Nem mertünk, nem merünk már messzire elkalandozni.
A biotempomat és egyéb „alkatrészek” hajlamosak a meghibásodásra.
Tenger legközelebb az Isztrián van.
Nézegettük – és Triesztben találtunk szállást.
Hát nézzük meg Triesztet.
Trieszt mindig is kevert népességű település volt, a történelme meg sokáig nem Itáliához, hanem a Habsburgokhoz kötötte. Isztria kisvárosai sokkal inkább itáliai hangulatúak.
Aztán meg eszembe jutott, hogy Triesztben játszódik a Sándor Mátyás eleje. Érdekes lenne a helyszínt összevetni a regénnyel – köztudomású ugyanis, hogy Verne ki se tette a lábát a dolgozószobájából, úgy írt meg több tucat utazós regényt.
Triesztben pontosnak bizonyult a leírás.
Az első fejezet vége már Pisinóban (Pazin) és a Leme-csatornánál (Lim fjord) játszódik. Ezeknek a felkeresését is tervbe vettük, de aztán töröltük a programból. Fárasztó lett volna.
Triesztben mindig fúj a szél, úgy vettük észre. Éppen ezért fürdeni se mertünk, nem mertem kockáztatni a hátfájást. A város levegője viszont tiszta.
Ez nem bóra volt, ami naponta fújt nekünk, csak állandó levegőmozgás. De a bóra jellemző a városra, a környékre. És nem gondoltam volna, de itt sem kerültem idegen helyre – itt is mitológiai vonatkozású legendát találtam.
Aiolosz – latinul Aeolus -, a szelek istene, hazájából (ismerjük: ez Szamothraki szigete) rendszeresen bebarangolta a Földközi-tenger medencéjét. Sokszor elkísérték a gyermekei is.
Egy alkalommal a legkedvesebb lánya, Bora tartott vele. Szálltak-szálltak, végül a Karszton leszálltak. Bora ugrándozva, vidáman elkezdett felhőket kergetni. Szaladt ide-oda, egyszercsak egy barlanghoz ért. A barlangban az ifjú, hős argonauta, Tergesteo lakott, aki nemrég ért haza az aranygyapjút megszerző vállalkozásról. (Az Aranygyapjú-legendába az út során még egyszer belebotlottam.) Mivel az Argo hajón az összes görög félisten meg hős ott utazott, Héraklész, Orfeusz, a Dioszkuroszok stb., Tergesteo is fölfér az utaslistára…
Bora belépett a barlangba, és egy szempillantás alatt egymásba szeretett a két fiatal. Észre se vették, hogy múlik az idő. Aiolosz már bőszen kereste a lányát, napok múlva talált rá a barlangra. Dühében – Bora könyörgése ellenére – a sziklához csapkodta Tergesteót, amíg ki nem lehelte a lelkét, aztán behajította a tengerbe. De hiába parancsolt rá Borára, hogy kövesse és menjenek haza, a leány a barlangban maradt. Azóta is ott él. Amikor elandalodik, hogy milyen szép is volt a szerelmével együtt lenni, a „fényes” bóra fúj. Amikor meg elkeseredik, hogy megfosztották a szerelmétől, haragosan csapkod mindenre, ami az útjában áll, a tenger hullámait korbácsolja, hátha hozzáfér a tenger fenekén a kedveséhez.
Tergesteo vércseppjeiből pedig egy növény, a szömörce nőtt ki, ősszel az egész sziklás Karszt piroslik tőle.
A település Tergesteo nevét kapta, először Tergeste volt, aztán hosszú idő után alakult Triesztté: Trieste/Triest/Trst, a különféle nyelveken.
A Trieszti-öböl feletti részen végig sziklás karsztfennsík húzódik, a neve simán Karszt. Északnyugati vége táján Doberdo fennsíkján sok, száz évvel ezelőtt ott harcolt magyar katona alussza örök álmát.
De a sziklákról is találtam mesét:
Valamikor régen a Föld mindenütt virágzó kert volt, csak az egyik sarkában volt sok-sok kő. A Jóisten ezért megparancsolta Gábriel arkangyalnak, hogy hordja el a köveket a tengerbe. Az angyal zsákba is szedte a köveket és repült velük a tenger felé, de az ördög kíváncsi volt és kilyukasztotta a zsákot, a sok kő meg lepotyogott, pont ezen a helyen.
Sok érdekeset lehet olvasni a város turisztikai honlapján: http://www.discover-trieste.it/
Trieszt városa ki tudja elégíteni mindenkinek a saját kulturális igényét, legyen szó történelemről, képzőművészetről, zenéről vagy műszaki jellegű múzeumokról.
Még a bórának is van múzeuma, de az bejelentésre fogad csoportokat, úgyhogy számunkra az nem volt alkalmas program. Különben is inkább csak nézelődtünk.
Megkértük levélben a szállásadót, vegyen már nekünk jegyet (ill. bérletet) a városi tömegközlekedésre (mivel csak meghatározott helyeken lehet vásárolni). A vonaljegyen kívül van egynapos meg 15 napos bérlet, közte semmi.
A buszközlekedés nagyon jó. Jó a hálózat, kimennek a járatok a környező falvakba is, pontosak is többnyire, és a megállók oszlopain még az is fel van tüntetve, az adott helyre mikor érkezik a busz.
A közlekedési vállalat honlapja - http://www.triestetrasporti.it/index.php?it - jó (természtesen csak olaszul van…), de a vonalak térképe sehol sem található. Azt egy mobilapplikáción találtam meg, de nem bizonyult száz százalékig pontosnak.
A szállásunk a külvárosban volt (parkolóhely kellett), de aztán busszal jártunk, az egyik járat megállója 100 m-re, a másiké 200 m-re volt.
Jó is volt, hogy a tömegközlekedésre alapoztunk, mert mikor láttuk, hova csörtet be meg föl a busz, aztán ott még szembe is jönnek, akkor azért időnként égnek állt a hajunk… és domborzat aztán van rendesen ebben a városban.
Szeptember 5-én indultunk. Szakadó esőben. Rohadt fárasztó az autópályán úgy, hogy alig látom, hogy előttem 50 m-rel mi halad… Az eső kitartott a magyar határig. Onnan kezdve lassan a nap is kikukucskált.
A határon a szlovén oldalon meg kellett állni, mert matricát kellett venni a szlovén oldali MOL kútnál.
Megálltunk pihenni Trojanéban is, ahol a hétfői napon is tömve volt minden utasokkal.
Ljubljana környékén jó kis dugót fogtunk ki, hosszan. Postojnán (a barlangba nem mentünk be, nekem volt szerencsém hozzá, a páromat meg lebeszéltem róla, iszonyat futószalagos turistagyár) megálltunk tankolni és bevásárolni. Mivel Triesztben nem volt kényelmes gyalogos távolságra bolt, előre bevásároltunk egy hétre sok mindent (tejet, üdítőt, felvágottat, sőt kenyeret, ami a szlovénoknál nem sótlan), már csak egy órát kellett cipelnie az autónak. Kinéztem térképen, hogy ott egy Mercator üzlet, azokat ismerjük, menjünk oda. Leparkoltunk, bemásztunk a nagy hodályba – és ott derült ki, hogy ez nem élelmiszerüzlet, hanem műszaki áruház… át kellett menni a Lidl-hez… Közben meg sietni is kellett, mert a szállásadó kérte, hogy 5-ig érjünk oda.
Gyalog nem jártuk le a lábunkat. Minden napra jutott a belvárosból egy kis szelet, meg egy távolabbi kirándulás.
A városi közlekedésen belül vizibusz-járatok is vannak. Zöld Delfin a nevük… de legalább akkor zöldek lennének…
Nyáron van egy járat Gradóba is, de az csak augusztus végéig jár. Az öböl partja mentén Sistianáig járó hajó utolsó napja idén szeptember 7. Azaz volt két napunk arra, hogy hajózzunk egy kicsit. Ebbe persze beleszólt az időjárásjelentés is. Szerdára komoly szelet ígértek, ezért a keddet választottuk a hajókázásra.
Délelőtt még csak-csak normális időnek nézett ki, de ahogy elindult a hajó, egyre jobban beborult, és mielőtt Sistianáig értünk volna, el is eredt az eső. Visszafelé mi kiszálltunk Grignano kikötőjében, a Miramare-kastély mellett. Onnan busszal mentünk be a belvárosba. Az időjárás miatt viszont nem néztünk meg más helyet, csak a piacot meg boltot, aztán hazamentünk.
Szerdára nagy szelet ígértek, fújt is, de nem olyan vadul. Viszont erre hivatkozással a program csak piac és bevásárlás volt. Illetve előtte megnéztünk egy érdekes helyet. Leszálltunk a 8-as buszról, átmentünk egy gyalogos felüljárón a vasút fölött és az autópálya alatt, és leértünk az ipari rakparti részre. Ott létesített az 1800-as évek második felében a Lloyd hajós-, kereskedelmi és biztosítótársaság osztrák ága a kinőtt belvárosi kikötőhely helyett egy új, nagy telephelyet, Arsenal-t, kikötővel, hajójavítóval, raktárakkal, műhelyekkel. Minden a legmodernebb volt.
A telephely bejárata egy jellegzetes torony. Úgy fordítottam, amit találtam, hogy a ma működő telepre csak az mehet be, akinek dolga van, ezért meg se kíséreltünk a kapun bemenni. A kerítés mellett viszont meg lehet kukucskálni a régi épületeket. Egy bő negyedóra múlva meg jött az a busz, ami ritkán ugyan, de abba az utcába is bemegy.
Utána következett a piac. Vásárcsarnok. Nem túl fényes, kicsit kopott, de mindent kaptunk. Itt volt becsületes, igazi szőlő. Meg normális besztercei szilva, igaz, 2 euróért…
Csütörtökön átmentünk Muggiába. Úgy döntöttünk, oda csak az egyik úton megyünk hajóval (ez a járat egész évben közlekedik), vissza majd busszal.
De először a rakparton más érdekességet céloztunk meg. Van az Adriai Yacht Club oldalában valami, ami műszaki műemlék – lenne, ha az eredeti lenne.
Az 1800-as évek második felében a Habsburgok a teljes birodalom területére részletes térképet készíttettek. Szükség volt rá katonai célra meg a szaporodó vasútépítésekhez, és nem utolsósorban a földadó kivetéséhez készített nyilvántartáshoz, kataszterhez. Ehhez persze magasságmérés is tartozik. De mi legyen az a felület, amihez az összes többinek a magasságát viszonyítani lehet? Hát adja magát a válasz: a tengerszint. Csakhogy az se olyan egyszerű, hiszen van apály-dagály meg hullámzás. Ezért Triesztben (ez volt a Habsburgok tengeri kikötője) a Molo Sartorio-n létesítettek egy vízszintmérő berendezést, egy mareográfot. Ez folyamatosan rajzolta a jeleket a forgó papírra, amiből aztán kiszámolták, melyik is az a felület, ahol a legtöbbet tartózkodik a vízszint, melyik legyen a 0 magasságú felület. Ez az úgynevezett adriai magasság, innen számítják (számították).
A mólót később átépítették, de a mareográfot áthelyezték az akkor épült yachtklub oldalába.
Szóval irány a móló. És hoppá… kerítés és kapu… hogy a fene egye meg… alig volt egy kis lyuk a kerítésen kukucskálni, de ahol a táblának kell lennie, az persze nem látszott.
Viszont megtudtam a város honlapjáról még valamit: ennek a vízszintmeghatározásnak volt elődje. A Canal Grande egyik hídján, a Ponte Rosso-n volt a régi jelölés, ami a középvízszintet jelölte és egy része még megvan: a Zero Ponte Rosso. Később megnéztük azt is.
Aztán átsétáltunk a kikötőhöz. Nagyon fújt a szél.
Muggiát a vízről közelítettük meg. Miután a mólóról kiértünk az árbocerdőn át, egy igazi hamisítatlan kicsi velencei városka óvárosába értünk. Keresztülsétáltunk rajta, majd a csütörtökön tartott piacon is, a buszvégállomásig. Fölmentünk busszal Muggia Vecchiába, ott van egy ókeresztény bazilika meg római kori település romjai. Meg szép kilátás.
Visszafelé nem hajóval, hanem busszal jöttünk. Érdekes a busz útja is, még az ipari részen át is, az az ott élők hétköznapi világa.
Pénteken nem a Piazza Goldoniról indultunk haza, hanem oda érkeztünk. Elsétáltunk ahhoz az utcához, ami Verne regénye idejében az Aquedotto sugárút nevet viselte. Végig nem mentünk rajta, mert pad nincs, csak utcára települt vendéglátóipari egységek.
A Piazza Oberdannál besétáltunk a kis utcák közé, megnéztük a Postapalotát. A főhomlokzatát a mezőgazdaság, kereskedelem stb. szobrai díszítik. A mellékutcában az oldalbejárat fölött viszont maradt egy kis kifejezetten osztrák emlék: két kis puttó osztrák postásként ábrázolva, a postakocsis a trombitáját a fújja, a levélhordó meg nyújtja a levelet… aranyos.
Aztán visszasétáltunk az Oberdan térre, hogy majd felmegyünk a villamossal a hegyre, az obeliszkig, ahol a Napóleon útján majd bámészkodunk. Onnan vettük tervbe busszal a hegytetőn álló templom elérését.
A villamos azonban műszaki okok miatt nem járt, azt nem értettem a céduláról, hogy a pótlóbuszról még át kell-e szállni – megy innen közvetlen busz is a környékbeli falvakba meg a Grotta Gigante barlanghoz, de nem mindegyik fordul be a templom bekötőútjára.
Fölszálltunk a buszra és elmentünk a templomhoz. Szép panorámaúton ment ez is.
A II. világháború végén az akkori trieszti püspök fohászkodott a Szűzanyához, hogy mentse meg a várost a bombázástól és rombolástól. A háború után eljött az ideje a fogadalom beváltásának. A 60-as években épült fel a templom, Szűz Mária tiszteletére.
A fennsíkon áll, mindenünnen látszik. Érdekes, modern, (szerintünk csúnya), a helyiek kockasajtnak becézik/csúfolják.
Megnéztük a kilátást, végigjártuk a templomot, meglátogattuk a büfét, majd lementünk a buszmegállóhoz, mert egy jó óra múlva kellett jönnie a visszafelé tartó busznak. De hiába vártuk. Ott kellett tölteni még két órát – azalatt kismértékben támogattuk a büfét -, akkor viszont pontosan érkezett a busz. De legalább jó levegőn voltunk.
Szombaton a vasútállomásig mentünk. A téren lófráltunk egy kicsit, megnéztük Erzsébet királyné szobrát, de koszos, szemetes hely, tele csövessel.
A 24-es busz föl a várhegyre csak 40 percenként jár. Igyekeztünk is fölrakni magunkat. Aztán tele lett hajléktalanokkal, akik a végállomás előtt szálltak le és mind egyirányba indult, valószínűleg az ingyenkonyha felé szaporázták a lépést.
De még indulás előtt felfigyeltünk a sofőrfülkén valamire: az egyméteres jelölésre, hogy az alatt ingyen utazik a gyerek, ha meg magasabbra nőtt, akkor fizetni kell. Gyereket nem nagyon láttunk egész héten (illetve többnyire csak babakocsiban), nem láttuk, hogyan működik a dolog. Itthon ez kisgyerekkoromban, bő 60 évvel ezelőtt volt szokásban! Mire túlnőttem, már nem is létezett.
Fönt a San Giusto székesegyháznál kiszálltunk. Be akartunk menni a templomba, de kiderült, hogy a szombati napot rosszul választottuk meg, mert futószalagon esküvőket tartottak benne. Később beléptünk, és láttuk, hogy hoppá, ismét egy esküvő, az érkezésünk óta talán a harmadik? Így nem jártuk körbe és nem fényképeztünk.
A platón körbesétáltunk. A várba is be lehet menni, van sétálójegy is 1 euróért, de az sok lépcsőmászást is jelent, azt inkább kihagytuk.
Turista volt tömegével, magyar buszos csoport is volt.
Aztán lemásztam a lépcsőkön, először a Tor Cuchernát néztem meg, ez a középkori városfalból maradt toronyrom, valamikor laktak is benne. Aztán innen még a római színházig bukdácsoltam, felülről néztem meg. És hát vissza is kellett mászni… amiért megkaptam a jutalmamat, egy udvarban végre megláttam az első trieszti macskát. Az egy hét alatt összesen három példányt sikerült látni… micsoda emberek laknak errefelé, hogy nem tartanak macskát!
Még némi szuvenirvásárlás következett – máshol nem nagyon láttam árust, ez meg értelemszerűen mocskos drága volt -, meg a toalett felkeresése. Szép az az árnyas, meredek utca a templomlépcsővel szemben, de mi nem mentünk arra, csak a fenti támfalban van a vécé. Becsületkassza volt – hát elég apró érmék sorakoztak a tányérkán, sőt köztük egy magyar tízforintos is… khmm.
Aztán jött a következő busz, ezzel már nem a végállomásáig mentünk, hanem a Canal Grande mellett leszálltunk. Sókikötőnek ásták ki régen, és kicsit nagyzolós ez a név, de hát így hívják.
Megnéztük a Zero Ponte Rosso-t, hallgattuk a szórakozóhelyek „zenei” dübörgését, ettünk fagyit, ittunk kávét, kerülgettük a piaci árusokat, aztán elindultunk hazafelé. A vasútállomásnál viszont az a gondolatunk támadt, hogy a 8-as buszunkra ne a jó irányba szálljunk fel, hanem menjünk el vele a túlsó végállomásig, aztán úgy vissza.
Valamikor fürdeni is akartunk, méghozzá a Topolini nevű szabadstrandon, de a szél miatt lemondtunk róla, utolsó nap se került rá sor.
Először elmentünk a Molo Audace közelében lévő buszvégállomásra, besétáltunk a színház meg a Tergesteo kereskedőház felé, aztán a főtérre, ott majdnem meg lehetett fogni egy sirályt, onnan pedig a Piazza della Borsa következett. A régi börze/tőzsde épülete előtt hivalkodik egy Neptun egy kúton, de bizony jót vihogtam, ilyen csenevész, csúnya alak lenne a tengerek rettenthetetlen ura?
Aztán átbuszoztunk a belváros másik oldalára, onnan pedig ki a Miramare-kastély felé. Útközben nézegettük a strandolókat a parton, de bizony a vízben nemigen láttunk embert, mindenki csak napozott.
Grignano kikötőjénél van a 6-os busz végállomása, onnan egy lépcsős sétányon lehet fölmenni a kastély parkjába. A főút felől nem fedeztük fel a bejáratot.
A kastélyba nem mentünk be.
Ferenc József szerencsétlen sorsú öccse, Miksa építtette a kastélyt, mikor Triesztben tengerészeti fő-fő valaki volt. 1860-ban készült el (tehát nem „elég régi”…), aztán meghívták Mexikóba császárnak, el is ment, de nem sokáig uralkodott, mert ott kitört a polgárháború és kivégezték. A kastély azért persze a Habsburgoké maradt.
Sétálgattunk a parkban, a napsugarak és a 30 fok elől jó volt az árnyas fák között megbújni.
Az utolsó napi utolsó buszúton láttunk egy kerítésen egy vörös cicát.
Ahogy buszoztunk föl-alá a városban, dombról le és hegyre fel, külvárosban, kertvárosban – feltűnt, hogy a kertvárosi részeken se látunk olyan igazán családi házakat. A legkisebbek is 2-3 lakásos és legalább egy emeletes épületek voltak, de inkább sokemeletes házak álltak a hegyoldalban is, kerttel körülvéve.
Hétfő reggel indulás hazafelé.
De ezt az utat már ketté bontottuk, két napig utaztunk, nagyon meleg is volt, az is fárasztó volt.
Meg Szlovéniában is kódorogtunk egy icipicit.
Múzeumot nem lehetett nézni, mert a legtöbbje hétfőn zárva van.
Ljubljana előtt, Vhrnika városkánál, ami öregebb település a fővárosnál, vannak a Ljubljanica folyó forrásai. Az egyiknél, a Mocilnik nevű helynél ismét csak kapcsolódik a helyi mese a mitológiához:
Miután az argonauták megszerezték az aranygyapjút, elindultak vele visszafelé. Hajóztak a Fekete-tengeren, aztán valamiért nem a Boszporuszon jöttek vissza, hanem felhajóztak a Dunán, onnan át a Szávára, arról a Ljubljanicára… és ott elfogyott a folyó, nem volt tovább. Sziklafal zárta el az utat, víz meg nem volt több. Jászón olyan dühös lett, hogy öklével úgy rávágott a sziklára, hogy az behorpadt… ma is úgy mutogatják a mélyedést a sziklafalon, hogy Jászón ökle… Végül szétszedték az Argo hajót apró darabokra, a vállukra vették, és gyalog keltek át a hegyen, amíg le nem értek az Adriára.
Milyen jó kis legenda, nyaranta argonauta-fesztivált tartani…
Ja. Idén talán nem volt fesztivál… a hely csalódást okozott, meglehetősen elhanyagolt, se pad, se semmi, csak méretes gaz mindenütt.
Visszamentünk az autópályára, majd Ljubljana után ismét egy mellékutat választottunk. Onnan lehet megközelíteni Szlovénia (a mai állam) geometriai középpontját, az ott kialakított emlékhelyet. De aztán erről a kitérőről letettünk. Az úton megálltunk Moravce kisvárosban, mert az utcanézeten látszott, hogy rendesen lehet parkolni meg van pad a templom mellett. Semmi konkrét nevezetességéről nem tudok, de kellemes hely volt, és a tér sarkán bónuszként volt egy príma kis fagylaltozó, ez volt a nyaralás legjobb fagylaltja.
Aztán kanyarogtunk erdők között, míg egy helyen föl lehet menni a dombocskán álló várromhoz meg templomocskához… de megelégedtem az alulról fényképezéssel.
Ismét vissza az autópályára, Slovenska Bistricán meg, ha már úgyis be kell menni, megkukkantottuk az ottani kastélyt, onnan meg a szlovén 2-es útra tértünk, Ptuj felé, ami aztán átmegy Horvátországba. Ptujban nem álltunk meg, mert nem volt kedvem ott is az egyirányú utcák szövevényében kódorogni.
Csáktornyán foglaltunk szállást. Először megnéztük a Zrínyi-várat. Kívülről. A szokásos múzeumi tartalomért nem akartam kunát váltani. Jó volt látni a régi várat. Sajnos, egy darab magyar nyelvű táblát nem láttam, holott pont a Zrínyi-család a legjobb és legszebb példa a kettős identitásra.
Aztán megkerestük a szállást. Royal. Na ja… királyi nemtörődömség. Lepusztult és kényelmetlen, az először és utoljára kategória. De legalább a reggeli kárpótolt az éjszakáért.
A falvak közötti úton mentünk, arra a rövid szakaszra nem is szabad fölmenni a horvát autópályára, közel a határ. Az utolsó fizetőkapu után van egy felhajtási lehetőség, kb. 2 km-rel a határ előtt, aztán már az M7-esen voltunk. A Balatonig még szinte személyautó se volt az úton, onnan kezdve is ritkás volt a forgalom, de a meleg kifárasztott. Egy órára értünk haza, és volt a kapu előtt parkolóhely. A lakásban meg egy vénséges vén cica, aki örült nekünk…