, én másztam volna bele a tengerbe azonnal, de az eső is csöpörgött picit, ezért beláttam, hogy ma autókáznunk kell valamerre, ráadásul megvigasztalódtam, mert frissen sült péksüteményeket láttam az erkélyen lévő asztalon. A párom rábukkant ugyanis a közeli pékségre, és jól bevásárolt, ettől rögtön jobb kedvem lett. :) Mivel ha már fürdés nincs, akkor a másik nagy kedvenc, az ókori romok következtek, így döntöttünk Limenas felfedezése mellett.
Skala Potamiából az út a fővárosba kb. negyed óra autókázást jelent. Útközben érdemes megállni egy-egy fénykép erejéig, csodaszép a kilátás az alattunk fekvő tengerre és településekre.
Limenas felé menet
Mire odaértünk, rájöttem, hogy ez a borult idő valóban pont tökéletes egy nagyobb városnéző (illetve romnéző :) túrára. Szépen elindultunk a kikötő mentén, és próbáltuk figyelgetni az Arheological site táblákat, hogy megtaláljuk az ókori maradványokat. Az agorára hamar ráakadtunk, elég nagy, bekerített területen fekszik a város központjában.
A kinti közmunkások épp füvet nyírtak a régi kövek között, ez ténylegesen egy plusz látnivaló volt, ám nem volt éppen csend, de attól én kitartóan barangoltam az oszlopok között, vagy éppen tetején, a párom pedig utánam. :) Mondjuk neki érdekesebb volt, hogy épp itt lát munkásokat, akik ráadásul nagyon bele voltak merülve a teendőikbe (de tényleg, legalább 10 ember vágta a füvet), és ugye épp akkor kezdték, szinte percre pontosan, mikorra odaértünk. Mindenesetre ettől függetlenül megszemléltem a legkisebb oszlopmaradványt is jó részletesen, elkattintottunk pár képet, aztán a múzeum felé vettük az irányt.
Limenas - Agora
A múzeumnak nyitva kellett volna lennie, csakhogy épp nem volt. Valahogy meg sem lepődtem, hiszen Görögországban voltunk…:) Még később is visszamentünk, de akkor sem volt változás, tehát a múzeum értékei rejtve maradtak számunkra, de talán majd legközelebb…:)
Ezek után még a városban bóklásztunk, (megjegyzem a város közepén is vannak elszórtan a modern épületek között ősi romok, érdemes résen lenni :), Limenas sétálóutcája rengeteg üzletet rejt, s én ahová csak lehetett, természetesen be is mentem, hiszen nőből vagyok, vagy mi… Nagy vásárlást nem csaptam sehol, de azért beszereztem jó sok fűszert, hűtőmágneseket, bögréket. Kellett ez a lelkemnek, ha már fürdeni nem tudtam a borulás meg néha csepergő eső miatt.
A kikötőnél beültünk egy étterembe, hatalmas sátorponyva a kinti rész teteje (nem nagyon figyeltem a nevét, de most rákerestem, talán a Thassitiko volt az). Megint grill tálat ettünk, nagyon finom volt, amíg kihozták az ételt, addig én a kikötőben fényképezgettem. Evés közben eléggé meggyűlt a bajunk a méhecskékkel, nagyon akartak enni az ebédünkből.
És itt történt meg az a hihetetlennek tűnő pillanat, hogy egyszer csak kisütött a nap, nem is akárhogy, minden erejét latba vetette. Több sem kellett nekem, ezt jelzésként fogtam fel, azonnal menni akartam a mi kis Golden beachünkre fürdeni. De rögtön. Máris. :) És lám, jó 40 perc múlva már ott süttettem a hasamat a strand centrum partszakaszán, és fürödtem a jó meleg tengerben. A víz nagyon lassan mélyül, jó sokáig be kell menni, ha az ember úszni akar, de ettől függetlenül elnyerte tetszésünket. A napernyőért és a két ágyért fizetni nem kellett, csak fogyasztani valamit, ez így megérte, hiszen úgyis ittunk mindig valahol egy-egy frappét, így ezt itt tudtuk le. Rengetegen voltak a strandon, sokan kisgyermekkel, de nem éreztem a konzervdoboz effektust. Ahogy a nap előjött, rögvest forrón tűzött, ezt csak a vízben lehetett elviselni. Mögöttünk végig a sétálóutca (ezzel a kifejezéssel talán nem lövök mellé ) húzódott, ahonnan finomabbnál-finomabb illatok csábították a megfáradt turistákat egy-egy vacsorára.
Golden Beach – Skala Potamia végénél
Mi este a Koralliban ettünk, minden nagyon finom volt, a görög saláta természetesen elengedhetetlen kelléke volt az étkezésnek, annyira puha, ízletes még a pirítós is mellé, hogy nem lehetett ellenállni neki. Mint ki fog derülni, ez az étterem annyira bejött, hogy ide visszajáró vendégek lettünk. :)
Limenast tehát letudtuk egyelőre, de biztos voltam benne, hogy még jó párszor át fogunk ugrani oda. Közel van, sok a látnivaló, és persze a vásárolnivaló. :)
Édes álmunk volt az első csavargós napunk után.
Hétfő
Reggel ébredés után együtt mentünk le a pékségbe – ez aztán mindennapos rutinná vált (Jorgosék pékségéről van egyébként szó a főutcán.) Isteni finom minden egyes süteményük, legyen az édes, sós, kicsi, vagy nagy. Én személy szerint cream pie rajongó vagyok, az szükséges volt ahhoz, hogy jól induljanak a napjaim, de sokszor vettünk meglepi zsemlécskéket, azért hívtam így, mert feta sajt, vagy olivabogyó volt beléjük sütve. :) Ezen felül minden ínycsiklandó finomságot igyekeztünk megkóstolni. Mindig sokan voltak, jó hosszú sorok álltak, de megérte. :)
A reggelit a kis teraszunkon fogyasztottuk el, onnan nézve a reggeli tájképet, ami a tengerre néz, aztán összepakoltunk, és irány a strand. Ugyanoda mentünk, mint tegnap, az nekünk tökéletesen megfelelt, ráadásul ez a hozzánk legközelebb eső rész. Ebédre a Mamma Grillből hoztunk gyrosokat, abban a nagy melegben elég volt annyi. Vettünk egy ilyen vízi ping-pong szerű játékot, és immár az aktív sportolás is megvolt. :) Elvoltunk vele, mint a gyerekek.
Délután autóval mentünk egy kört, és megnéztük a Golden beach Panagia felé eső szakaszát, ami jó lehet ott, hogy nagyobbak a hullámok, mert az a rész nem annyira széltől védett, de a maga a strand szerintem sokkal jobb volt a „mi” részünkön.
Este végre Ágival is találkozhattunk, átjött az Ifigéniába, és csak mesélt és mesélt és mesélt…:) Akkor azt is megtudtuk, hogy bizony léteznek mindenre kényes magyar vendégek, akik a kákán is csomót keresnek, nem is értem, hogy az ilyen emberek minek járnak nyaralni, hiszen neki úgysem jó semmi. Ritka, hogy Ági milyen pozitív kisugárzással rendelkezik, életvidámsága mindenkit magával tud ragadni. Megbeszéltük a sziget látnivalóit, szépen sorjában be is jelölt mindent nekünk egy térképen. Na, az volt az a pillanat, amikor sejtettem, hogy nem utoljára járunk itt, hiszen ennyi minden nem férhet bele egy hétbe. :)
Később lementünk vacsorázni, a Nautilus éttermet választottuk, a párom minden étteremben megkóstolja a halat, és nagyon szeretett volna valahol tonhalat enni, de nem volt. Így beérte valami másfajtával. :) Nálam maradt a grillezett csirke, és itt kivételesen nem görög salátát ettem előételnek, hanem tengeri herkentyűset. :) Igazán ízletes volt itt is minden, vagyis eddig az éttermekre nem volt panaszunk.
Kedd
Reggel megint kicsit borultabb volt az idő, így most már én javasoltam, hogy menjünk be újra Limenasba. Ajándékokat is szerettem volna venni, és gondoltam kereshetnénk még valami ókori épületet, ami eddig kimaradt. :) Pl. a színházat, amit elárulom, hogy most sem néztük meg. Egyszerűen lusták voltunk felmászni a domb tetejére, pedig tényleg nagyon csábított ám! :)
A kikötőből végigsétáltunk egészen a városi strandig, közben ismét keresgetve az Arheological site táblákat, hátha van olyan, amihez nem kell hegyet mászni. Sikerült találnunk kisebb romokat, köztük olyanokat is, amik egy-egy ház udvarában voltak. Én is élnék ilyen helyen, ahol ezer éves falak rejtőznek a kertemben. :) Sajnálatos módon sok közülük elég elhanyagolt állapotban van, nem gondozzák, csak ott állnak pőrén, elfeledve egy-egy utca sarkában, vagy ház mellett, kiszolgáltatva az idő vasfogának.
Közvetlenül a strand mögött találtunk egy kis gyorsétterem-szerű gyrosost, ott ebédeltünk meg, isteni volt mind a pitás, mind a tálban kapható változata, nagyon jólesett. :)
Limenas strandjától egyáltalán nem voltunk elájulva, pedig készültünk, a táskában ott volt egy törölköző, a fürdőruha pedig rajtam, de valahogy nem volt ott kedvünk fürdeni. Golden beachre vágytam, csak és kizárólagosan. :)
Visszafelé sétálva újra bejártuk az üzletsort, most már azért több ajándékkal a kezemben jöttem ki a boltokból és teljesen fellelkesültem. Mintha az itteni árak olcsóbbak lettek volna, mint Skala Potamiában. Még beültünk egy cukrászdába, ez közvetlen a kikötőnél van, könnyű megtalálni, és olyan, de olyan finom fagyis gofrit lehet itt kapni, hogy az leírhatatlan. Valami mennyei, egy friss ropogós gofri tetejére rakják rá tulajdonképpen a fagylaltkehelybe való gombócokat, tejszínhabot, gyümölcsöt, ráadásul hatalmas adag, én nem bírtam megenni egy egészet. Azóta is visszasírom azt az édességet. :)
Limenas felhőkkel
Úgy egy óra magasságában indultunk vissza a szállásunkra, de útközben még megálltunk a márványbányánál fényképezkedni. Valójában ez ugye magánterület lenne, de mivel láttuk, hogy mások is megálltak előttünk, mi is bekukkantottunk. Monumentalitása lenyűgöző, és hát eleve még ilyet sosem láttunk, hogy a hegyből vágják ki a hatalmas márványtömböket. Az út szélén tornyosodó kövekből természetesen tettem is el párat. (itthon a teknősöm kifejezetten szeret ehhez hasonló köveken napozni, neki is szántam belőle :)
Délután kis szieszta következett, majd még lementünk egyet fürdeni, de most nem voltunk sokáig, tényleg csak egy órácskát. Ennek oka az volt, hogy szerettük volna megnézni késő délután még a Márványpartot, igaz, hogy arrafelé jöttünk el délelőtt, de akkor nem akartunk benézni, mert mindenki mondta, hogy nagyon sokan vannak ott napközben, szinte lépni sem lehet. Gondoltuk estefelé talán jobb a helyzet, ami végül beigazolódott.
Az oda vezető út viszont katasztrófa volt. A kocsink totál fehér lett a sok márványportól, ráadásul olyan döcögős, dimbes-dombos utakon jártunk, hogy a párom egyfolytában azon aggódott, hogy a kocsi felfüggesztésével valami baj lesz. Mire odaértünk, alig voltak páran, a nap akkor kezdett lemenni és maga a part tényleg csodaszép a kék tengerrel és a hófehér márványhomokkal.
Kis Márványpart – fantasztikusan kék tengerrel
Természetesen én megfürödtem, nem hagyhattam ki, a másik felem meg engem fényképezett, ahogy fürdök, mondta, őt annyira nem hatotta meg az egész, legalábbis a bulizós fiatalok és hangos zsivaj.
Sajnos, hogy a természeti szépséget kissé megöli az ott dübörgő zene (szó szerint az, a saját hangomat sem hallottam), a rengeteg napágy – szerintem napközben egy tűt sem lehetne ott leejteni. Pedig a természeti szépsége páratlan a helynek, csak túlzottan „civilizált” lett. Nem bántam, hogy ilyen későn jöttünk, egy kicsit nyugisabb volt talán, fiataloknak (vagy inkább bulizni szerető embereknek) kifejezetten ajánlom a helyet, ők nagyon fogják élvezni. Pedig én is szeretem a görög zenét, csak éppen normál hangerőn hallgatva.
Ha nem lenne a tömeg és az üvöltő zene, akkor talán még a kis koktélbárral együtt is hangulatosabb lenne ez a partszakasz.
A kis Márványpart immár kiürülve
Így hát Saliara beach is bekerült az emlékeink közé, a Márványpart másik részére nem mentünk át, így is örültünk, hogy épségben leértünk az autóval. Hazafelé még bementünk az Arventidis nevű szupermarketbe bevásárolni, Ági ajánlotta, valóban olcsóbb, mint a többi, jól bevásároltunk, főleg gyümölcsből, joghurtokból, és üdítőkből. Azt a mézédes, görög szőlőt nem tudtam megunni. :)
Hulla fáradtan értünk az Ifigéniába, szerintem kettő másodperc alatt aludtunk el.
Szerda
Ébredés után én mentem a pékségbe, kiálltam a kb. 20 emberből álló sort, de talán annál jobban esett megenni a szerzeményeimet. Ami megtetszett, mindenből vettem, úgy voltam vele, hogy ma úgyis strandolós napot tervezünk, ami megmarad. azt levisszük magunkkal, ha megéheznénk a nagy aktív vízi ping-pongban.:) Fürdőzés előtt azonban bevittük a kocsit egy benzinkútra (ez majdnem a pékséggel szemben volt, ha jó emlékszem), a tegnapi márványpartos túra után muszáj volt lemosatni, mert úgy nézett ki szegény, mint Hófehérke. A poén az volt, hogy rajtunk kívül állt még ott pár autó, amiről messziről lerítt, hogy ők is arrafelé jártak.:) Nem is emlékszem hány centet kellett bedobni egy automatába, és akkor pár percig nagy nyomású víz folyt a slagból, amivel le tudtuk mosni a fehér port.
Kb. délelőtt 11 órától délután 5-ig voltunk lent a strandon, ahol megint jó sokan voltak, ahogy az főszezonban szokás. Édességhiányomat kora délután a közeli cukrászdából hozott finomságokkal enyhítettem (a Mamma Grill mellett van), amit a párom hozott egy nagy dobozban és ott a kis napernyőnk alatt lakmároztunk.
Illetve ez túlzás, mert én egy darab süti után úgy éreztem, hogy végem van, kipukkadok, ilyen édes valamit még életemben nem ettem. Szuflé volt talán, a kis porcelán tálkát örökbe adták hozzá, már ezért megérte. :)
Egy kisebb csoport a vízben állította fel a grillsütödéjét, és ott kezdtek el húst grillezni,olyan mennyei illatok voltak, azon gondolkoztam, hogyan lehetne a közelükbe jutni.:) De győzött bennem az udvariasság, és a szuflé okozta tele pocakom, így megbékéltem, hogy majd vacsorára valahol ehetek némi grill ételt. Úszni alig bírtunk az édesség után, de muszáj volt a vízbe menni, a hőmérő higanyszála ugyanis igencsak felcsúszott kora délutánra.
Estére különleges programot terveztünk, hiszen augusztus 15. a görögök egyik legnagyobb, Szűz Máriához kötődő vallási ünnepe, és az Ágitól kapott információk szerint a szomszédos Panagia településen kirakodóvásár van ilyenkor este, valamint mise és valamiféle felvonulás. A lelkünkre kötötte, hogy valahol nagyon a falucska szélén parkoljunk, mert annyi autó lesz, hogy utána nem fogunk tudni kiállni onnan. Nagyon nehezen sikerült csak egy olyan helyet találnunk, ahol úgy gondoltuk, hogy visszafelé is ki fogunk tudni jönni. Mindenhol rendőrök voltak, ők biztosították a rendet faluban – ez is ritka látvány Görögországban! :)
Őrült nagy tömeg volt, mi ennek dacára elindultunk felfelé a templomhoz, és az út mellett végig különböző árusok kínálták portékájukat, volt ott a csilingelő bilitől kezdve a Gucci (utánzat) táskáig minden.
Panagia kötelező fényképeznivalója :)
Pár apróságot vettünk csak, aztán egy óra múlva már alig lehetett mozdulni a tömegtől, és jobbnak láttuk elindulni visszafelé. Ráadásként a gyomrom is jelzett, hogy bizony már rég megemésztette a délután megevett sütiket, és kellene valami utánpótlás. Először azt fontolgattuk, hogy eszünk ott Panagián valami étteremben, de aztán látva, hogy minden taverna dugig volt emberekkel, meggondoltuk magunkat.
A híres panagiai kis cukrászdában vettünk pár süteményt másnapra, aztán megkerestük az autót – ami nem volt könnyű feladat – és hazafelé vettük az irányt.
Annyira éhesek voltunk, hogy azonnal a parti sétányt céloztuk meg, és most a körhinták irányába indultunk, hogy keressünk egy eddig ismeretlen éttermet, a változatosság kedvéért. Az a baj, hogy elfelejtettem nevét, ahová beültünk, ez van ilyenkor, mikor jó pár hónap elteltével írja az ember a beszámolót és rendetlenül jegyzetel. :)
Muszakát ettem, a párom báránysültet, annyira ettől nem voltunk elájulva, kissé hiányoltam róla fűszereket, nekem ízetlen volt, de jóllaktunk, és ez volt a lényeg. Rengeteg étterem van a parti sétányon, nagyon élvezetes közvetlen a tenger mellett ülni, és hallgatni a moraját. Vacsora után még sétálgattunk picit az üzletek között, aztán hamar kimerültünk, és irány az ágy.
Megjegyzem, hogy hihetetlen, milyen jókat tudtam aludni a szállásunkon, még az ágyúdörgés sem tudott volna felébreszteni. Köszönhető ez a szállásunk fekvésének is, ide már nem hallatszottak fel a sétányról és a központból kiszűrődő zajok.
Csütörtök
Igazából egészen aktívak voltunk egész héten – már a menőkét, meg a kocsikázást, meg széjjelnézést illetően -, mégis igazi kiránduláson még nem voltunk, így ezt erre a napra terveztük. Azt tudtam, hogy Alyki irányába indulunk el, biztos voltam benne, hogy nálam ez a romok miatt egészen hosszú programra fog sikeredni, ezen felül még valahol fürdőzésben is gondolkodtam. Ági szinte minden megnézendő partot bejelölt a térképen, úgy véltem, egy majd csak útba esik. Aztán ha esetleg, lenne még időnk, akkor elindulunk a szigeten Limenaria irányába (azt sejtettem, hogy odáig nem jutunk el) és nézelődünk. Szívem szerint az összes strandot megnéztem volna még aznap, de tudtam, hogy ha egy megtetszik, úgyis leragadunk, illetve lustálkodást is terveztünk, nem csak rohanást. :)
Valahol azért mélyen legbelül úgy éreztem, hogy nem voltam akkor elég hűséges a szigethez, és amennyire megszerettem ezt a helyet, és amilyen érzéseket keltett bennem, én nem viszonoztam, hiszen a valódi látnivalók közül, amik még Thassos bensőjében rejteztek, én egy csomó dolgot kihagytam.
Talán a lelkem mélyén már sejtettem, hogy úgyis vissza fogunk még térni ide? :)
Elindultunk reggel 9 óra körül, a kedvenc meglepetés zsemléimmel felszerelkezve ennivaló gyanánt, viszont - mint később kiderült - az előre jól lefagyasztott vizes palackokat szépen otthon hagytuk.
Az Alyki felé tartó hegyi utacska valami fantasztikus látvány nyújt az utazóknak, lélegzetelállító a kilátás szinte minden pontjáról. Volt, hogy újra meg újra megálltunk pár száz méter után, hogy gyönyörködhessünk az alattunk elterülő királykék tenger szépségében. Rajtunk kívül is rengeteg ember állt meg a kis kilátószerű (nem tudom, külön e célra alakították-e ki őket, vagy maguktól lettek ilyenek :) peremeken, hogy fotózza az alattunk elterülő, a kék összes színében pompázó tengert.
Alyki felé – egy kis kilátónál
Útközben meglepődve láttam, hogy szinte minden kanyarnál van egy archeological site tábla, vagyis mindenhol található némi ókori maradvány, legnagyobb örömömre. Hozzáteszem, van ahol ez csak tényleg minimális régi követ takar, nem is álltunk meg az összes ilyen helyen, mert akkor sosem értünk volna úticélunkhoz. :)
Először túlmentünk Alykin – mondván előbb nézzünk már szét távolabb is, aztán majd visszafelé jön a hőn áhított márványbánya. Elmentünk egészen az Archangelos kolostorig, de kicsit visszarettentett, hogy ránk akarták adni azokat a borzasztó színű és szagú ruhákat a belépéskor, (tudom… tudom… szégyen, hogy ez eltántorított minket), másrészt már egyfolytában Alykin járt az agyam, szerintem egyszerűen csak nem akartam húzni az időt. :)
Úgy voltunk vele, hogy esetleg még visszajövünk másnap, hosszú öltözékkel felszerelkezve. Mondhatom, hogy ebből semmi nem lett, pedig annyian mondták a fórumon, hogy a kolostorból csodálatos a kilátás, megéri bemenni, már a fényképezkedés kedvéért is. Ezt is legközelebb. :)
Így hát visszamentünk Alykihez, ahol az út szélén már ekkor iszonyú nagy kocsisor állt, alig találtunk helyet, elég messze sikerült leparkolnunk, de sebaj, ez megért minden gyaloglást. :) Itt találtunk egy kis boltot, ahol feltankoltunk vízzel, és elindultunk a félsziget bal oldalán, valamiért ez volt a legszimpatikusabb kiindulópont. A fejemben volt az a rengeteg kép, amit átnéztem még otthon az indulás előtt, és tudtam, hogy kb. mire számíthatunk, egyfolytában a fotókon látott köveket, falakat, helyeket kerestem.
És imádtam mindent, amit ott láttam! :) Minden ókori kövön üldögéltem egy kicsit, mindent jó közelről megnézegettem, és megnyugodva konstatáltam, hogy legalább itt rendben van tartva a hely, le van nyírva a fű, nincs nagy gaz, mint ahogy Limenasban volt.
Alyki ősi kövei
Amerre köveket láttam, arra mentünk, ez volt az irányadó. :) Plusz ugye tudtam, hogy itt van valahol az ókori márványbánya, de akkor még fogalmam sem volt, hogy merre, úgy véltem, hogy nem akkora nagy a sziget, egyszer úgyis rábukkanunk. A romok után jött a fehér sziklákkal övezett tengeri kilátás, és én hegyen-völgyön át másztam rá a hatalmas sziklákra, hogy minél jobban ki tudjak menni a tenger partjához (még jó, hogy vittem úszócipőt, mert rájöttem, hogy mivel ennek a talpa nem csúszik, ezért tökéletes a kövek megmászásához), a párom meg egyfolytában azon aggódott, hogy mikor fogok lezuhanni, vagy megcsúszni valahonnan.
De megérte, a látvány önmagáért beszélt. :)
A végtelen tenger kékje, a hófehér kövek halmai, a nyári forróság, a meleg szellő valami nyugtató és szinte nem is evilági egyveleget alkotnak azon a helyen, az embernek nincs szíve eljönni onnan. Csak ülni… bámulni… érezni a hely varázsát, mítoszait, mintha a nagy görög istenek is ott lennének velünk. Talán Afrodité, vagy Pallasz Athéné bele is illene a táj szépségébe, ők otthon éreznék magukat ott. Ott merengve József Attila Ódája jutott eszembe:
„Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.”
Alyki sziklái
A varázs teljesen rabul ejtett minket, de lassan tovább kellett állnunk. Próbáltunk tovább menni a kitaposott kis ösvényen, ami elvileg átvezetett a félsziget másik oldalára, ám annyira benőtték a bokrok, hogy egy szakaszon nagyon nehezen lehetett haladni és eléggé köves is volt a út, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, és a másik irányból közelítjük meg a bányát. Valamint volt még egy nagyon hülye indokom is… A bokrokkal benőtt, kavicsos, sziklás úton eszembe jutott, hogy több, a helyről szóló írásban is olvastam, hogy az ilyen vidéken bizony előfordulhatnak kígyók, s a gondolat annyira befúrta magát az agyamba, hogy nem bírtam szabadulni tőle, és mivel én és a kígyók nem igazán vagyunk jó barátságban, nem kockáztattam, hogy akár eggyel is szembenézzek. :) Tényleg hülye indok, de ha egyszer van más megközelítése is a túloldalnak, akkor inkább azt választottuk, főleg, hogy azok a szúrós bokrok is eléggé utunkat állták.
Visszamentünk a kiindulópontunkig, természetesen közben még hatvanszor álltunk meg fotózni és megsimogatni a köveket – ez az én reszortom volt. :) Valami olyan érzés bujkált bennem végig, hogy ha megérintem ezeket az ősrégi romokat, talán átveszek valamit az ókori életből, az akkori mindennapokból. Nos, még jó, hogy nem járt arra senki, mert tuti hülyének nézett volna, ahogy a köveket simogatom. :) Megjegyzem, persze, hogy egyedül voltunk, kb. egy óra körül járhatott az idő, a legnagyobb hőség volt. :) A kisboltban még egyszer fel kellett tölteni a vízkészletünket is.
Sikeresen átjutottunk a Márványbányához – közben megmártóztam Alyki strandján is, amitől egyáltalán nem voltam elájulva. Oda nem a fürdésért kell menni, ez már tuti.
Több ezer éves falak Alykin
A bánya maga teljesen olyan, mint valami holdbéli táj, érdekes és egyben nagyon vibráló a hely. Ha foglalkoznék ilyen energiavonalas dolgokkal, okosabb lennék, de az tuti, hogy ott fut át valami ilyen izé, ezt maximálisan éreztem. (Ági ezt biztosan tudja… és mivel állítólag a sziget alatt pontosan ilyen energiavonalak keresztezik egymást, így hátha nemcsak képzelődtem…:)
Azt hiszem itt jöttem rá, hogy én előző életemben biztosan az antik Görögországban éltem, nem ok nélkül vannak ilyen erős hatással rám ezek a régi kövek. Mármint a régi görög kövek. :) Az ilyen helyszíneken az ember valahogy mintha másképp látná a körülötte lévő világot. Valahogy ott abban a nyugalomban át lehet értékelni mindent, ami körülöttünk van. Az utazás, a megismerés nagyon fontos, ezáltal leszünk bölcsebbek, és tapasztaltabbak.
Na de félre a filozofálással, vissza még Alykihez.
Sokan voltak a félszigetet körülvevő kis ösvényeken is, sokan a tengeri állatkákat nézték a pici vízben, tele volt rákokkal, sünökkel és egyéb általam nem ismert élőlényekkel. Valaki célirányosan halászni ment oda, és talált is sok apró vízi valamit, de számomra ezek meghatározhatatlanok voltak. :) Érdemes oda is vízi cipőt vinni, mert a sziklák nagyon csúszósak és kb. 10 cm-es víz áll rajtuk. Egy halászbácsi pontosan előttünk csúszott bele a vízbe, meg is ütötte megát, úgy segítettük fel, pedig rajta még cipő is volt.
Ekkorra már annyira elfáradtunk, és főleg kiszáradtunk a forróságtól, hogy úgy döntöttünk, ideje mennünk és keresnünk egy fürdésre alkalmas partot (mint mondottam, Alyki strandja nem jött be, másfelé is szét akartunk nézni). Így a Márványbánya és az Ódát idéző sziklás hely közötti rész kimaradt, nem tudom mekkora terület az, és mi van ott, de biztos, hogy körbe lehet menni, így ezt legközelebb bepótoljuk. :)
Alyki – ókori márványbánya
A térképen be volt jelölve a Paradise beach, és pont útba esett hazafelé, így du. 3 óra körül ott kötöttünk ki. Lemenni kocsival nem egyszerű, oldalt végig parkolnak, ráadásul meredek, kanyargós és poros. A strand melletti parkolóban egy pénzérmét sem lehetett volna leejteni, annyi kocsi volt, ezért vissza kellett mennünk felfelé, hogy az út mentén találjunk helyet. Ez nagy nehezen sikerült csak, kb. félúton, szóval még gyalogolnunk is kellett a meredek hegyen. Pedig első megérzésre még fent a rendes út mellett akartunk megállni, de valamiért lejjebb mentünk, hát tanultunk belőle. Ha ide nem korán megy az ember fia, akkor esélye nincs a strand melletti parkolásra, sőt már feljebb sem nagyon. Ráadásul a Márványparthoz hasonlóan itt sem könnyű a kocsik között lavírozni, por van, jönnek szembe, közben bukkanót kerülni, de azért nagy a lejtő is, arra is figyelni... De már ezt is tudjuk. :)
A parton emberek és napágyak tömkelege várt minket, valahol középen pont volt egyetlen szabad ágy – szerintem kizárólag ránk várt :) - ahová letelepedtünk. A mély homok forró volt, szinte égette a lábunkat, a víz viszont hűsítő, lassan mélyülő, hatalmas hullámokkal, amit nagyon élveztünk, a Golden beachnél egyedül ezt hiányoltam. Itt is nagyon szép kék a víz, s bár a parton tömeg volt, érdekes módon a vízben annyira nem. A napernyők alatt hűsölt inkább mindenki. Érdemes volt ellátogatni ide, csak a fel- és levezető út nem volt valami fényes, maga a part gyönyörű, a hullámok, a környező hegyek, sziklafalak látványa (és nem utolsósorban a rajtuk ugrándozó kecskék) igazi kikapcsolódást nyújtanak. Egyetlen vendéglátó egysége van a helynek, ahol enni és inni is lehet, bár ez is eléggé tömve volt, és nem is volt túl olcsó. Csak vizet vettünk és kávét, mert még volt pár szendvicsünk és péksütink.
Tömeg Paradise beachen
Este 6 órakor indultunk vissza a szállásunkra, útközben még meg-megálltunk pár fénykép erejéig. Hulla fáradtak voltunk, vacsorázni már nem volt kedvünk, így én mártírként vállaltam, hogy lemegyek a Mamma Grillbe, és hozok némi gyrost. Végül aztán pár darab suvlakit is becsomagoltattam a Rönkösnél, ha már ott voltam a szomszédban, és itt még sosem ettünk, meg kellett kóstolni azt is. Minden nagyon finom volt, még maradt is másnapra, bár ismét levontuk egy nagy tanulságot, hogy a gyros kihűlten, másnaposan azért már nem olyan finom…:)
Péntek
Utolsó teljes napunkat lustálkodással szándékoztuk eltölteni, illetve némi ajándékvásárolgatással, bevásárlással a hazaútra. A szokásos pékség-túra után – ahol egyre több újdonságot fedeztem fel, és már nem győztem kóstolgatni, - de a cream pie és a meglepetés zsömlék legyőzhetetlenek maradtak -, a strand felé vettük az irányt. Ismét 40 fok volt, tenger nélkül ilyenkor nehéz az élet. :)
Ekkor jegyeztem meg először, hogy annyian riogattak a darazsak rajával, mégis mi talán nagyon elvétve találkoztunk velük, már a kalcium ampulla is elengedhetetlen kelléke lett a strandtáskámnak. Ez náluk biztosan hónapfüggő, vagy nem tudom.
Ebédre Mammánál gyrost ettünk, strandoláskor jól jön, hogy van ilyen fincsi gyrosos pár lépésnyire. Sétálgattunk a kikötőnél, én el-el szaladtam megnézni a közeli ajándékboltok kínálatát, amit egyébként már kívülről fújtam a párom szerint. :)
Skala Potamia kikötője
Mindenáron szerettem volna megnézni az integetős mólót, a webkamerán mindig annyira jól nézett ki, hogy onnan üdvözlik a nyaralók az itthon maradottakat, de annyira meg voltam elégedve a saját strandrészünkkel, hogy nem voltam hajlandó elmozdulni onnan, még az sem motivált, hogy puszit küldhetek a hazaiaknak. Délután 3 körül felszedelőzködtünk, és az Ifigénia hűvöse után (a légkondi aranyat ért) elindultunk autóval, hogy még egyszer megnézzük Panagiát, mert láttunk ott egy kis bazárt, ahol szőnyegeket, terítőket és minden effélét árult egy öreg bácsi. Ezen kívül még Limenasba is vissza akartunk menni egyszer, sok dolgot ott láttam a legolcsóbban, amit meg akartam venni és a Arventidisben is szerettünk volna bevásárolni. Panagiában sikerült beszereznem egy kisebb kék-fehér, görög mintás szőnyeget, ami azóta a nappalink éke lett, és mindig Thassost juttatja eszembe, valamint sálat, és hímzett terítőket is vettünk. Limenasban a szokásos útvonalunkat jártuk be a kikötőtől a sétálóutca végégig, és mindenki ajándékát sikerült megvennünk. Ezt megünnepelvén beültünk a gofris-fagyis cukrászdába, ahol muszáj volt még az utolsó napunkon enni egy ilyen finomságot, Magyarországon ezt nem ismerik. Ilyen finomat meg pláne nem. :)
Hazafelé a szupermarketben megvettük a hazaútra a szendvicshez valókat, valamint némi frappét, tejtermékeket, olivaolajat, gyümölcsöt, édességet, hogy legyen itthon majd egy kis görög utánpótlás.
Az apartmanban nekiálltunk a pakolásnak, hogy reggel már ne kelljen semmi ilyennel fogalalkozni, sőt a nagyja cuccot le is hordtuk a kocsiba. Este aztán elindultunk az utolsó skala potamiai sétánkra és vacsoránkra. A Koralliban ettünk, nekünk ez jött be a legjobban az éttermek közül, én tengeri herkentyűs grill tálat kértem (ilyet itt ettem először, és nem is minden tetszett rajta :), a párom pedig valamilyen marhahúst. Ezen az estén a darazsak is megérkeztek, mintha tudták volna, hogy utoljára vagyunk itt.
A pincérek meggyújtották nekünk a kávét egy hamutartóban, ami egyéként valóban hatásos ellenük, bár néha hajkurászni kellett őket, hogy nyugodtan tudjunk enni.
A Koralli étterem este
Vacsora után még koktéloztunk és egy nagyot sétáltunk a meleg augusztusi éjszakában. Minden olyan nyugalmat árasztott, minden olyan magával ragadó volt. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a sziget még visszavár minket, még tartozunk neki egy látogatással. Annyi szépséget és különlegességet adott nekünk ez a hely, annyi szép emlékkel gazdagodtunk általa, hogy még látnunk kell majd… Este elköszöntünk Efiéktől, akik egyébként egy apró ajándékot is hagytak az ajtónkra akasztva, majd utoljára nyugovóra tértünk itt.
Szombat
8 órakor már készen voltunk az indulásra, hisz előző nap a legtöbb dolgot már a kocsiba is berakodtuk, így csak a pékségnél kellett megállnunk, és várt minket a hazaút. Pontosan elértünk egy kompot, és bizony fájó szívvel búcsúztunk el a szigettől. A tenger annyira hullámzott, hogy a kompon lévő autóknak fél percenként szólalt meg a riasztója, szóval nem éppen egy csendesen merengő útra sikeredett, de ekkor már csak és kizárólag azon járt az eszünk, hogy hosszú út áll még előttünk az otthonunkig.
Bementünk a vámmentes boltba egy kis mazsolaborért és ouzóért, óriási volt a tömeg, szinte egymáson gázoltak át az emberek, a pénztárnál viszont nagyon gyorsan haladtunk. A hazaút sem telt eseménytelenül, a határokon hosszú sorok kígyóztak, és a szerb-macedón részen tűz ütött ki a nagy forróság miatt, ezért az összes határőr a tűzzel foglalkozott (annyira közel volt, hogy a szélső sáv nem is működött, szállt a pernye össze-vissza, eléggé felkavaró látványt nyújtottak a hatalmas lángok), sőt otthagytak csapot-papot, és mentek oltani, emiatt a kocsisor eléggé feltorlódott ott is. Tűzoltót pedig egy darabot nem láttunk, lehet, hogy a szerbeknél ez is a határőrök hatáskörébe tartozik. :)
Éjjel értünk haza, fáradtan, elcsigázva, tele élményekkel, mesélnivalóval. És azt hiszem, hogy nagyon sok ismerősnek meghoztuk a kedvét, hogy meglátogassák a szigetet.
Összegzésképpen elmondhatom, hogy fantasztikus nyaralásunk volt. Sok helyen jártam már Görögországban, és mikor egyik kedves fórumtársunk úgy jellemezte a szigetet, hogy más, mint a többi hely, nem értettem, miért. Rá is kérdeztem, hogy akkor nem is fog tetszeni? Válaszként csak annyi jött, hogy majd meglátom, miért mondta ezt.
És megláttam.
És rájöttem.
De megmagyarázni máig nem tudom.
Ez a kis sziget szinte mágnesként hat az emberre, biztosan az Istenek kezei vannak a dologban, hogy megteremtették, másként hogyan lehetne ilyen hatással ránk? Igen, elfogult vagyok. Az ember elfogult azokkal a dolgokkal, amiket szeret. Máshol is jártam már, mással kapcsolatosan is így éreztem, csak ez sokkal mélyebbről jön. Sok gyönyörűség rejtezik Hellasz szívében, ami mind megkapó a maga nemében.
Thassos viszont tényleg más. Mintha ennek a helynek lelke lenne… mintha valami láthatatlan kapocs keletkezne közte és az utazók között. Hogy ez miért van így, nem tudom… De bizton állíthatom, hogy engem teljesen megbabonázott, és minden megvan ott, ami egy igazi, felhőtlen görög nyaraláshoz szükséges. Lenyűgöző tájak, szebbnél-szebb partok, kedves helyiek, az ókor emlékei.
Thassos a mosoly és a szeretet szigete, és ez mindent elmond róla. Legyen tehát ez a végszóm.