Előkészületek
Zakynthosi nyaralásunk alkalmával említette valaki, hogy ő az előtte lévő évben Thassoson nyaralt, ekkor hallottam először a szigetről. Amikor elkezdtem az idei nyaralás tervezését, eszembe jutott és utánanéztem, mit is lehet tudni erről a szigetről. Már az első fotók lenyűgöztek, így alaposabb kutatásba fogtam, és Thassos bekerült a lehetséges célpontok közé. Mi általában nyár végén, valami jó kis buszos last minut-ot találva szoktunk utazni. Csak az úticélt szoktam előre kiválasztani, aztán utazás előtt néhány nappal befizetni. Ezt idén is így terveztem, tudtam, hogy valahová úgyis lesz hely a kiszemeltek közül. Ekkor egy családi beszélgetés során támadt az ötlet: a szüleimnek is volna kedve velünk Görögországba utazni, de nem busszal, hanem autóval és csak a szeptember 10. utáni időpont jöhet szóba, mert akkor már nincs 40 fok. Így hát újból kezdtem a keresgetést.
Lesz ami lesz alapon küldtem egy e-mailt Áginak, szállás után érdeklődve. Két-három levélváltás után megállapodtunk. Végül a Dimitris apartman mellett döntöttük, de nem a partit, hanem az utca felőlit választottuk, és nem is bántuk meg. Két teljesen különálló szoba, előtérből nyíló fürdő, és két hatalmas terasz- meg egy kicsi – várt bennünket. A kilátás valami mesés, szemben a hegyek, a túloldalon a tenger.
Reggelenként csak bámultunk ki a fejünkből ezt a gyönyörűséget látva.
Csak az a fránya villanyoszlop keserítette meg a sorsomat. Akárhogy hajolgattam, guggoltam, nem lehetett kiküszöbölni, vagy az oszlop, vagy a vezetékek voltak benne a képben.
Lesz ami lesz alapon küldtem egy e-mailt Áginak, szállás után érdeklődve. Két-három levélváltás után megállapodtunk. Végül a Dimitris apartman mellett döntöttük, de nem a partit, hanem az utca felőlit választottuk, és nem is bántuk meg. Két teljesen különálló szoba, előtérből nyíló fürdő, és két hatalmas terasz- meg egy kicsi – várt bennünket. A kilátás valami mesés, szemben a hegyek, a túloldalon a tenger.
Reggelenként csak bámultunk ki a fejünkből ezt a gyönyörűséget látva.
Csak az a fránya villanyoszlop keserítette meg a sorsomat. Akárhogy hajolgattam, guggoltam, nem lehetett kiküszöbölni, vagy az oszlop, vagy a vezetékek voltak benne a képben.
2010. szeptember 14. - 15.Egész nyáron vártuk, de ez a nap is eljött végre.
Este fél nyolc előtt néhány perccel beindítottuk a motort és nekiindultunk első autós görög utunknak. Előzőleg minden infót összeszedtem, amire csak szükség lehetett az út során, és hát minden úgy történt, ahogyan írtátok, mindenkinek köszönöm. Kényelmes tempóban haladtunk, két-három óránként megálltunk pihenőre, legfőképpen a lábdagadás elkerülése miatt. Tavaly a buszos úton akkorára dagadt Attila – a párom – bokája, hogy egy szumós is csak jelenthetett volna neki.
Macedóniában már világosban csodáltuk meg a Vardar folyó völgyét. A görög határon is megpihentünk, a fiúk megnézték a kínálatot a Duty-Free-ben. Keramotiba félkettő előtt érkeztünk, de nem volt időnk leskelődni, azonnal tereltek fel a kompra és pár percen belül már indultunk is.
Utaztam már komppal, ettől jóval nagyobbal is, de ilyen hajóútban még nem volt részem. Tudtam, hogy lesznek sirályok, kajával is készültünk, de az a látvány, amiben részünk volt, arra nem voltam felkészülve. Mikor elkezdtük dobálni nekik a kaját, valahonnan összegyűltek, repültek körbe-körbe a hajó körül és lecsaptak a falatokra. Halálos pontossággal kapták el többnyire még a levegőben. Először próbáltam fotózni őket, de a digitális gépemmel nem sikerült elkapni a pillanatot. Aztán már csak az etetésükkel foglalatoskodtam, élvezettel figyelve, hogyan kaparintják meg a falatokat.
![]()
Annyira lekötötték a figyelmemet, hogy nem is tűnt fel, mennyire fúj a szél. Igyekeztem úgy állni, hogy a jobb fülemet ne érje, gondoltam ez elég. De nem volt az, és ennek később fizettem meg az árát. Ahogy közeledtünk a szigethez, már azt filóztam, próbáltam felismerni néhány dolgot a parton, eszembe sem jutott bemenni szélvédett helyre.
Kisvártatva kikötöttünk, végre megérkeztünk!
A kompról lehajtva Skala Potamia felé indultunk. Közben felhívtam Ágit, aki útbaigazított bennünket és megbeszéltünk egy esti látogatást is. Pár perc múlva már le is parkoltunk a szállásunk udvarán. Beköltözés és az ilyenkor szokásos tennivalók elvégzése után a partunk felfedezése mellett döntöttünk. Ekkor már kezdtem érezni, hogy fáj a fejem, és gyanítottam, hogy fürdeni sem fogok. A házunk melletti kis utcácskán lesétáltunk a tengerpartra. Hát arra a látványra, ami fogadott, nem számítottam. Ezer fotót láttam már erről a partszakaszról, de egyiken sem ezt láttam. A part mentét kb. két méteres szélességben tengerifű borította. Láttam már ilyet pl. Korfun, de itt ez valahogy mellbevágott. Kicsit bentebb a víz tiszta volt és csalogató, de eddigre már fáradt voltam és nyűgös és a fejfájásom pedig egyre csak erősödött. Úgy döntöttem, felmegyek, bekapok valami gyógyszert és megpróbálok szundítani egy kicsit, hátha az majd segít. Attiláék maradtak, megkértem őket ,hogy majd hozzanak nekem egy gyrost, mert azt azért muszáj azonnal megkóstolni. Két órai kínlódás után felkeltem, mondanom sem kell, nem lettem jobban, sőt!
Máskor is fájt már a fejem, de ennyire még sohasem, eddigre már rájöttem, hogy biztos a hajón kaptam huzatot . Éhes lévén nekikezdtem az áhított gyrosnak, ami nagyon rossz volt, teli nyomva mustárral és ketcuppel. Az én kedvencem nem ilyen, úgyhogy csak az egynegyedét fogyasztottam el. Rájöttem, ezen a napon már csak az segít, ha vége lesz. Közben már a többieken is mutatkoztak a fáradtság jelei, Apukám elment aludni, és csak hárman vártuk Ágit, aki hamarosan meg is érkezett. Kaptunk tőle térképet, bejelölt nekünk rajta néhány érdekesebb dolgot és pár fontos információt a szigetről. Miután elment, már mindannyian csak alvásra vágytunk, így az első esti tavernás randevú elmaradt.
Este fél nyolc előtt néhány perccel beindítottuk a motort és nekiindultunk első autós görög utunknak. Előzőleg minden infót összeszedtem, amire csak szükség lehetett az út során, és hát minden úgy történt, ahogyan írtátok, mindenkinek köszönöm. Kényelmes tempóban haladtunk, két-három óránként megálltunk pihenőre, legfőképpen a lábdagadás elkerülése miatt. Tavaly a buszos úton akkorára dagadt Attila – a párom – bokája, hogy egy szumós is csak jelenthetett volna neki.
Macedóniában már világosban csodáltuk meg a Vardar folyó völgyét. A görög határon is megpihentünk, a fiúk megnézték a kínálatot a Duty-Free-ben. Keramotiba félkettő előtt érkeztünk, de nem volt időnk leskelődni, azonnal tereltek fel a kompra és pár percen belül már indultunk is.
Utaztam már komppal, ettől jóval nagyobbal is, de ilyen hajóútban még nem volt részem. Tudtam, hogy lesznek sirályok, kajával is készültünk, de az a látvány, amiben részünk volt, arra nem voltam felkészülve. Mikor elkezdtük dobálni nekik a kaját, valahonnan összegyűltek, repültek körbe-körbe a hajó körül és lecsaptak a falatokra. Halálos pontossággal kapták el többnyire még a levegőben. Először próbáltam fotózni őket, de a digitális gépemmel nem sikerült elkapni a pillanatot. Aztán már csak az etetésükkel foglalatoskodtam, élvezettel figyelve, hogyan kaparintják meg a falatokat.
Annyira lekötötték a figyelmemet, hogy nem is tűnt fel, mennyire fúj a szél. Igyekeztem úgy állni, hogy a jobb fülemet ne érje, gondoltam ez elég. De nem volt az, és ennek később fizettem meg az árát. Ahogy közeledtünk a szigethez, már azt filóztam, próbáltam felismerni néhány dolgot a parton, eszembe sem jutott bemenni szélvédett helyre.Kisvártatva kikötöttünk, végre megérkeztünk!
A kompról lehajtva Skala Potamia felé indultunk. Közben felhívtam Ágit, aki útbaigazított bennünket és megbeszéltünk egy esti látogatást is. Pár perc múlva már le is parkoltunk a szállásunk udvarán. Beköltözés és az ilyenkor szokásos tennivalók elvégzése után a partunk felfedezése mellett döntöttünk. Ekkor már kezdtem érezni, hogy fáj a fejem, és gyanítottam, hogy fürdeni sem fogok. A házunk melletti kis utcácskán lesétáltunk a tengerpartra. Hát arra a látványra, ami fogadott, nem számítottam. Ezer fotót láttam már erről a partszakaszról, de egyiken sem ezt láttam. A part mentét kb. két méteres szélességben tengerifű borította. Láttam már ilyet pl. Korfun, de itt ez valahogy mellbevágott. Kicsit bentebb a víz tiszta volt és csalogató, de eddigre már fáradt voltam és nyűgös és a fejfájásom pedig egyre csak erősödött. Úgy döntöttem, felmegyek, bekapok valami gyógyszert és megpróbálok szundítani egy kicsit, hátha az majd segít. Attiláék maradtak, megkértem őket ,hogy majd hozzanak nekem egy gyrost, mert azt azért muszáj azonnal megkóstolni. Két órai kínlódás után felkeltem, mondanom sem kell, nem lettem jobban, sőt!
Máskor is fájt már a fejem, de ennyire még sohasem, eddigre már rájöttem, hogy biztos a hajón kaptam huzatot . Éhes lévén nekikezdtem az áhított gyrosnak, ami nagyon rossz volt, teli nyomva mustárral és ketcuppel. Az én kedvencem nem ilyen, úgyhogy csak az egynegyedét fogyasztottam el. Rájöttem, ezen a napon már csak az segít, ha vége lesz. Közben már a többieken is mutatkoztak a fáradtság jelei, Apukám elment aludni, és csak hárman vártuk Ágit, aki hamarosan meg is érkezett. Kaptunk tőle térképet, bejelölt nekünk rajta néhány érdekesebb dolgot és pár fontos információt a szigetről. Miután elment, már mindannyian csak alvásra vágytunk, így az első esti tavernás randevú elmaradt.
2010. szeptember 16.
Mindannyian elég későn ébredtünk, a fejfájásom tovatűnt, kipihenve már alig vártam, hogy megkezdjük a sziget felfedezését. Előre nem határoztunk meg semmilyen programtervet, csak annyit, hogy a fontos „fürdeni valót” az első napokra tesszük, mert nem lehet tudni, mit tartogat számunkra az időjárás.
A reggeli elfogyasztása után ebben a szellemben indultunk el a Golden Beach felfedezésére.
Mivel az előző napon látott partszakasz nem nyerte el tetszésünket – bár Ági elmondta, hogy ez csak az évszakváltás miatt ilyen csúnya – Skala Panagia felé vettük az irányt fürdésre alkalmas részt keresve. Hamarosan meg is találtuk és végre megmártóztunk a tengerben. A víz picit hűvösebb volt, mint augusztusban lett volna, de egyáltalán nem volt hideg. Miután kipancsoltuk magunkat, tovább indultunk a part mentén. Ahogy haladtunk, egyre több helyet ismertem fel a webkamera képei alapján. És az öböl végén egyszer csak megérkeztünk a milliószor látott integető mólóhoz. Itt aztán tényleg úgy éreztem magam, mintha nem most lennék itt először.
Rengeteg kép készült, majd megpihentünk a padon, mivel mindenki megéhezett, elfogyasztottuk szendvicseinket. Miután kibámészkodtuk magunkat , visszaindultunk a falun keresztül. Időnként megállva, nézelődve, frissítőt magunkhoz vételezve késő délután érkeztünk meg a szállásra. Kis pihenés után felfrissülve indultunk az első rendes vacsi elfogyasztására.
Előtte még lesétáltunk a kikötőbe, majd a választásunk a Trata tavernára esett. Sokan dícsérték, gondoltuk kipróbáljuk. Nem kellett csalódnunk, az étel finom volt és bőséges. Rövid séta után hazatértünk, a teraszon beszéltük meg a friss élményeket, a másnapra tervezett programot, miközben figyelhettük a falu esti életét.
Ez a nap már nagyon jól sikerült, kellemesen elfáradva tértünk nyugovóra.
Mindannyian elég későn ébredtünk, a fejfájásom tovatűnt, kipihenve már alig vártam, hogy megkezdjük a sziget felfedezését. Előre nem határoztunk meg semmilyen programtervet, csak annyit, hogy a fontos „fürdeni valót” az első napokra tesszük, mert nem lehet tudni, mit tartogat számunkra az időjárás.
A reggeli elfogyasztása után ebben a szellemben indultunk el a Golden Beach felfedezésére.
Mivel az előző napon látott partszakasz nem nyerte el tetszésünket – bár Ági elmondta, hogy ez csak az évszakváltás miatt ilyen csúnya – Skala Panagia felé vettük az irányt fürdésre alkalmas részt keresve. Hamarosan meg is találtuk és végre megmártóztunk a tengerben. A víz picit hűvösebb volt, mint augusztusban lett volna, de egyáltalán nem volt hideg. Miután kipancsoltuk magunkat, tovább indultunk a part mentén. Ahogy haladtunk, egyre több helyet ismertem fel a webkamera képei alapján. És az öböl végén egyszer csak megérkeztünk a milliószor látott integető mólóhoz. Itt aztán tényleg úgy éreztem magam, mintha nem most lennék itt először.
Rengeteg kép készült, majd megpihentünk a padon, mivel mindenki megéhezett, elfogyasztottuk szendvicseinket. Miután kibámészkodtuk magunkat , visszaindultunk a falun keresztül. Időnként megállva, nézelődve, frissítőt magunkhoz vételezve késő délután érkeztünk meg a szállásra. Kis pihenés után felfrissülve indultunk az első rendes vacsi elfogyasztására.
Előtte még lesétáltunk a kikötőbe, majd a választásunk a Trata tavernára esett. Sokan dícsérték, gondoltuk kipróbáljuk. Nem kellett csalódnunk, az étel finom volt és bőséges. Rövid séta után hazatértünk, a teraszon beszéltük meg a friss élményeket, a másnapra tervezett programot, miközben figyelhettük a falu esti életét.
Ez a nap már nagyon jól sikerült, kellemesen elfáradva tértünk nyugovóra.
2010. szeptember 17.
Szép napsütéses reggelre ébredtünk – és ez az első héten végig így is maradt – így hát a fürdésre szavaztunk. Szokásos teendőink elvégzése után a Paradise Beach-re indultunk. Annyit még hozzátennék, hogy az indulás ideje nálunk sosem esett délnél előbb, kényelmes nyaralók lévén.
![]()
Mivel ide már autóval mentünk, gondoltam úgyis sok minden elfér, mindenkinek javasoltam, hogy tegyünk be cipőt is, mert nem lehet tudni, hol lehet rá szükség. Ez a strand szintén a legszebbek közé van sorolva, így nagy várakozással tekintettem elébe. Apró falvakon, kanyargós szerpentinen haladva láttuk meg a táblát, amely mutatta, már meg is érkeztünk. Keskeny földút vezetett az erdei parkolóba, ahonnan egy kis sétával érkeztünk meg. Hát megint nem azt kaptam, amire számítottam.
A part első része gyönyörű tiszta, néhol vízbe nyúló sziklákkal, kékesen csillogó víztükörrel, és teli nudistákkal. Tovább haladva a parton egyre több volt a vízifű, egyes szakaszokon szinte hegyben állt. Elsétáltunk a végéig, ahol sziklafal zárja a strandot, és itt már van némi árnyék. Ha tehetem, fehérbőrűként csak a lehető legkevesebb időt töltöm a napon. Itt a sarokban már a vízben is vastagon állt a kisodródott vízinövények halma. Borzasztó lehangoló volt, megszületett döntésem, én itt nem fürdök.
Ne gondoljátok, hogy lehúzó szándékkal írom ezeket a sorokat, ez egy gyönyörű strand, csak nem ebben az időszakban. Később már nem jártunk erre, az útról pedig nem igazán lehet lelátni menet közben, úgyhogy nem tudom, meddig tartott ez az állapot. Ennek ellenére a fiúk fürödtek egyet, addig mi a homokban tébláboltunk. Ha a rosszat elmondtam, akkor azt is meg kell említenem, hogy ilyen homokot még sehol sem éreztem. Nagyon puha, szinte bársonyosnak mondható, finoman simogató.
Innen tovább indultunk valami másik fürdésre alkalmas helyet keresve. Így érkeztünk meg Alikibe.
Fentről látszanak az ókori romok, két kis öböl stranddal. Az út mentén kialakított parkolóban hagytuk a kocsit és lefelé indultunk. Kis keskeny strandja mögött tavernák sorakoznak, de ennek meglátogatását későbbre halasztottuk. Elsőnek az ókori Aliki romjait vettük szemügyre. Kőből épített utacska vezet oda. Elsétálgattunk köztük, szusszantunk egyet a régi-régi köveken és csak élveztük a látványt. Innen már látható a másik strand is, ahol nem voltak sokan, gondolom a köves partja miatt. A kis öböl mentén látszik a víz alatt valamiféle kőpárkány – azt nem tudom, hogy ez valaminek a maradványa, vagy csak lecsiszolták a sziklákat – ahol többen is a víz alatti világot kutatgatták.
Mivel ide már autóval mentünk, gondoltam úgyis sok minden elfér, mindenkinek javasoltam, hogy tegyünk be cipőt is, mert nem lehet tudni, hol lehet rá szükség. Ez a strand szintén a legszebbek közé van sorolva, így nagy várakozással tekintettem elébe. Apró falvakon, kanyargós szerpentinen haladva láttuk meg a táblát, amely mutatta, már meg is érkeztünk. Keskeny földút vezetett az erdei parkolóba, ahonnan egy kis sétával érkeztünk meg. Hát megint nem azt kaptam, amire számítottam.A part első része gyönyörű tiszta, néhol vízbe nyúló sziklákkal, kékesen csillogó víztükörrel, és teli nudistákkal. Tovább haladva a parton egyre több volt a vízifű, egyes szakaszokon szinte hegyben állt. Elsétáltunk a végéig, ahol sziklafal zárja a strandot, és itt már van némi árnyék. Ha tehetem, fehérbőrűként csak a lehető legkevesebb időt töltöm a napon. Itt a sarokban már a vízben is vastagon állt a kisodródott vízinövények halma. Borzasztó lehangoló volt, megszületett döntésem, én itt nem fürdök.
Ne gondoljátok, hogy lehúzó szándékkal írom ezeket a sorokat, ez egy gyönyörű strand, csak nem ebben az időszakban. Később már nem jártunk erre, az útról pedig nem igazán lehet lelátni menet közben, úgyhogy nem tudom, meddig tartott ez az állapot. Ennek ellenére a fiúk fürödtek egyet, addig mi a homokban tébláboltunk. Ha a rosszat elmondtam, akkor azt is meg kell említenem, hogy ilyen homokot még sehol sem éreztem. Nagyon puha, szinte bársonyosnak mondható, finoman simogató.
Innen tovább indultunk valami másik fürdésre alkalmas helyet keresve. Így érkeztünk meg Alikibe.
Fentről látszanak az ókori romok, két kis öböl stranddal. Az út mentén kialakított parkolóban hagytuk a kocsit és lefelé indultunk. Kis keskeny strandja mögött tavernák sorakoznak, de ennek meglátogatását későbbre halasztottuk. Elsőnek az ókori Aliki romjait vettük szemügyre. Kőből épített utacska vezet oda. Elsétálgattunk köztük, szusszantunk egyet a régi-régi köveken és csak élveztük a látványt. Innen már látható a másik strand is, ahol nem voltak sokan, gondolom a köves partja miatt. A kis öböl mentén látszik a víz alatt valamiféle kőpárkány – azt nem tudom, hogy ez valaminek a maradványa, vagy csak lecsiszolták a sziklákat – ahol többen is a víz alatti világot kutatgatták.
Később felfedeztük, hogy ösvény vezet felfelé a dombra, ahol egy másik szentély romjait találtuk. Fentről pedig már a márványbánya maradványai is láthatók. Rövid nézelődés és kattintgatás után, mivel többet néztem a lábam elé mint a látnivalók felé, a többi rész felfedezését máskorra halasztottuk, mert hát a cipő a kocsiban maradt, papucsban pedig nem lett volna kényelmes a sziklákon, köveken járkálni. Visszatérvén a lenti romokhoz a szendvicseink elfogyasztásához kezdtünk, gondoltuk az árnyékban, a köveken ülve majd elfalatozgatunk. Azóta olvastam valahol, hogy ez büntetendő cselekmény – egy régi utikönyv szerint, nem tudom ma is így van-e.Mindenesetre a nyugodt eszegetésből nem lett semmi, mert a méhecskék nem hagyták. Végül rájöttünk, ha kiállunk a napra, akkor – valamilyen rejtélyes okból – békén hagynak bennünket.
Az uzsi befejeztével átsétáltunk az első strandra fürdeni. A víz nagyon kellemes volt, jót lubickoltunk, majd elfáradva hazaindultunk. Az úton megint kikerültük a szokásos kecske-csapatot, majd megálltunk Skala Potamia felett a kötelező panoráma-fotót elkészíteni az öbölről, és innen a szállásunk is jól látszott.
Kis pihenés meg miegyebek után a farönköst vettük célba, a különleges szuvlaki megkóstolása miatt. Mindannyian ettünk egy-egy adagot, a többiek sörrel, míg én üdítővel öblítettem le. Mivel nem húsból, hanem valamiféle húsos-szalonnából készítik, nem voltam túlságosan elragadtatva, de nem volt rossz. Picit később séta közben megláttuk a játéktermet, és betértünk csocsózni néhányat. Anyunak bizonyára jó kedve volt, mert kis könyörgés után sikerült rávennünk a játékra, mert ezt ugye hárman nem lehet. Nagyon vidámra sikerült este, aztán aludni tértünk.
2010. szeptember 18.
Ébredés után azonnal a teraszra mentem, majd megnyugodtam a derűs égboltot látván, mára ugyanis nagy terveim voltak: a MÁRVÁNYPART meglátogatása. Nagyon óvatosan kellett beadagolnom Apukámnak, hogy milyen út is vezet oda, kicsit tartottam tőle, nehogy autó-megóvás céljából lefújja a programot. Hamarosan bevágtuk magunkat az autóba Skala Panagia felé indulva, a fiúk ugyanis kitalálták, hogy megnézik a húsboltot, hátha lesz alapanyag egy jó kis magyaros pörkölthöz. Csak később vettük észre, hogy alig 60-70 méterre tőlünk is van egy. Anyukám is belelkesedett, mert ő meg pont arrafelé látott egy éppen neki való strandtáskát, amihez foghatót sehol máshol nem látott, szerelem volt ez első látásra. Én meg már tűkön ültem, de mindent csak szépen sorban. Így hát megálltam a húsboltnál, a többiek pedig szétszéledtek. Még sosem jártam Görögországban húsboltban, így azt hittem, nincs is semmijük, mert a pult üres volt, de aztán kiderült, hogy nem onnan, hanem a hűtőkamrából lehet választani. Végül is a meleg miatt ez logikus döntés. Tehát senki se gondolja, hogy nincs hús, azért mert nem látja.
Kis várakozás után úgy döntöttem, megfordulok az autóval, mert a húst úgyis vissza kell vinni, nem volna szerencsés a kocsiban pihentetni, míg mi pancsolunk. Aztán megláttam a fiúkat közeledni, kezükben a zsákmánnyal, majd Anyu is megjött az áhított strandtáskával a hóna alatt.
A húst biztonságba helyeztük, és most már tényleg a Márványpart felé vettük az irányt.
![]()
Mások beszámolójából már tudtam az utat, így Limenas előtt Makryammos felé fordultunk, majd odaérve a kerítéshez rágurultunk a földútra, ahonnan már „egyenes” út vezet a Márványparthoz.
6 km megtétele után megérkeztünk, picit fellélegeztem, mert nem volt vészes az út minősége. Eddig. De én még szerettem volna a nagy Márványpartot is meglátogatni, bőszen mutogattam a domboldalra, ahol néha feltűnt egy-egy személyautó, hogy nekünk is arra kell majd továbbmenni, és lám járható.
Leparkoltunk sok-sok szerb és bolgár autó mellé, és leballagtunk a partra. Csodaszép látvány fogadott bennünket, apró kavicsos part (márvány), türkizkék víz és néhány yacht az öböl vizén ringatózva. Ami nem tetszett, a szabályos sorokban felállított napernyők, mindkét oldalukon egy-egy napággyal, az álcahálóval árnyékolt büfé, ahonnan hangosan szólt a „düm-düm” zene. Ezek miatt teljesen elveszett az öböl eredeti hangulata, vadregényessége. Még az itthon látott képeken én a szűz partot ismertem meg és nem tetszett ez a változás, bár minden bizonnyal valakinek vastagodik ettől a pénztárcája.
Lepakoltuk cuccainkat a sziklák mellé, és miután kigyönyörködtük magunkat, belecsobbantunk a vízbe. A víz csak enyhén hullámzott, úgyhogy úszkálni is tudtunk benne.
Eltöltöttünk itt néhány órát, aztán sikerült rávennem a családot az indulásra, a másik márványpart felé. Felhajtottunk a dombra, innen még csináltam néhány képet, majd továbbhajtottunk. Néhány kanyar után megláttuk a márványfeldolgozó üzem gépeit. Egy kis öböl mellett elhaladva a többiek azt hitték, itt vagyunk, de én csak bizonygattam, hogy ez nem az, még át kell mennünk a gépek között, végig a márványporos úton. ( az Óz a csodák csodája után szabadon ) Szombat lévén nem kavargott a por a levegőben, csak az úton amit felkavartunk és fekete autónk lassan szürkévé változott. Tovább haladva az út minősége egyre romlott, már nagyobb köveken haladtunk és egyszer csak betelt a pohár Apukámnál és azt mondta ne tovább! Ekkor érkeztünk egy elágazáshoz, ahol pont jött egy helyi lakos dzsippel, és el is mondta, hogy innen az út már nem mezei autónak való. Tehát a megfordulás mellett döntöttek, én pedig elindultam megnézni a lefelé vezető utat. Tudtam, hogy itt kell lennie, nem lehet már messze, muszáj itt lennie, mert különben elmegyünk és én nem láthatom meg. Még pár méter, és egyszer csak megláttam a fák között az öböl vizén ringatózó hajókat. Na ugye!
![]()
Kis híján könyörögnöm kellett, mondtam csak az út eleje köves egy kicsit, aztán már csak az erdei aljnövényzet van az úton. Nagy nehezen meggyőztem őket, és óvatosan elindultunk lefelé. Végül az erdőben parkoltunk le néhány másik személyautó mellett, mert az utolsó pár méter már rossz és meredek is volt. Hát végre, megláthattam, és ez pont olyan háborítatlan volt, mint a képeken. Ahogy leértünk a partra, enyhe halszag terjengett a levegőben, a víz itt inkább zöldes, mint kék és szinte teljesen tükörsima volt. A homok pont olyan karamelles, rózsaszínes volt ahogy már többen is leírtátok, és nagyon puha, kellemes volt rajta járni. Viszont ennek a partnak az értékéből is sokat levon a keskeny parti sávot övező kerítés, és mögötte egy félkész épület. Belegázolva a vízbe, a kövek között lakó élőlényeket találtunk, apró csigákat, melyekbe rákok költöztek, halakat, a homokban megbúvó víziszöcske-féleséget, a kövekre tapadva tengeri sünöket. Egyet ki is vettünk, pár pillanat múlva már mozgolódni is kezdett, nyújtogatta a tüskéit Attila tenyerében. Miután megcsodáltuk, visszaengedtük az övéi közé.
Eddigre már csak egy pár maradt rajtunk kívül, mindenki más elment. Engem nagyon megfogott ez az öböl, főleg a csenddel és nyugalommal, ami itt eltölti az embert, na meg a szépsége sem volt kutya. Kár lett volna kihagyni!
Hazafelé a Skala Potamia-i benzinkútnál azonnal beálltunk a mosóba, és az autó újra fekete lett és még csak meg sem karcolódott. Mivel mindenki farkaséhséggel küzdött, a tavernázás mellett döntöttünk, és elindultunk keresgélni. Ezen az estén nagyon kellemes volt az idő, így az esti sétákra magammal vitt pulcsit fel sem kellett venni, ezért a parti sétányon néztünk szét, majd beültünk a Krambousa-ba. Ez a taverna minden este tömve volt, de pont találtunk üres asztalt a kinti részen. Hamarosan felvette a pincér a rendelést, és a kajára sem kellett sokat várni. Rendeltünk grill-tálat, gombás csirkét, sült halat, tintahalat. Eszegetés közben a lábunk alatt tekergőző macskáknak is dobtunk néhány falatot. Ezt látná az ÁNTSZ, biztos kiszabnának egy csomó bírságot, de hát ez Görögország, és itt csudajó dolga van a cicusoknak A vacsora megint finom volt és bőséges, utána még sétáltunk egy keveset, majd a teraszon is üldögéltünk kicsit, majd pihenni tértünk.
Kis várakozás után úgy döntöttem, megfordulok az autóval, mert a húst úgyis vissza kell vinni, nem volna szerencsés a kocsiban pihentetni, míg mi pancsolunk. Aztán megláttam a fiúkat közeledni, kezükben a zsákmánnyal, majd Anyu is megjött az áhított strandtáskával a hóna alatt.
A húst biztonságba helyeztük, és most már tényleg a Márványpart felé vettük az irányt.
Mások beszámolójából már tudtam az utat, így Limenas előtt Makryammos felé fordultunk, majd odaérve a kerítéshez rágurultunk a földútra, ahonnan már „egyenes” út vezet a Márványparthoz.6 km megtétele után megérkeztünk, picit fellélegeztem, mert nem volt vészes az út minősége. Eddig. De én még szerettem volna a nagy Márványpartot is meglátogatni, bőszen mutogattam a domboldalra, ahol néha feltűnt egy-egy személyautó, hogy nekünk is arra kell majd továbbmenni, és lám járható.
Leparkoltunk sok-sok szerb és bolgár autó mellé, és leballagtunk a partra. Csodaszép látvány fogadott bennünket, apró kavicsos part (márvány), türkizkék víz és néhány yacht az öböl vizén ringatózva. Ami nem tetszett, a szabályos sorokban felállított napernyők, mindkét oldalukon egy-egy napággyal, az álcahálóval árnyékolt büfé, ahonnan hangosan szólt a „düm-düm” zene. Ezek miatt teljesen elveszett az öböl eredeti hangulata, vadregényessége. Még az itthon látott képeken én a szűz partot ismertem meg és nem tetszett ez a változás, bár minden bizonnyal valakinek vastagodik ettől a pénztárcája.
Lepakoltuk cuccainkat a sziklák mellé, és miután kigyönyörködtük magunkat, belecsobbantunk a vízbe. A víz csak enyhén hullámzott, úgyhogy úszkálni is tudtunk benne.
Eltöltöttünk itt néhány órát, aztán sikerült rávennem a családot az indulásra, a másik márványpart felé. Felhajtottunk a dombra, innen még csináltam néhány képet, majd továbbhajtottunk. Néhány kanyar után megláttuk a márványfeldolgozó üzem gépeit. Egy kis öböl mellett elhaladva a többiek azt hitték, itt vagyunk, de én csak bizonygattam, hogy ez nem az, még át kell mennünk a gépek között, végig a márványporos úton. ( az Óz a csodák csodája után szabadon ) Szombat lévén nem kavargott a por a levegőben, csak az úton amit felkavartunk és fekete autónk lassan szürkévé változott. Tovább haladva az út minősége egyre romlott, már nagyobb köveken haladtunk és egyszer csak betelt a pohár Apukámnál és azt mondta ne tovább! Ekkor érkeztünk egy elágazáshoz, ahol pont jött egy helyi lakos dzsippel, és el is mondta, hogy innen az út már nem mezei autónak való. Tehát a megfordulás mellett döntöttek, én pedig elindultam megnézni a lefelé vezető utat. Tudtam, hogy itt kell lennie, nem lehet már messze, muszáj itt lennie, mert különben elmegyünk és én nem láthatom meg. Még pár méter, és egyszer csak megláttam a fák között az öböl vizén ringatózó hajókat. Na ugye!
Kis híján könyörögnöm kellett, mondtam csak az út eleje köves egy kicsit, aztán már csak az erdei aljnövényzet van az úton. Nagy nehezen meggyőztem őket, és óvatosan elindultunk lefelé. Végül az erdőben parkoltunk le néhány másik személyautó mellett, mert az utolsó pár méter már rossz és meredek is volt. Hát végre, megláthattam, és ez pont olyan háborítatlan volt, mint a képeken. Ahogy leértünk a partra, enyhe halszag terjengett a levegőben, a víz itt inkább zöldes, mint kék és szinte teljesen tükörsima volt. A homok pont olyan karamelles, rózsaszínes volt ahogy már többen is leírtátok, és nagyon puha, kellemes volt rajta járni. Viszont ennek a partnak az értékéből is sokat levon a keskeny parti sávot övező kerítés, és mögötte egy félkész épület. Belegázolva a vízbe, a kövek között lakó élőlényeket találtunk, apró csigákat, melyekbe rákok költöztek, halakat, a homokban megbúvó víziszöcske-féleséget, a kövekre tapadva tengeri sünöket. Egyet ki is vettünk, pár pillanat múlva már mozgolódni is kezdett, nyújtogatta a tüskéit Attila tenyerében. Miután megcsodáltuk, visszaengedtük az övéi közé.Eddigre már csak egy pár maradt rajtunk kívül, mindenki más elment. Engem nagyon megfogott ez az öböl, főleg a csenddel és nyugalommal, ami itt eltölti az embert, na meg a szépsége sem volt kutya. Kár lett volna kihagyni!
Hazafelé a Skala Potamia-i benzinkútnál azonnal beálltunk a mosóba, és az autó újra fekete lett és még csak meg sem karcolódott. Mivel mindenki farkaséhséggel küzdött, a tavernázás mellett döntöttünk, és elindultunk keresgélni. Ezen az estén nagyon kellemes volt az idő, így az esti sétákra magammal vitt pulcsit fel sem kellett venni, ezért a parti sétányon néztünk szét, majd beültünk a Krambousa-ba. Ez a taverna minden este tömve volt, de pont találtunk üres asztalt a kinti részen. Hamarosan felvette a pincér a rendelést, és a kajára sem kellett sokat várni. Rendeltünk grill-tálat, gombás csirkét, sült halat, tintahalat. Eszegetés közben a lábunk alatt tekergőző macskáknak is dobtunk néhány falatot. Ezt látná az ÁNTSZ, biztos kiszabnának egy csomó bírságot, de hát ez Görögország, és itt csudajó dolga van a cicusoknak A vacsora megint finom volt és bőséges, utána még sétáltunk egy keveset, majd a teraszon is üldögéltünk kicsit, majd pihenni tértünk.
2010. szeptember 19.Ezen a reggelen jó sokáig húztuk a lóbőrt, így megszavaztunk magunknak egy pihenőnapot. A majdnem délben elköltött reggeli után a fiúk szundítottak még egy nagyot, én pedig belevetettem magam az olvasásba. Kicsit később feldobtuk a pörköltet és hozzá krumplit. Nem tartozik a kedvenc kajáim közé, de a többiek meggyőztek, legfőképpen azzal, hogy nem lehet mindennap tavernázni, sokat árt a pénztárcának. Így viszonylag hamar, magyar gyomornak éppen megfelelő időben megvacsoráztunk, aztán emésztés közben jött az ötlet, hogy elég volt ennyi tespedés, valahova csak el kellene menni, járni egyet.
A gondolatot tett követte és rövid időn belül behuppantunk az autóba és irány Panagia!
Ez a falucska tőlünk mindössze néhány kilométerre volt fent a hegyoldalban, kilátással az öblünkre. Letettük az autót, és elindultunk a falucska bejárására. A főtéren azonnal felfedeztük a cukrászdát, ahol sok-sok finomság kellette magát, ide majd visszafelé beugrunk néhány nassolni valóért. A felfelé vezető utcán folytattuk utunkat, szinte olyan volt, mintha már jártam volna itt, egymás után bukkantak fel a képekről már jól ismert házak. Hamarosan megérkeztünk a szintén jól ismert vízeséses, hidacskás kis térre, ahol mi is elkészítettük a kötelező képeket. Jó nagyot sétáltunk, mindig rácsodálkozva erre-arra, a falu hangulata képes magával ragadni a látogatót, nagyon más világ ez. A cukinál megvettük a sütit és lassan a kocsihoz ballagtunk. Otthon aztán felpattintottam a dobozka tetejét, amiben a süti lapult, és hát mind elfogyott. Nem tudom, hogy miben, de valahogy ezen a napon is sikerült elfáradnunk, így hamarosan lefeküdtünk.
2010. szeptember 20.Ma már sikerült hamarabb ébrednünk, ezért kitaláltam, hogy meglátogatom a közeli pékséget, amire odaláttunk a teraszról is, valami finom péksüti ügyben. Anyukám is velem tartott, így nem egyedül kellett választanom. Vettünk mindenkinek tiropitát – ez fetasajttal van töltve – meg két almás pitét, amik akkorák voltak – korong formában – mint egy kisgyerek feje, benne rengeteg almával. A sok szendvics után ez volt nekem maga a mennyei reggeli!
Miután összeszedtük magunkat, ismét kirándulni indultunk, a cél ezúttal Theologos falu. Légvonalban nem lehet messzebb Skala Potamia- tól mint 15-20 km, de a hegyvidéki viszonyok miatt csak a sziget déli részéről – mármint személyautóval – lehet megközelíteni, az pedig kb.50 km. Aliki-ig a már ismert úton haladtunk, de mivel szinte végig a tenger mellett vezet sűrű kanyarokkal, néhol lent, néhol fent, egyáltalán nem volt unalmas. Potos-ban kellett elfordulnunk a sziget belseje felé, és hamarosan megláttuk a falut. Theologos szintén a kötelezően felkeresendő helyek között szerepel a hagyományos stílusú, kőből épült házaival. Az autóból kilépve azonnal megcsapott a meleg bennünket, így rögtön beültünk az első helyre, ami az utunkba esett. Ez egy nagyon klassz kis kávézó volt, nagy girbe-gurba ágú fák által árnyékolt kellemesen hűvös terasszal, jó kis görög zenével. A melegre való tekintettel frappét rendeltem, fagyival, a többiek pedig hűsítő söröcskét. Szépen sorban mindannyian meglátogattuk a mellékhelyiséget is - ezt azért írom le, hogy aki a jövőben majd erre jár, megtalálja, ha nagy a szükség – szóval a terasz végén kell lemenni egy kis lépcsőn, de nem tartozik a kávézóhoz, bármikor megközelíthető, szieszta időben is, csak mondtam Anyukámnak, hogy hajtsa le a fejét, amikor bemegy, mert picit alacsony a bejárat. ( Anyu kb. 155 cm magas)
A kávézó udvarából kilépve, majdnem nekimentem Anyunak, valami kis tumultusba szaladtunk bele, és hirtelen nem is értettem a helyzetet. Körülnéztem, hogy mi történt, és akkor megláttam a szakállas nőt az orrom előtt. Egyáltalán nem túlzok, szó szerint szakálla volt, fekete és vagy 1-2 centi hosszú – nem olyan sűrű mint a férfiaknak, de a szakáll, az szakáll – és pontosan a szemembe nézett. Hirtelen csak azt tudtam, hogy nem szabad nevetnem, de nem tudom az én szememben ő mit látott. Ekkor már azt is láttam, hogy a kisfia szaladt neki Apu térdének, aki viccesen meghajolt és utat engedett neki. A nő elmosolyodott és tovább mentek. Nagyon nehéz helyzet volt, mert egy pillanatra azt hittem, hogy balhé lesz, de aztán könnyen megoldódott a dolog. Ahogy eltávolodtak, már ki tudtuk engedni a gőzt, hát ilyet még csak TV-ben láttam, de neki biztosan többször kellett már a megbámulással szembesülnie. Most már vidáman indultunk sétánkra. Hamarosan megtaláltuk a kővel lerakott, kandeláberekkel szegélyezett sétautat, amely a macedón kőhídhoz vezet. Az volt a tervem, hogy ezen végig haladva, majd a végén a templomnál lyukadunk ki. Nekivágtunk hát, de egyáltalán nem mondanám séta-útnak, itt-ott 15-20 cm szintbeli különbség is volt a kövek között, ( a cipő pedig megint a kocsiban maradt ) aztán egyre sokasodott az úton a kecske-kaki, sűrűn kellett kerülgetni. Egy idő után Anyuék feladták, de mi csak mentünk tovább, mígnem a kis patak partjára értünk, ahol drótkerítésbe ütköztünk, gondolom a kecskék miatt. Szakadtabb ruhában át tudtunk volna jutni rajta, de inkább úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk és majd a másik oldalról közelítjük meg a hidat, amit ugye nekem mindenképpen látnom kell. A házak mellett sétálva nemsokára ismét megláttuk a sétányt, a kandeláberek miatt jól látszik, hogy merre kanyarog a falu szélén, és ismét próbát tettünk. Ezúttal tényleg megtaláltuk a hidat, ami nem nagy szám, de muszáj volt megnézni. Kattintgattunk néhányat, majd visszamentünk az úton, és tényleg az órás templomhoz érkeztünk. Megint a házak között sétáltunk, az érdekesebbeket meg is örökítettük, megtaláltuk a helyi néprajzi jellegű múzeumot is, ahová belépve valahogy nem találtuk igazán érdekesnek, úgyhogy ezt kihagytuk. Kicsit olyan ez a falu is, mintha más világba csöppenne az ember, picit fura teljesen másfajta életet élő emberek életébe bepillantást nyerni, de én imádok ilyen kis – főleg görög – falvakban mászkálni.
Nem tudom, mennyire volt meleg, vagy csak bent a faluban éreztük úgy, de alaposan kimerültünk, és az autó alapos kiszellőztetése után útra keltünk Potos felé. Itt is megálltunk nézelődni egy keveset, sok érdekes dolgot nem láttunk, szokványos városka és kész. A strandot és a környékét is megnéztük, a part nagyon keskeny, főszezonban az emberek itt hering módjára fekhetnek a napágyakon, de most sem voltak kevesen. A víz az itt is szép tiszta, úgyhogy nem rossz strand ez, csak nem tetszett. Kiültünk a mólónál lévő padok egyikére, már amelyiken éppen nem heverészett egy cicus, és csak bámultuk a tájat egy darabig, hisz mindkét irányban messzire lehetett látni. Mikor végeztünk eme fontos munkával, kocsiba csüccsentünk és Skala Potamia-t vettük célba. Útközben még megálltunk babot venni a pörkölt mellé, köret gyanánt a fiúknak, én pedig tonhal-konzervet vettem a sajtszószos tésztánkat felturbósítani. Amíg főtt a tészta, a teraszon beszélgettünk és közben bámultuk a szemben lévő hegyet, ami mögött éppen lebukott a nap. Vacsora után sem terveztünk már semmi mászkálnivalót, mára éppen elég volt. Éppen aludni indultunk, amikor meghallottam a tenger vad hullámzását, a mi nyitott teraszajtónknál. Gondoltam, ezt nekem meg kell néznem, ezért kirángattam az ágyból Attilát, és levágtattunk a partra. Őrületesen nagy hullámok voltak, sűrű egymásutánban, nagy robajjal csapkodva a partot. Attila először bátran belegázolt a vízbe, de aztán meggondolta magát. Így a sötétben nagyon félelmetes volt és irtó hangos. Hazaérve be kellett csuknom a zaj miatt a teraszajtót, csend lett és hamarosan beájultunk.2010. szeptember 21.
Kötelező reggeli kóválygás-mentesítő kávém – ez nálam alap, utazó kávéfőzőm már 20 éve jön velem mindenhová, volt olyan eset, hogy rezsót és alá vágódeszkát is kellett vinnem, ki is nevettek érte, de hát kit érdekel, mit gondolnak mások – felhörpintése után azonnal a pékségbe mentünk. Ezúttal sikerült vennünk spenótos pitát is – spanakopita – tanulmányi szempontból vizsgálatra. Én és a spenót nem vagyunk barátságban, utoljára a suliban a menzán találkoztunk – pedig a mi iskolánkban nagyon finoman főztek, emlékeim szerint spenótot csak egyetlenegyszer és soha többet – mégis szerettem volna megkóstolni. Érdekes módon finomnak találtam, valami fűszerrel kicsit megbolondították és nem volt tömény spenót íze. Sikerült alaposan belakmároznunk a sütikből, és lassan felkerekedtünk.
A mai napra Limenas bebarangolását terveztük. Megérkezve tettünk egy kört a városban és végül egy kis utcában sikerült megszabadulnunk az autótól. Legfőbb célpontunk a színház meglátogatása volt, így rögtön arra vettük az irányt. A táblák mutatták az irányt, ezért pár perc múlva már a lépcső aljában találtuk magunkat. Apukám a fájós térde miatt úgy döntött, nem jön fel, így csak hárman lódultunk neki a lépcsősornak. Felérve megcsodáltuk a romokat, alaposan körbejártuk az egészet. Egyes részein fából pótolták a hiányzó üléseket, így már lehet benne előadásokat tartani, amelynek megtaláltuk a nyomait is. Számomra mégis a kilátás volt a lenyűgöző. Hosszan ücsörögtünk a legfelső sorban a tájat kémlelve. A várromhoz már nem mentünk fel, nem akartuk, hogy Apu túl sokáig várjon egyedül. Aztán sétálgattunk a kikötőben, ellátogattunk a strandig, ami valóban nem túl nagy, de szerintem teljesen alkalmas a fürdésre, homokos parttal és szép tiszta vízzel rendelkezik.
Sokat fényképeztünk, megnéztük az agora romjait, betértünk néhány üzletbe is. Visszakanyarodva a régészeti múzeumhoz Anyuval úgy döntöttünk, megnézzük. Nagy meglepetésünkre a belépő csak 2 euróba került fejenként, és a vaku nélküli fotózást is engedélyezték. Mivel minden jól meg van világítva, ez gyerekjáték. Az első teremben fotókiállítás volt az ásatásokról, a többiben pedig az ásatásokon talált tárgyakat tekintettük meg. Láttunk mindenféle edényeket, korsókat, ékszereket, szobrokat, oszlopfőket és még nagyon sok mindent. Egy baj volt a múzeummal, hogy óriási.
Kívülről egyáltalán nem látszott, hogy mekkora. Kényelmes bejárására szükséges 2, de inkább 3 óra. Az első termekben még elolvastuk a táblácskákat, feliratokat, aztán már csak szinte átszaladtunk, egyrészt mert a fiúk vártak kint bennünket, másrészt mert az agyunk sem volt képes ennyi információt befogadni. Mire kiértünk, már minden összekavarodott a fejemben. A tömény információáradat ellenére is élveztem a látottakat, nem is értem, miért volt ennyire olcsó a beugró, aki erre jár, mindenképpen látogassa meg a múzeumot!
Kora este érkeztünk vissza a szállásunkra. A családi kupaktanács határozata alapján kis láblógatás után esti sétánkra indultunk. Mivel uzsonnánkat csak késő délután kebeleztük be, vacsora gyanánt betértünk Lénához egy gyrosra. Szépen sorban diktáltam neki, hogy melyikbe mit tegyen, az enyémbe csak tzazikit kértem. Húsból jó sokat pakolt, zöldekből már kevesebbet, és a tzaziki is lehetett volna fűszeresebb, de végül is ehető volt.
Ezen az estén a tenger megint rendetlenkedett, a hullámok hangos hancúrozása miatt ismét becsukott ajtó mellett hajtottuk álomra a fejünket.
A mai napra Limenas bebarangolását terveztük. Megérkezve tettünk egy kört a városban és végül egy kis utcában sikerült megszabadulnunk az autótól. Legfőbb célpontunk a színház meglátogatása volt, így rögtön arra vettük az irányt. A táblák mutatták az irányt, ezért pár perc múlva már a lépcső aljában találtuk magunkat. Apukám a fájós térde miatt úgy döntött, nem jön fel, így csak hárman lódultunk neki a lépcsősornak. Felérve megcsodáltuk a romokat, alaposan körbejártuk az egészet. Egyes részein fából pótolták a hiányzó üléseket, így már lehet benne előadásokat tartani, amelynek megtaláltuk a nyomait is. Számomra mégis a kilátás volt a lenyűgöző. Hosszan ücsörögtünk a legfelső sorban a tájat kémlelve. A várromhoz már nem mentünk fel, nem akartuk, hogy Apu túl sokáig várjon egyedül. Aztán sétálgattunk a kikötőben, ellátogattunk a strandig, ami valóban nem túl nagy, de szerintem teljesen alkalmas a fürdésre, homokos parttal és szép tiszta vízzel rendelkezik.
Sokat fényképeztünk, megnéztük az agora romjait, betértünk néhány üzletbe is. Visszakanyarodva a régészeti múzeumhoz Anyuval úgy döntöttünk, megnézzük. Nagy meglepetésünkre a belépő csak 2 euróba került fejenként, és a vaku nélküli fotózást is engedélyezték. Mivel minden jól meg van világítva, ez gyerekjáték. Az első teremben fotókiállítás volt az ásatásokról, a többiben pedig az ásatásokon talált tárgyakat tekintettük meg. Láttunk mindenféle edényeket, korsókat, ékszereket, szobrokat, oszlopfőket és még nagyon sok mindent. Egy baj volt a múzeummal, hogy óriási.
Kívülről egyáltalán nem látszott, hogy mekkora. Kényelmes bejárására szükséges 2, de inkább 3 óra. Az első termekben még elolvastuk a táblácskákat, feliratokat, aztán már csak szinte átszaladtunk, egyrészt mert a fiúk vártak kint bennünket, másrészt mert az agyunk sem volt képes ennyi információt befogadni. Mire kiértünk, már minden összekavarodott a fejemben. A tömény információáradat ellenére is élveztem a látottakat, nem is értem, miért volt ennyire olcsó a beugró, aki erre jár, mindenképpen látogassa meg a múzeumot!
Kora este érkeztünk vissza a szállásunkra. A családi kupaktanács határozata alapján kis láblógatás után esti sétánkra indultunk. Mivel uzsonnánkat csak késő délután kebeleztük be, vacsora gyanánt betértünk Lénához egy gyrosra. Szépen sorban diktáltam neki, hogy melyikbe mit tegyen, az enyémbe csak tzazikit kértem. Húsból jó sokat pakolt, zöldekből már kevesebbet, és a tzaziki is lehetett volna fűszeresebb, de végül is ehető volt.
Ezen az estén a tenger megint rendetlenkedett, a hullámok hangos hancúrozása miatt ismét becsukott ajtó mellett hajtottuk álomra a fejünket.
2010. szeptember 22.
Mivel már egy hete érkeztünk a szigetre, eljött az ideje a nyugati oldal meglátogatásának. Limenas irányába indultunk, mert erre hamarabb jutottunk ismeretlen tájakra. Itt-ott megálltunk az út mentén kialakított parkoló-kilátó helyeken fotózni, gyönyörködni. Prinos-nál megnéztük a kompkikötőt, de nem volt túl érdekes, mert éppen nem történt semmi. Főszezonban biztosan van itt azért jövés-menés. Tovább haladva megnéztünk egy-két kisebb strandszakaszt, de láttunk már sokkal szebbeket is. Aztán a hegyi falvak felé vezető lehajtót benéztem, de nem bánkódtam miatta, mert azt gondoltam, majd a dzsiptúránkon úgyis erre jövünk. A szigetnek ezen szakaszán az út kevésbé izgalmas, nem annyira dimbes-dombos és nem is közvetlenül a parton halad, így a következő leágazásnál megcéloztuk a legközelebbi hegyi falut, Sotiras-t. A bekötő úton továbbhajtva hamarosan megláttuk a domboldalban épült falu házait. Begördülve a faluba először megálltunk nézelődni egy kicsit, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve behajtottunk a házak közötti, felfelé vezető kis utcácskába. Egészen addig mentünk, míg egyszer csak elfogyott az út, illetve annyira összeszűkült, hogy már nem fértünk el. Volt egy kis plató, ahol éppen meg tudtunk fordulni az autóval, és mivel egy lélekkel sem találkoztunk – szieszta lévén – kiszálltunk szétnézni. Nem tudom megmagyarázni, de mint valami mágnes, úgy vonzanak ezek a helyek, a szűk kis sikátorszerű utcák, az egymás mellé sűrűn épített házak, van bennünk valami varázsos hangulat.
![]()
Ugyanakkor betolakodónak is érzem magam, mintha mások életét kémlelném hívatlanul. Így hát túl sokáig nem szoktunk időzni. Tettünk egy kis sétát, fotóztunk néhányat, volt ahol két ház között mesés panoráma tárult elénk a tengerparttal, sőt a szárazföld kontúrjaival. Szétnéztünk a főtéren, ennek is egészen különleges hangulata volt, az óriási platánok árnyékában kecskék legelésztek, sőt volt ahol a megdőlt fa törzsén felsétáltak a háztetőre és ott ágaskodtak a finom falatokért. Láttunk még egy fekvő női szobrot, egy fa alatt mintha csak hűsölne, voltak magányos kis asztalkák, gondolom piacként is szolgál a kis terecske, és persze a szokásos kőből épített falikút sem hiányzott.
A falut elhagyva elhatároztuk, a következőbe is betérünk. Ez volt Kallirachi. Itt már a falu elején letettük az autót, és rövid sétára indultunk. Ez a falu is tetszett, mondjuk nem annyira mint Sotiras, és árnyék sem nagyon volt, így kisvártatva tovább indultunk.
Visszaérve a főútra továbbra is dél felé tartottunk, jó turisták lévén errefelé is kattintgattunk néhány helyen, aztán letértünk Tripiti strandjához.
Ez a partszakasz elnyerte a tetszésemet, szívem szerint meg is mártóztam volna, de őrületes szél fújt. Sokan napoztak a parton, de a vízben alig volt fürdőző. Megmásztam a strand csücskében lévő kis dombot, ahonnan remek felvételeket készítettem a strandról és a tengerről is a háttérben az Athos hegy sziluettjével.
Következő megállónk Limenária, a sziget második legnagyobb városa. Itt is szétnéztünk, de már nem voltunk alaposak, inkább kicsit fáradtak. Azért végigsétáltunk a tengerparti sétányon egészen a kikötőig, ahol üldögéltünk egy keveset a padokon. Engem itt is hajtott a kíváncsiság, ezért felkapaszkodtam a kikötői kis dombocskára, gondoltam magasabbról klasszabb képeket tudok majd készíteni, de tévedtem, mert valakik WC-nek nézték a kis dombocska tetejét, ( pedig van nyilvános toalett, kb. 50 méterre) így hát pillanatok alatt lemenekültem a bűzből, ez a kellemetlen élmény igazán nem hiányzott. ( Csak azért tettem róla említést, hogy mások ne essenek ebbe a … rakásba.)
Kicsit később hazafelé vettük az irányt, Potos után a már jól ismert úton haladtunk. Egyszer csak jött egy ötlet a fejembe, és bedobtam a kérdést, hogy megállhatnánk Aliki-nél a múltkor elmulasztott sziklás séta pótlására. Legnagyobb meglepetésemre mindenki azt felelte: rendben. Így hát leparkoltunk, a csomagtartóból elővettük a cipőket, és lefelé indultunk. A parti tavernasor mögött elhaladva ezúttal jobbra fordultunk, a márványbánya megtekintésének céljából. Először egy kis keskeny ösvény vezetett bennünket – itt találtunk egy sziklafalba épített apró kis szentélyt -,
aztán elértük a félsziget végét, és a sziklák között találtuk magunkat. Felmásztunk a dombtetőre, ahonnan jól lehet látni a valamikori bánya területét. Van egy kis rajzos, képes magyarázat is az ókori munkákról, de valahogy nem igazán tudtam magam elé képzelni a dolgot. A többiek hamarosan megunták a leskelődést, és lassan visszaindultak. Nekem még fotóznom kellett egy csomót, és mivel közeledett a naplemente, a fényviszonyok is nagyon kedvezőek voltak. Össze-vissza mászkáltam hol lent, hol fent és kattintgattam. Mikor már az én lelkesedésem is alábbhagyott, a többiek után indultam és meg is találtam őket az egyik kis tavernában frissítőt iszogatva, a szőlőlugas árnyékában. Innen már valóban haza indultunk, és már csak a kecskék kikerülésének céljából álltunk meg egy pillanatra.
Mivel már egy hete érkeztünk a szigetre, eljött az ideje a nyugati oldal meglátogatásának. Limenas irányába indultunk, mert erre hamarabb jutottunk ismeretlen tájakra. Itt-ott megálltunk az út mentén kialakított parkoló-kilátó helyeken fotózni, gyönyörködni. Prinos-nál megnéztük a kompkikötőt, de nem volt túl érdekes, mert éppen nem történt semmi. Főszezonban biztosan van itt azért jövés-menés. Tovább haladva megnéztünk egy-két kisebb strandszakaszt, de láttunk már sokkal szebbeket is. Aztán a hegyi falvak felé vezető lehajtót benéztem, de nem bánkódtam miatta, mert azt gondoltam, majd a dzsiptúránkon úgyis erre jövünk. A szigetnek ezen szakaszán az út kevésbé izgalmas, nem annyira dimbes-dombos és nem is közvetlenül a parton halad, így a következő leágazásnál megcéloztuk a legközelebbi hegyi falut, Sotiras-t. A bekötő úton továbbhajtva hamarosan megláttuk a domboldalban épült falu házait. Begördülve a faluba először megálltunk nézelődni egy kicsit, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve behajtottunk a házak közötti, felfelé vezető kis utcácskába. Egészen addig mentünk, míg egyszer csak elfogyott az út, illetve annyira összeszűkült, hogy már nem fértünk el. Volt egy kis plató, ahol éppen meg tudtunk fordulni az autóval, és mivel egy lélekkel sem találkoztunk – szieszta lévén – kiszálltunk szétnézni. Nem tudom megmagyarázni, de mint valami mágnes, úgy vonzanak ezek a helyek, a szűk kis sikátorszerű utcák, az egymás mellé sűrűn épített házak, van bennünk valami varázsos hangulat.
Ugyanakkor betolakodónak is érzem magam, mintha mások életét kémlelném hívatlanul. Így hát túl sokáig nem szoktunk időzni. Tettünk egy kis sétát, fotóztunk néhányat, volt ahol két ház között mesés panoráma tárult elénk a tengerparttal, sőt a szárazföld kontúrjaival. Szétnéztünk a főtéren, ennek is egészen különleges hangulata volt, az óriási platánok árnyékában kecskék legelésztek, sőt volt ahol a megdőlt fa törzsén felsétáltak a háztetőre és ott ágaskodtak a finom falatokért. Láttunk még egy fekvő női szobrot, egy fa alatt mintha csak hűsölne, voltak magányos kis asztalkák, gondolom piacként is szolgál a kis terecske, és persze a szokásos kőből épített falikút sem hiányzott.A falut elhagyva elhatároztuk, a következőbe is betérünk. Ez volt Kallirachi. Itt már a falu elején letettük az autót, és rövid sétára indultunk. Ez a falu is tetszett, mondjuk nem annyira mint Sotiras, és árnyék sem nagyon volt, így kisvártatva tovább indultunk.
Visszaérve a főútra továbbra is dél felé tartottunk, jó turisták lévén errefelé is kattintgattunk néhány helyen, aztán letértünk Tripiti strandjához.
Ez a partszakasz elnyerte a tetszésemet, szívem szerint meg is mártóztam volna, de őrületes szél fújt. Sokan napoztak a parton, de a vízben alig volt fürdőző. Megmásztam a strand csücskében lévő kis dombot, ahonnan remek felvételeket készítettem a strandról és a tengerről is a háttérben az Athos hegy sziluettjével.
Következő megállónk Limenária, a sziget második legnagyobb városa. Itt is szétnéztünk, de már nem voltunk alaposak, inkább kicsit fáradtak. Azért végigsétáltunk a tengerparti sétányon egészen a kikötőig, ahol üldögéltünk egy keveset a padokon. Engem itt is hajtott a kíváncsiság, ezért felkapaszkodtam a kikötői kis dombocskára, gondoltam magasabbról klasszabb képeket tudok majd készíteni, de tévedtem, mert valakik WC-nek nézték a kis dombocska tetejét, ( pedig van nyilvános toalett, kb. 50 méterre) így hát pillanatok alatt lemenekültem a bűzből, ez a kellemetlen élmény igazán nem hiányzott. ( Csak azért tettem róla említést, hogy mások ne essenek ebbe a … rakásba.)
Kicsit később hazafelé vettük az irányt, Potos után a már jól ismert úton haladtunk. Egyszer csak jött egy ötlet a fejembe, és bedobtam a kérdést, hogy megállhatnánk Aliki-nél a múltkor elmulasztott sziklás séta pótlására. Legnagyobb meglepetésemre mindenki azt felelte: rendben. Így hát leparkoltunk, a csomagtartóból elővettük a cipőket, és lefelé indultunk. A parti tavernasor mögött elhaladva ezúttal jobbra fordultunk, a márványbánya megtekintésének céljából. Először egy kis keskeny ösvény vezetett bennünket – itt találtunk egy sziklafalba épített apró kis szentélyt -,
aztán elértük a félsziget végét, és a sziklák között találtuk magunkat. Felmásztunk a dombtetőre, ahonnan jól lehet látni a valamikori bánya területét. Van egy kis rajzos, képes magyarázat is az ókori munkákról, de valahogy nem igazán tudtam magam elé képzelni a dolgot. A többiek hamarosan megunták a leskelődést, és lassan visszaindultak. Nekem még fotóznom kellett egy csomót, és mivel közeledett a naplemente, a fényviszonyok is nagyon kedvezőek voltak. Össze-vissza mászkáltam hol lent, hol fent és kattintgattam. Mikor már az én lelkesedésem is alábbhagyott, a többiek után indultam és meg is találtam őket az egyik kis tavernában frissítőt iszogatva, a szőlőlugas árnyékában. Innen már valóban haza indultunk, és már csak a kecskék kikerülésének céljából álltunk meg egy pillanatra.
Este senkinek sem volt kedve vacsit készíteni, ezért inkább az elénk tálalt megoldást választottuk, a Trata-ban. Jól bekajáltunk – megint – és utána muszáj volt még egy kicsit mászkálni a kikötő felé. Egy kicsi megálltunk a parton, mert jól lehetett látni, hogy a velünk szemben lévő szigeten vihar tombol, míg a mi öblünkben szinte teljesen sima volt a víztükör. A távolban hatalmas villámok cikáztak az égen, de semmiféle kísérő hanghatást nem halottunk. A villámok viszont nagyon érdekesek voltak, mert narancssárgának látszottak. Próbáltam lefotózni, de hát a villámokat nem lehet kiszámítani.
Később még a teraszról is csodáltam a látványt egy darabig, aztán pikk-pakk elaludtam.
Később még a teraszról is csodáltam a látványt egy darabig, aztán pikk-pakk elaludtam.
2010. szeptember 23.
Ébredés után a családi kupaktanács azonnal megszavazta a pihenőnap beiktatását, szépen kényelmesen fogyasztottuk el a reggelit, aztán pedig intenzív láblógatásba fogtunk. Kicsit később megunva ezen hasznos tevékenységet, fürdőruhát öltöttünk és pancsolni mentünk.
![]()
A partra érve mutatkozott az esti távoli vihar következménye, jó nagy hullámok voltak. Tömeg nem volt a strandon, de azért voltak néhányan, főleg napozni. A vízben szinte senki sem volt, amit nem értettem, de mi rögtön belegázoltunk. Elsőre nem volt túl meleg, így aztán kijöttünk és más taktikát választottunk. Attilával kézen fogva berohantunk a habok közé, mintha éppen most jöttünk volna az oviból, és a Balatonparton lennénk. Nagyon élveztük a hullámzást, fázni sem fáztam, mert folyamatosan mozogni kellett, nehogy nyakon vágjon a következő vízáradat. A szemünk sarkából láttunk, hogy többen is kedvet kaptak, így már nem csak mi voltunk a tengerben.
Alaposan elfáradva értünk fel a szállásra, ahol azonnal folytattuk a reggel elkezdett sürgős tennivalóinkat.
Délután eldöntöttük, hogy elintézzük másnapra a terepjárót a hegyi túrához. Kifigyeltük a teraszról, hogy mikor nyit ki az autókölcsönző, és amikor úgy láttuk, nincs kuncsaft, megcéloztuk a helyet. Ági javaslatára a Speedy-t választottuk, van több is a faluban, velünk szemben is volt egy, de itt csak kis kocsik voltak.
Utószezon lévén a kocsi ára 34 € volt, 100km használatig ingyen, fölötte minden megtett km után +0.17€ -t kellett utólag fizetni. Persze hogy 150km-t autóztunk, rá kellett fizetnünk 50*0.17€-t.
Ha több napra béreltük volna, nem lett volna a km limit, de nekünk csak a hegyi túra miatt kellett egy napra.
A fiúk magyaros vacsi mellett döntöttek, és sütöttek maguknak rántottát, hazai füstölt kolbásszal, baconszalonnával.
Mivel ez itthon sem a kedvencem, én gyrost választottam, Anyukám pedig velem tartott. Lénához mentünk, mert a husi része a múltkor is finom volt, gondoltam, majd kérek bele kicsit több zöldséget. Így is tettem, mondtam az eladónak, hogy sok paradicsommal kérem, Ő pedig tényleg a dupláját rakta bele, egy helyett kettőt. Na mindegy, de azért rossz nem volt.
Este nem mentünk sehová sem, a teraszon nevetgéltünk, figyeltük a jövés-menést, bár érezhető volt, hogy napról-napra kevesebb a turista.
Viszonylag hamar nyugovóra tértünk, készülve a másnapi korai kelésre.
A partra érve mutatkozott az esti távoli vihar következménye, jó nagy hullámok voltak. Tömeg nem volt a strandon, de azért voltak néhányan, főleg napozni. A vízben szinte senki sem volt, amit nem értettem, de mi rögtön belegázoltunk. Elsőre nem volt túl meleg, így aztán kijöttünk és más taktikát választottunk. Attilával kézen fogva berohantunk a habok közé, mintha éppen most jöttünk volna az oviból, és a Balatonparton lennénk. Nagyon élveztük a hullámzást, fázni sem fáztam, mert folyamatosan mozogni kellett, nehogy nyakon vágjon a következő vízáradat. A szemünk sarkából láttunk, hogy többen is kedvet kaptak, így már nem csak mi voltunk a tengerben.Alaposan elfáradva értünk fel a szállásra, ahol azonnal folytattuk a reggel elkezdett sürgős tennivalóinkat.
Délután eldöntöttük, hogy elintézzük másnapra a terepjárót a hegyi túrához. Kifigyeltük a teraszról, hogy mikor nyit ki az autókölcsönző, és amikor úgy láttuk, nincs kuncsaft, megcéloztuk a helyet. Ági javaslatára a Speedy-t választottuk, van több is a faluban, velünk szemben is volt egy, de itt csak kis kocsik voltak.
Utószezon lévén a kocsi ára 34 € volt, 100km használatig ingyen, fölötte minden megtett km után +0.17€ -t kellett utólag fizetni. Persze hogy 150km-t autóztunk, rá kellett fizetnünk 50*0.17€-t.
Ha több napra béreltük volna, nem lett volna a km limit, de nekünk csak a hegyi túra miatt kellett egy napra.
A fiúk magyaros vacsi mellett döntöttek, és sütöttek maguknak rántottát, hazai füstölt kolbásszal, baconszalonnával.
Mivel ez itthon sem a kedvencem, én gyrost választottam, Anyukám pedig velem tartott. Lénához mentünk, mert a husi része a múltkor is finom volt, gondoltam, majd kérek bele kicsit több zöldséget. Így is tettem, mondtam az eladónak, hogy sok paradicsommal kérem, Ő pedig tényleg a dupláját rakta bele, egy helyett kettőt. Na mindegy, de azért rossz nem volt.
Este nem mentünk sehová sem, a teraszon nevetgéltünk, figyeltük a jövés-menést, bár érezhető volt, hogy napról-napra kevesebb a turista.
Viszonylag hamar nyugovóra tértünk, készülve a másnapi korai kelésre.
2010. szeptember 24.
A várva várt Ypsario-túra napja.
Ezúttal ébresztőre keltünk, hajnali 7-kor. Nálunk ilyen csak egészen kivételes alkalmakkor fordul elő nyaraláskor, magamtól csak jóval később ébredtem volna. Kávéval a kezemben kibotorkáltam a teraszra, ahol szomorúan láttam, hogy kissé felhős az ég, de a hegy teteje legalább nem volt felhőbe burkolózva, így azért kicsit reménykedtem. Annak semmi értelme sincs, ha fentről nem látnánk le az öblünkre. Szépen megreggeliztünk, elkészítettük a szendvicseinket, mindent összekészítettünk, 9 órára már majdnem útra készen voltunk. Az autót nyitásra kértük, amikor megjött a fickó, Attila elindult érte. Picit vaciláltunk rajta, de jól döntöttünk az előző napi foglalással, mert már várakoztak néhányan a kölcsönző előtt, sok időt vesztettünk volna, ha csak most intéztük volna a papírmunkát.
Cirka 10 perc múlva már bent ültünk a kocsiban, és már indultunk is.
Előzőleg Ági elmondta, melyek a javasolt útvonalak a hegy megközelítésére és visszafelé is, továbbá milyen látnivalókat érdemes felkeresni. Én Prinos-on és a hegyi falvakon keresztül terveztem, de hát a párom nem. Határozottan állította, hogy látott a térképen egy utat, ami nekünk éppen megfelel, dzsippel biztosan járható is, és közelebb is van. Mivel a párom is férfiból van, semmivel nem sikerült meggyőznöm, hiába mondtam, hogy ha így lenne, akkor Ági biztosan említette volna. Azzal zárult a vita, hogy beleegyeztünk, ezen az úton indulunk, aztán meglátjuk.
Attila terve szerint Kinira faluból vezet egy út Theologosba, ahonnan Kastro érintésével tudunk feljutni a hegyre. Térkép szerint ez az útvonal kb. 30 km-rel rövidebb is.
Kétszer autóztunk végig Kinira-n, táblát sehol sem találtunk, csak egy utat, ami felfelé vezetett, de kis idő után kiderült, hogy zsákutca. Aztán megkérdeztünk egy helybelinek látszó bácsikát, aki útba is igazított bennünket. Megadta az utca nevét, ami Kastro felé vezet, tábla tényleg nincs. Hamarosan befordultunk az utcába, rövid idő múlva már földúton jártunk, majd a burkolat kövessé változott. Megálltunk tanakodni, majd megkérdeztük ismét, hogy jó helyen járunk-e, és biztató választ kaptunk. Láttunk hátizsákos turistákat is nekivágni az útnak. Végül is nem a kövekkel volt a gond, hanem a méretükkel. Akkora kövekből volt az út, amin lassabban tudtunk volna haladni mint egy gyalogos, a folyamatos rázkódásról nem is beszélve. A helyiek minden bizonnyal használják ezt az utat, de kicsit komolyabb terepjárókkal, a mi autónk nem erre a terepre volt kitalálva. Végül Attila mondta ki, erre nem megyünk, és visszafordultunk. A legutóbb megkérdezett házaspár mosolyogva, kicsit kérdőn integetett, hogy mégsem vállaltuk be rázkódós kocsikázást.
Kihajtottunk a főútra, és most már Theologos felé tartottunk. Menet közben határoztuk el, hogy ha már erre járunk, a Szirének medencéjét is útba ejtjük. A zöld színű Syrene-studios táblánál kell lekanyarodni a földútra. Ezen az úton kell haladni, egy darabig többé-kevésbé egyenesen, az út első szakasza normál autóval is járható, aztán egy pontnál tovább már nem ajánlott, itt láttuk meg az első jelet a falra festve, nagy zöld betűkkel: GIOLA és az útbaigazító nyíl. A nyilakat követve nem lehet eltévedni, teljesen a medencéig vezetnek. Mi a dzsippel teljesen a földút végéig bementünk, és onnan indultunk lefelé a sziklás, köves domboldalon. Néhol még látszanak a régi rozsdabarna jelzések is, de a zöldekből jóval több van, és már messziről látható. Egyáltalán nem kellett keresnünk az utat a kövek között, folyamatosan tudtunk haladni lefelé. Néhány perc múlva már meg is érkeztünk. Sajnos eddigre már egyáltalán nem sütött a nap, fürdés szóba sem jöhetett, mert óriási hullámok csaptak be a medencébe. A látvány nem volt semmi, jó sok képet készítettünk. Túl sokáig nem időztünk, mert várt ránk a hegy. Némi kis gondunk azért akadt, mert a terepjárónk nem akart megfordulni a köveken, egyszerűen csak csúszkált rajta, volt egy pillanat, amikor lelki szemeimmel már láttam az autót leszánkázni a domboldalon, de aztán párom a sok éves rutinjával megoldotta a helyzetet. Elsősorban az volt a probléma, hogy nagyobb erőt feltételezett a motorban, de ezekben az autókban nincs annyi kakaó, mint amennyit mi gondoltunk.
Rövidesen ismét a főúton robogtunk Theologos felé. A faluban kis kérdezősködés után, rátaláltunk a Kastro felé vezető útra, és behajtottunk az erdőbe. Az első szakasz elég széles volt, itt-ott leszórva márványtörmelékkel, könnyen lehetett rajta haladni. Utunk méhkaptárak hosszú sora mellett vezetett, aztán jöttek a kanyargós részek, majd újból kaptárak, ahol rajzottak, kis időre felhúztuk az ablakokat. A keresztutaknál megálltunk tájékozódás céljából, volt ahol semmilyen jelzést sem találtunk, volt ahol néhány perc tanakodás után láttuk meg az útirányt jelző táblát egy fa előtt, fa-táblácskára karcolva, ami teljesen beleolvadt a környezetbe Néhol a tábla mondandója sem volt világos, itt mindig maradtunk az eredeti utunkon. Hosszas kanyargás után végül útelágazáshoz értünk, és az Ypsario felé tartó utat választottuk. Sokáig szinte nem is emelkedett az út, de itt már lehetett érezni, felfelé tartunk. Kicsit továbbhaladva, megláttuk Kastro falut, éppen mellettünk volt, csak a másik hegyen. Kanyarról-kanyarra jutottunk egyre közelebb a hegyhez, néha már elő is bukkant egy-egy pillanatra. Kicsit később földutunk becsatlakozott egy jóval jobb minőségű, és ráadásul apró köves útba, gondolom ezen jöttünk volna, ha Prinos felől érkezünk. A legutolsó szakaszon már többször is elkeskenyült az út, kisebb-nagyobb kövek is tarkították, de mi a dzsippel csontig tudtunk menni, és leparkoltunk másik három hasonló kocsi mellé, félméterre a szakadék szélétől. Végre megérkeztünk!
Az autóból kiszállva, azonnal magunkra húztuk pulcsijainkat, mert a borús idő miatt alaposan lehűlt a levegő. Néhány lépés múlva már a hegy tetején álltunk, a fehér kőoszlop mellett, ami a csúcsot jelöli. Ott álltunk, és csak bámultuk az elénk táruló látványt, ott terült el előttünk az egész öböl, és elláttunk egészen Keramoti-ig. A felhős idő ellenére egészen tisztán látszott a táj, csak az egészen távoli hegyek, és a szárazföld egy része mosódott össze az ég szürkéjével. Napsütésben bizonyára sokkal szebb lett volna, bár lehet, hogy akkor a pára miatt nem láttuk volna élesen a távolt. Mindenesetre, amiért jöttünk, arról nem maradtunk le, és sokáig gyönyörködtünk benne, majd írtunk néhány sort a „vendégkönyvbe”.
Ekkorra már alaposan megéheztünk, ezért kinyitottuk a csomagtartót, ahol szendvicseink rejtőztek, és rögtön szembesültünk a földúton megtett kilométerek átkával, mindenünket vastag por borította. A hátizsák kiporolása után, megkaparintva kajánkat, beültünk a kocsiba, és ott a szakadék szélén falatozásba kezdtünk. Ebéd után megkávéztunk, aztán búcsút intettünk a hegynek.
Jó darabig a kavicsos úton jöttünk lefelé, és mivel errefelé táblák is vannak, hamarosan a Maries-i tó, más néven Genna-tó felé kanyarodtunk. Megérkezve letettük az autót, és közvetlenül egy kecskenyáj mellett elsétálva, lejutottunk a tóhoz. A hely hangulata olyan, mintha nem is Görögországban járnánk, erdő közepén kis tó, fűzfákkal, körülötte dimbes-dombos táj, kiépített piknikező helyekkel, erdei forrással. Szinte csábítja az embert egy kis pihenésre, főleg a nagy melegben elfáradt kirándulókat. A mi esetünkben már lógott az eső lába, és a kis völgyben már olyan volt, mintha alkonyodna, ezért nem maradtunk sokáig.
Az autóból kiszállva, azonnal magunkra húztuk pulcsijainkat, mert a borús idő miatt alaposan lehűlt a levegő. Néhány lépés múlva már a hegy tetején álltunk, a fehér kőoszlop mellett, ami a csúcsot jelöli. Ott álltunk, és csak bámultuk az elénk táruló látványt, ott terült el előttünk az egész öböl, és elláttunk egészen Keramoti-ig. A felhős idő ellenére egészen tisztán látszott a táj, csak az egészen távoli hegyek, és a szárazföld egy része mosódott össze az ég szürkéjével. Napsütésben bizonyára sokkal szebb lett volna, bár lehet, hogy akkor a pára miatt nem láttuk volna élesen a távolt. Mindenesetre, amiért jöttünk, arról nem maradtunk le, és sokáig gyönyörködtünk benne, majd írtunk néhány sort a „vendégkönyvbe”.
Ekkorra már alaposan megéheztünk, ezért kinyitottuk a csomagtartót, ahol szendvicseink rejtőztek, és rögtön szembesültünk a földúton megtett kilométerek átkával, mindenünket vastag por borította. A hátizsák kiporolása után, megkaparintva kajánkat, beültünk a kocsiba, és ott a szakadék szélén falatozásba kezdtünk. Ebéd után megkávéztunk, aztán búcsút intettünk a hegynek.
Jó darabig a kavicsos úton jöttünk lefelé, és mivel errefelé táblák is vannak, hamarosan a Maries-i tó, más néven Genna-tó felé kanyarodtunk. Megérkezve letettük az autót, és közvetlenül egy kecskenyáj mellett elsétálva, lejutottunk a tóhoz. A hely hangulata olyan, mintha nem is Görögországban járnánk, erdő közepén kis tó, fűzfákkal, körülötte dimbes-dombos táj, kiépített piknikező helyekkel, erdei forrással. Szinte csábítja az embert egy kis pihenésre, főleg a nagy melegben elfáradt kirándulókat. A mi esetünkben már lógott az eső lába, és a kis völgyben már olyan volt, mintha alkonyodna, ezért nem maradtunk sokáig.
Este 6 óra felé értünk haza, és egyből a kölcsönzőshöz gurultunk leadni a kocsit. Picit morgott, hogy nagyon poros, megvizsgálta a kilométerórát, mi fizettünk és már minden rendben is volt. Kiszedtük a cuccainkat, és csak akkor néztünk alaposabban egymásra, jót nevetve konstatáltuk, hogy a hajunk, és minden más is, szürke a rárakódott portól.
Némi tisztálkodás után ismét a Trata tavernába mentünk vacsorázni, és ismét sikerült bezabálnunk, jó magyar szokás szerint. Mivel azt hitték, hogy másnap már utazunk haza, búcsúajándékot is kaptunk, két kis ouzót, ráadásnak pedig két papír asztalterítőt is.
Némi tisztálkodás után ismét a Trata tavernába mentünk vacsorázni, és ismét sikerült bezabálnunk, jó magyar szokás szerint. Mivel azt hitték, hogy másnap már utazunk haza, búcsúajándékot is kaptunk, két kis ouzót, ráadásnak pedig két papír asztalterítőt is.
2010. szeptember 25.
Fura neszezésre ébredtem, kis töprengés után már tudtam, én ezt a hangot ismerem. A teraszra kilépve már láttam is, hogy esik az eső. Pont olyan volt, amit itthon is utálok, csendes, folyamatos, mindent eláztató, lehangoló. Körbe tekintve sem volt biztatóbb a helyzet, az öböl felett egybefüggő sötétszürke égbolt, míg a hegyek felett sűrű, majdnem fekete felhők. Az Ypsario teteje nem is látszott, kis túlzással olyan volt, mintha valaki eltüntette volna. Esély sem látszott az idő javulására, így hát ismét pihenőt iktattunk be. Apróbb teendők elvégzésével színesítettük a napot, egy kis mosás, egy kis takarítás. Később vettünk húst, ezúttal a közeli húsüzletben, és meg is főztük. Sokat ücsörögtünk a teraszon, beszélgetve, a felhőket bámulva. Valamikor a délután folyamán elállt az eső, de az ég nem tisztult, valahogy nem volt kedvünk még sétálni sem, ezért erre a napra szállásunk rabjai maradtunk.
2010. szeptember 26.
Ismét borús reggelre ébredtünk, csak az öböl felett mutatkozott némi tisztulás, de a hegyek tetejét még mindig a fekete felhők uralták, viszont nem esett az eső. Kényelmesen reggelizgettünk, közben megvitattuk, hogy mitévők legyünk ezen a napon. A tegnapi szobafogság után mindenképpen indulni akartunk valamerre. Konkrét célt nem határoztunk meg, csak azt, hogy hátha valahol a szigeten kevésbé szomorú az idő. Kis idő múlva már az autóban ülve Limenas felé indultunk. Menet közben támadt egy ötletem, álljunk meg az integető mólónál néhány percre, és hipp-hopp már ott is voltunk. Teljesen a móló végéig nem is tudtunk kisétálni, mert az óriási hullámok kicsaptak, másrészt térdig érő halmokban állt a kisodort tengeri fű. A vihar jó nagy rendetlenséget csinált. Nem mindennapi volt a látvány, sőt néha már előbukkant a napocska is sötét felhők közül, ezzel egészen különleges színekkel ajándékozott meg bennünket.
![]()
Aztán tovább mentünk, és Limenas-ban álltunk meg. Erről az oldalról már nem voltak fekete felhők
a hegy felett, csak néhány gomolyfelhő, és ragyogó napsütés. A két hely között a távolságot néhány perc alatt tettük meg, ezért is volt annyira érdekes a változás. A hőmérséklet és a hangulatunk is emelkedett néhány fokot, így városnéző sétára indultunk. Beiktattunk egy kis nézelődést, ajándék vásárlást, megpihentünk árnyas padoknál, majd a parton haladva jutottunk vissza az autóhoz.
Mikor jelzett az éhségérzékelőnk, megcéloztuk a szállást, és az előző napi maradékot terveztük bekebelezni. Mivel krumplink már nem maradt, tettünk fel vizet tésztának, illetve csak tettünk volna, mert meglepve tapasztaltuk, hogy elektromos tűzhelyünk főzőlapjai nem melegszenek. Mindenki próbálta működésre bírni, de nem jártunk sikerrel. Felkapcsoltuk a villanyokat, benéztünk a hűtőbe, sőt még a TV-t is leellenőriztük, de minden más működött, tehát nem áramszünet okozta a problémát. Többszöri próbálkozás után eldöntöttük, hogy szólunk a háziaknak. Néhány perc múlva át is jött a tulaj lánya, és megmutattuk neki a problémát, és ő ígért is nekünk segítséget. Várakozás közben véletlenül rájöttünk, hogy a sütő működik, csak a lapok nem. Az éhes, leleményes magyar persze, hogy talál megoldást, a pörköltet beöntöttük a tepsibe, belekeverve egy doboz vörösbab-konzervet, néhány perc múlva már kész is volt a fiúk vacsorája, mi pedig elsétáltunk gyrosért. Hazafelé láttuk, hogy a házinénink az alattunk lévő, mostanában csak zárva lévő bazárban sertepertél, így felérve rögtön tettünk egy próbát a főzőlapokkal, hátha lent a boltban kapcsoltak ki valamit. Kísérletünket siker koronázta, az összes lap melegedett. Jóllakottan beszélgettünk a teraszon, amikor kopogtak. Megjött a szerelő, és nem igazán tudtuk elmagyarázni, mi is történt valójában, mi azt hittük, ők oldották meg a dolgot valahogy, és csak azt tudtuk megmutatni, hogy minden működik. Nagyon kellemetlen volt a helyzet, ki tudja honnan cibálták ide a mesterembert a kedvünkért, és görög viszonylatban nagyon is gyorsan. Lelkiismeretfurdalástól gyötörve felhívtam Ágit, röviden felvázoltam neki a helyzetet, és megkértem, hogy magyarázza meg a történteket a háziaknak. Ő egyből megnyugtatott, és megígérte, hogy teljesíti kérésemet. Kicsit úgy éreztem magam, mintha becsaptam volna őket, holott nem én okoztam a galibát. Igazából ma sem tudom, mi történt, a válasz - gondolom én - a görög áramellátási rendszerben keresendő.
Lassan túllépve kalandunkon, tettünk még egy esti sétát a parton, majd aludni tértünk.
Aztán tovább mentünk, és Limenas-ban álltunk meg. Erről az oldalról már nem voltak fekete felhőka hegy felett, csak néhány gomolyfelhő, és ragyogó napsütés. A két hely között a távolságot néhány perc alatt tettük meg, ezért is volt annyira érdekes a változás. A hőmérséklet és a hangulatunk is emelkedett néhány fokot, így városnéző sétára indultunk. Beiktattunk egy kis nézelődést, ajándék vásárlást, megpihentünk árnyas padoknál, majd a parton haladva jutottunk vissza az autóhoz.
Mikor jelzett az éhségérzékelőnk, megcéloztuk a szállást, és az előző napi maradékot terveztük bekebelezni. Mivel krumplink már nem maradt, tettünk fel vizet tésztának, illetve csak tettünk volna, mert meglepve tapasztaltuk, hogy elektromos tűzhelyünk főzőlapjai nem melegszenek. Mindenki próbálta működésre bírni, de nem jártunk sikerrel. Felkapcsoltuk a villanyokat, benéztünk a hűtőbe, sőt még a TV-t is leellenőriztük, de minden más működött, tehát nem áramszünet okozta a problémát. Többszöri próbálkozás után eldöntöttük, hogy szólunk a háziaknak. Néhány perc múlva át is jött a tulaj lánya, és megmutattuk neki a problémát, és ő ígért is nekünk segítséget. Várakozás közben véletlenül rájöttünk, hogy a sütő működik, csak a lapok nem. Az éhes, leleményes magyar persze, hogy talál megoldást, a pörköltet beöntöttük a tepsibe, belekeverve egy doboz vörösbab-konzervet, néhány perc múlva már kész is volt a fiúk vacsorája, mi pedig elsétáltunk gyrosért. Hazafelé láttuk, hogy a házinénink az alattunk lévő, mostanában csak zárva lévő bazárban sertepertél, így felérve rögtön tettünk egy próbát a főzőlapokkal, hátha lent a boltban kapcsoltak ki valamit. Kísérletünket siker koronázta, az összes lap melegedett. Jóllakottan beszélgettünk a teraszon, amikor kopogtak. Megjött a szerelő, és nem igazán tudtuk elmagyarázni, mi is történt valójában, mi azt hittük, ők oldották meg a dolgot valahogy, és csak azt tudtuk megmutatni, hogy minden működik. Nagyon kellemetlen volt a helyzet, ki tudja honnan cibálták ide a mesterembert a kedvünkért, és görög viszonylatban nagyon is gyorsan. Lelkiismeretfurdalástól gyötörve felhívtam Ágit, röviden felvázoltam neki a helyzetet, és megkértem, hogy magyarázza meg a történteket a háziaknak. Ő egyből megnyugtatott, és megígérte, hogy teljesíti kérésemet. Kicsit úgy éreztem magam, mintha becsaptam volna őket, holott nem én okoztam a galibát. Igazából ma sem tudom, mi történt, a válasz - gondolom én - a görög áramellátási rendszerben keresendő.
Lassan túllépve kalandunkon, tettünk még egy esti sétát a parton, majd aludni tértünk.
2010. szeptember 27. Végre megint napos reggelre ébredtünk, az égen csak néhány apróbb felhő takarta el néha a napot. Arra gondoltunk, hogy ezt ki kell használni, és strandolós napot tartottunk. Nem mentünk messzire, csak a házunk mellett baktattunk le a Golden Beach-re. Ráadásul az öböl ma mutatta nekünk legszebb arcát, csillogó, tükörsima vízfelület, a parton nyoma sem volt a múltkor látott növény kupacoknak, és hát most már láthattuk, miért a név, a homok a talpunk alatt aranylóan ragyogott, miközben begázoltunk a vízbe. Már a parton sem voltak sokan, csak néhány megrögzött napimádó, szinte minden taverna beszedte a nyárra kihelyezett napernyőket, és napágyakat, a vízben meg teljesen egyedül voltunk. Nekem ott, akkor, ez volt álmaim strandja, tömeg és napernyő-hegyek nélkül.
Amikor meguntuk, felmentünk a házba, és kis sziesztát tartottunk. Apukám és a párom is pillanatok múlva már húzta is a lóbőrt, míg mi Anyuval kiültünk a teraszra kávézni. Nevetve mondtam neki, hogy majd a tűzhely eldönti, hogy akarunk-e kávét inni. Döntött is, nem akarunk, mert a lapok ismét nem működtek. Most már tényleg nem értettünk semmit, az is lehet, hogy egész végig így volt, csak mi nem tudtuk, mert nem tartózkodtunk otthon. Végül kifogtunk rajta, a reggelről maradt feketét melegítettem meg a sütőben, de csak azért is kávéztunk.Amikor mindenki felébredt, összekaptuk magunkat, és vacsorázni indultunk. Ezúttal olyan helyet kerestünk, ahol szerepelt az étlapon a stifado. Attila szerette volna megkóstolni, de ez eddig ilyen-olyan okok miatt kimaradt. Láttam is egy helyet a kikötő felé vezető úton. A taverna nevére nem emlékszem, de megtaláltuk, aztán csak a rendelésnél derült ki, nincs stifado, elfogyott. Mivel már leültünk, maradtunk, csak mást kellett választanunk. Végül többfélét is rendeltünk, és elégedettek voltunk, minden finom volt. Itt is kaptunk vacsora után desszertet, valami egészen ismeretlen sütit, megkérdeztem a nevét is, ekmek valami. ( úgy tudom az ekmek törökül kenyeret jelent, és a pincérnek is volt egy kis törökös beütése, mindenesetre a süti nagyon fincsi volt )
Vacsi után séta, majd alvás.
2010. szeptember 28.A nyaralás utolsó napja, ragyogó napsütéssel, kellemes hőmérséklettel.( kb. 27-28 fok ) Erre a napra időzítettük a Szent Mihály Arkangyal kolostor meglátogatását. Az egész család ( kivéve engem ) megfelelő öltözéket húzott magára, és megcéloztuk a kolostort. Belépő nincsen, de engem rögtön megdobtak egy csini ( lila!!! ezt utálom a legjobban, de a célnak megfelelt ) szoknyával, amit a halászgatyámra húztam. Kicsit muris voltam benne, de mivel ez egy apácakolostor, nem a múlt században készült, és tiszta is volt. ( nem olyan, mint amit Korfun adtak, az még büdös is volt ) Belépve, parkosított udvaron találtuk magunkat, mindenhol növények, tisztaság. Bal oldalon van a kolostor új szárnya, ami igazán látványos kívülről, de nem látogatható. Valójában nem tudom, mikor épült, de látható munkálatok folytak körülötte. A nézelődők számára egy kis, régi szentély és az óriási panorámás terasz is nyitva áll. Van egy kis boltocska, ahol mindenféle emléktárgyakat lehet vásárolni, gondolom ezért is tiltják a kápolnában a fotózást. Be kell valljam, ennek ellenére készítettem néhány felvételt. A gépet elcsendesítettem, az őrködő nénike nem is vette észre. Aztán kint bámultuk a panorámát, érdekes, hogy a görög kolostorokat mindig a legszebb helyekre építik.
Kifelé menet még meglátogattuk a mellékhelyiséget, ami teljesen XXI. századi. Az autóban ülve aztán tovább mentünk az úton, feltett szándékom volt, hogy távolabbi képeket készítsek a komplexumról. Mivel igencsak kanyargós az út, egy helyen kiugrottam a kocsiból, míg a többiek tovasuhantak. Szorosan a szalagkorlát mellé állva kattintottam néhányat, aztán bepattanva az autóba Skala Potamia felé indultunk. Rövidke sziesztázás után, utolsó fürdőzésre indultunk. Egészen addig maradtunk, amíg a nap lebukott a hegy mögé, mert ilyenkor már pillanatok alatt csökkent a hőmérséklet.Az utolsó vacsora helyét Apukám választotta, szállásunk utcájában, Skala Panagia felé.
Egy kis séta után, már meg is érkeztünk az ALKIONY nevű tavernába. Nem tudom, ki volt, aki kiszolgált bennünket, a tulaj, vagy csak egy alkalmazott, de nagyon jópofa, közvetlen fickó volt, így igencsak jó hangulatban vacsoráztunk. Az étel finom volt és bőséges, nem mellesleg itt volt stifado, így a párom végre meg tudta kóstolni. Erősen sajnálkoztunk, hogy előbb kellett volna idejönnünk, bár mindenhol finomakat ettünk, de mégis ez lett a legszimpatikusabb taverna.
Este még pakolásztunk egy keveset, de a java megmaradt reggelre.
2010. szeptember 29.
A legkevésbé várt nap is elérkezett, ezt ha lehetne inkább kihagynám, de hát ez nem lehetséges. Reggeli közben megbeszéltük, hogy megállunk egy kis időre Kavalában, így mindjárt jobb kedvvel folytattuk a rámolást. Ragyogó napsütésben vettünk búcsút a háziaktól, és ideiglenes lakhelyünktől. Hamarosan már a kikötőben is voltunk, alig vettük meg a jegyeket, és már tereltek is fel a kompra.
Eddigre már elbújt a napocska, és sötét fellegek ereszkedtek az Ypsario tetejére. Az is érdekes, hogy haza indulván már többször is megleptek a fekete felhők. A sirályok megint elkísértek minket, aztán már ki is kötöttünk.
Kavalába érkezve autós városnézést tartottunk, parkolóhelyet keresve. Ebben a városban ez nem könnyű feladat, hallottam már róla, de azt nem gondoltam, hogy szinte lehetetlen. A parkolókban több sorban állnak az autók, ergo aki reggel legbelülre állt, az valószínűleg csak este tud majd távozni. Semmiképpen nem szerettünk volna így járni. Végül a kikötő környékén tudtuk letenni a kocsit, éppen egy üres helyre, de nem mertük otthagyni, mert a többi autó mögött is parkoltak, volt aki csak úgy tudott távozni, hogy szemből felhajtott a padkára, és a sétányon végighajtott. A megrakott járgányunkkal ez nem lett volna szerencsés, így csak ketten indultunk csavarogni Anyukámmal. Kb. 1 órát töltöttünk a városban, megnéztünk a vízvezetéket alias Kamares-t, felsétáltunk a török negyedbe, fotóztunk, gyönyörködtünk a kilátásban. Fent a várban lett volna parkolóhely, de valami balga módon nem jutott eszembe, hogy szóljak a fiúknak, és akkor több időt tölthettünk volna itt el, és ők is szétnézhettek volna! Valami „elmezavar” lehetett, mert a mai napig sem tudok magyarázatot adni rá!
Kifelé a tengerparti utat választottuk, és csak később hajtottunk fel az autópályára. Kb. félórás autózás után óriási felhőszakadásba futottunk, ami kísért minket vagy 40km-n keresztül. Jelentősen vissza kellett vennünk a tempóból, mert még az előttünk haladó lámpáit is alig láttuk. A vihar elmúltával szembesültünk a következményeivel is. A mellettünk lévő dombokról csak úgy zúdult le a víz, több helyen kisebb tavat létrehozva. Aztán elhaladtunk 3 baleset mellett is, ebből egy látszott igazán súlyosnak, itt 5 autó állt egymás hegyén-hátán.
Más említésre méltó esemény nem történt az út során, a határokon alig álltunk néhány percet. Reggel 6 órára értünk lakásra, alaposan kifáradva, de egy csodás nyaralás emlékeivel szívünkben.
Eddigre már elbújt a napocska, és sötét fellegek ereszkedtek az Ypsario tetejére. Az is érdekes, hogy haza indulván már többször is megleptek a fekete felhők. A sirályok megint elkísértek minket, aztán már ki is kötöttünk.
Kavalába érkezve autós városnézést tartottunk, parkolóhelyet keresve. Ebben a városban ez nem könnyű feladat, hallottam már róla, de azt nem gondoltam, hogy szinte lehetetlen. A parkolókban több sorban állnak az autók, ergo aki reggel legbelülre állt, az valószínűleg csak este tud majd távozni. Semmiképpen nem szerettünk volna így járni. Végül a kikötő környékén tudtuk letenni a kocsit, éppen egy üres helyre, de nem mertük otthagyni, mert a többi autó mögött is parkoltak, volt aki csak úgy tudott távozni, hogy szemből felhajtott a padkára, és a sétányon végighajtott. A megrakott járgányunkkal ez nem lett volna szerencsés, így csak ketten indultunk csavarogni Anyukámmal. Kb. 1 órát töltöttünk a városban, megnéztünk a vízvezetéket alias Kamares-t, felsétáltunk a török negyedbe, fotóztunk, gyönyörködtünk a kilátásban. Fent a várban lett volna parkolóhely, de valami balga módon nem jutott eszembe, hogy szóljak a fiúknak, és akkor több időt tölthettünk volna itt el, és ők is szétnézhettek volna! Valami „elmezavar” lehetett, mert a mai napig sem tudok magyarázatot adni rá!
Kifelé a tengerparti utat választottuk, és csak később hajtottunk fel az autópályára. Kb. félórás autózás után óriási felhőszakadásba futottunk, ami kísért minket vagy 40km-n keresztül. Jelentősen vissza kellett vennünk a tempóból, mert még az előttünk haladó lámpáit is alig láttuk. A vihar elmúltával szembesültünk a következményeivel is. A mellettünk lévő dombokról csak úgy zúdult le a víz, több helyen kisebb tavat létrehozva. Aztán elhaladtunk 3 baleset mellett is, ebből egy látszott igazán súlyosnak, itt 5 autó állt egymás hegyén-hátán.
Más említésre méltó esemény nem történt az út során, a határokon alig álltunk néhány percet. Reggel 6 órára értünk lakásra, alaposan kifáradva, de egy csodás nyaralás emlékeivel szívünkben.
